Homok- és kősivatagban jártunk, ősi hagyományok lenyomataira épült városokban, ahol mindent beleng a török kávé, a vízipipa és a mentatea illata, ahol a lepénykenyér és a datolya isteni jól esik: Karthágót és környékét nem érdemes kihagyni az életünkből.

Bármilyen hevesen is állítjuk az ellenkezőjét, valójában folyton elvárásokat támasztunk önmagunk és mások felé. De ha ez így van, akkor nekünk kinek kell megfelelnünk? Magunknak? Másoknak? Meg lehet egyáltalán felelni? Vagy nem is kell? Létezik erre egyáltalán jó válasz?

A hét minden napján olvashattunk az érettségiről és a fiatalok reakcióiról. Én magam csak jövőre fogok érettségizni, de idén tavaszra betelt nálam az a bizonyos pohár: elég volt mostanra, hogy bizonyos helyzetekben én az „ez most csak egy hármas lett”-lány vagyok.

A fiatalok számára sokat adhatnak a retró filmek, ebben egészen biztos vagyok, mert első kézből tapasztalom ezt. Valahogy úgy tekintek a filmekre, ahogyan egy étterem kínálatára: attól, hogy egyre jelennek meg az új ételek a menüsoron, még nem tűntetik el a régieket, hiszen az évek múlásával generációknak lettek kedvencei ugyanazok a klasszikusok.

Csak nemrég döbbentem rá, hogy az elmúlt tizennyolc évem egy részében komoly megfelelési kényszerben éltem. Ráadásul nem is a felém támasztott elvárások idézték ezt elő bennem, hanem én saját magam. Jobban mondva részben önmagam.