„Tizenöt éven át soha egy napig nem éreztem magam elég jónak”

Pszicho

„Tizenöt éven át soha egy napig nem éreztem magam elég jónak”

Csak nemrég döbbentem rá, hogy az elmúlt tizennyolc évem egy részében komoly megfelelési kényszerben éltem. Ráadásul nem is a felém támasztott elvárások idézték ezt elő bennem, hanem én saját magam. Jobban mondva részben önmagam.

Minden akkor kezdődött, amikor az apámmal való kapcsolatom vakvágányra futott. Felesleges lenne tagadni, hogy lelkileg mennyire megviselt az az időszak. Olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogyha neki nem vagyok elég, hogy lehetnék másoknak az?

Először az emberi kapcsolatok terén szerettem volna mindenkinek megfelelni, aztán jött az iskola. Minden évben tartottam az összesített átlagomat, a bizonyítványom soha nem volt négy egész alatt, és úgy gondoltam, ez a minimum, amit meg kell tennem, hogy boldoggá tegyem az anyukámat és a nagyszüleimet, holott nekik nem volt felém ilyesfajta elvárásuk. Az anyukám soha nem veszekedett velem a jegyeim miatt, sőt, néha ő szólt és szól a mai napig, hogy ne keseredjek el egy rossz jegy miatt, hiszen nem az határoz meg engem. Mostanra egészen a helyén tudom kezelni a kudarcokat, de ez hosszú évek munkájának a gyümölcse.

Emlékszem: állok az általános sulimban a folyosón, és igyekeztem úgy viselkedni, úgy formálni magam, hogy senki ne köthessen belém. Csakhogy ez lehetetlen. Idővel kétszer is átgondoltam, mit mondok ki hangosan, és hosszú belső diskurzusok folytak bennem arról, ki mit szeretne hallani. Elfojtottam önmagamban bizonyos gondolatokat, fájdalmakat, amiket az apám és anyukám harca okozott, miután elváltak, amit a barátaimmal és az iskolával kapcsolatban éreztem.

Csak az járt folyamatosan a fejemben, hogy meg kell felelni, meg kell felelni, meg kell felelni… Elég jónak kell lenni, elégnek, elégnek…

Tompítottam magamon, teljesen annak éltem, hogy kinek mivel felelek meg. Kiskamaszként sem érdekelt a lázadás, inkább az, hogy hogyan tehetek boldoggá mindenkit. Ez talán a suliban volt a legnehezebb. Szuper tanáraim voltak és vannak, de ennek ellenére folyamatosan ott volt a gyomorgörcs, hogy mit felejtettem el, miből nem tanultam eleget és hogy megint mit fogok elrontani, mivel okozok csalódást. Kimentettem magam sok program alól, szépen lassan beburkoltam magam a megfelelési kényszerembe, ami alól szorongva kukucskáltam ki.

Tizenöt évet éltem úgy, hogy soha egy napig nem éreztem magam elég jónak, elég okosnak, elég ügyesnek. Nyolcadikos koromban átkattant valami, amit talán a barátomnak is köszönhetek. Ő kellett az életembe, hogy rájöjjek, ilyen szinten szorongva nem lehet kapcsolatot teremteni. Aztán lassan színlelni kezdtem a lazaságot, néha pedig már őszintén is sikerült könnyedebben venni a helyzeteket. De miután kinyílt a szemem, és felismertem, hogy nem élhetek a magam bizonytalanságába rejtőzve, tudatosan elkezdtem dolgozni önmagamon.

Még mindig vannak rossz pillanataim. Például észrevettem magamon, hogy szeptember óta jobban hullik a hajam, mint a nyáron, és sajnos ez ismétlődő tendencia. A stressz, amit az iskola nyom rám, rajtam így mutatkozik meg, olykor alvási nehézségekkel fűszerezve. Pedig mantrázom, és mára el is hiszem: nem attól leszek boldog és jó ember, hogy kitűnő tanuló vagyok. Tudom, akkor is szeretni fognak, ha rosszul teljesítek. 

Kívánom, hogy mindenkinek legyen ereje felkutatni magában azokat a sebeket, amik mérgezik a lelkét, amik rossz vágányra állítják a mindennapjait. Nem könnyű váltani, de megéri. Annyira nagyon megéri!

Magam is lassan haladok, még mindig nehéz elfogadnom, ha hibázok, de igyekszem minden alkalommal tudatosítani, hogy ezzel NEM OKOZTAM CSALÓDÁST SENKINEK. Azt hiszem, onnan tudhatom, hogy  végképp magam mögött hagytam a megfelelési kényszerem, amikor már fel sem merül ez bennem. Na meg persze, amikor végre abbamarad a suli miatt a hajhullásom!

Ajánljuk még:

Balkáni kedvencünk: a töltött paprika ezer formája
Alig akad, aki ne szeretné. Jellegzetes illata, zamatos, savanykás íze, ínycsiklandozó látványa méltán emeli az egytálételek élvonalába. A töltött paprika a magyar gasztronómia egyik leghálásabb fogása, amit tájegységenként és családonként kis eltérésekkel ugyan, de mindannyian ismerünk és szeretünk.