„Ami jó, az ma is jó” – Klasszikus filmek egy 18 éves szemével

Kult

„Ami jó, az ma is jó” – Klasszikus filmek egy 18 éves szemével

A fiatalok számára sokat adhatnak a retró filmek, ebben egészen biztos vagyok, mert első kézből tapasztalom ezt. Valahogy úgy tekintek a filmekre, ahogyan egy étterem kínálatára: attól, hogy egyre jelennek meg az új ételek a menüsoron, még nem tűntetik el a régieket, hiszen az évek múlásával generációknak lettek kedvencei ugyanazok a klasszikusok.

Mikor a szüleimmel vagy a nagyszüleimmel egykorúak a filmekről, zenékről, esetleg könyvekről beszélgetnek, mindig túl fiatalnak, oda nem illőnek érezem magam. Érződik, hallatszik: ezek az ő koruk filmjei, zenéi, könyvei. Időről időre elhangzott, ha megpróbáltam gyerekként bekapcsolódni egy-egy ilyen beszélgetésbe, hogy „á, te ezt nem érted, túl fiatal vagy!”  De nem akartam soha elhinni, hogy – pláne ezen a téren – meghatározó lenne a generációk közötti különbség.

Épp csak átléptem a felnőttkor küszöbén, de én is, ahogyan a kortársaim jórésze, elmondhatom magamról: felismerem Tina Turner, Michael Jackson, Prince, az ABBA, Modern Talking, Pokolgép, az Edda zenekarok zenéit. Láttam már Bud Spencer, Terence Hill, Bruce Lee, Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, Chuck Norris filmeket… ahogy szerintem minden fiatal hallott vagy látott már ezek közül legalább egyet. Mert vannak múlt századi klasszikusok, akikről és amikről akkor is hallottunk, ha már nem reklámozzák őket a csatornák, vagy nem látjuk az óriásplakátjaikat az utcán.

Szerintem az, hogy mit szeretünk, s mit nem, nagyban függ attól, hogyan szocializálódtunk, mit ismertünk meg otthon. Az, hogy a mostani fiatalok hogyan tekintenek a nagy klasszikusokra azon is múlik, hogy szülők miket néztek és hallgattak fiatalon – néztek-e, hallgattak-e egyáltalán valamit. 

A mai napig vetítik a tv-ben a múlt század filmjeit, és amikor belebotlok egybe, nem kapcsolok tovább. Magamtól nézem ezeket, és egyszerűen azért, mert érdekelnek. Érdekel, mert „retró” az egész. A hangtechnika, az öltözködés, a kép minősége és az akkori életérzés. Mindig meglesz az ilyen filmek varázsa, mindig érdekesek lesznek, hiába láttuk már őket egy tucatszor, hiszen egy olyan korban játszódnak, amikor mi még nem éltünk, de általuk életérzésekkel, akkori vágyakkal és célokkal – amik nem különböznek annyira a maitól –, jó filmválasztás esetén akár az akkori mindennapokkal találkozhatunk.

Mikor egy olyan régi filmre bukkanok, amit a családtagjaim „klasszikusként” emlegetnek, valójában miattuk is megnézem azt: azért, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, közelebb kerüljek ahhoz az énjükhöz, akit elvarázsolt és lekötött az a film 20-30 éve. Ilyenkor persze elsősorban nem a film technikájára figyelek, hanem a történetek ritmusára, a színészek játékára, a szövegre. Igyekszem beleképzelni magam a szüleim, nagyszüleim helyzetébe, s próbálom megérteni, mit és miért adott nekik egy-egy alkotás. Elképzelem, hogy néztek ki akkoriban, mennyire voltak mások vagy hasonlóak a problémáik a filmben látottakhoz, és igyekszem átérezni, milyen lehetett akkoriban az élet.

Ilyenkor tényleg el tudom képzelni, hogy ők is voltak fiatalok, aztán pedig azt próbálom meglátni magam előtt, hogy milyenek voltak fiatalként.

Persze ehhez sok beszélgetés, sok figyelem kell. Először ahhoz, hogy megtudjuk, milyen filmek jelentettek sokat idősebb családtagjaink számára, aztán ahhoz, hogy megértsük, vajon miért. Sosem hallott történetek bukkanhatnak elő, hogy aztán a következő években, mikor újra szóba kerül a film, meghallgassuk őket egymás után, újra és újra anélkül, hogy megunnánk.

Ha pedig megértjük, mit jelentenek ezek a filmek az előző generációk tagjainak, ha vesszük a fáradságot, hogy megkérdezzük őket erről, még többet gazdagodhat a tudásunk a családunkról egy-egy ilyen másfél órából. 

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

Ajánljuk még: