Alicante találkozott Moháccsal – a nyárköszöntés és a téltemetés európai párhuzamai

Kult

Alicante találkozott Moháccsal – a nyárköszöntés és a téltemetés európai párhuzamai

Alicante nyárköszöntő hagyománya és a mohácsi téltemetés között több a hasonlóság, mint a különbség – tanúsítja az Alicante találkozik Moháccsal című fotókiállítás, amelyet a busójárás alkalmával a Kultúrkikötőben nézhettek meg az érdeklődők. Bár első hallásra a két szokás közötti különbségeket vesszük észre, a fotók és a két esemény alaposabb szemrevételezése érdekes felismerésekhez vezet. A "rokonság" megértésében dr. Sári Zsolt, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese és dr. Csonka Takács Eszter, a Skanzen Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának igazgatója segített. Az idei mohácsi farsang egyik legizgalmasabb programján jártunk.

A mohácsi busójárást és Alicante Szent Iván napi tűzünnepét láthattuk párokba állított, különleges látásmódú fotókon a Kultúrkikötőben a mohácsi farsangon. A francia fotográfus, Bruno Vigneron fotózta a spanyol hagyományt és Farkas-Mohi Balázs kapta lencsevégre a magyarországi sokacok messze földön híres busójárását – hasonló nézőpontból. A kiállítást a Budapest Brand, a Budapesti Cervantes Intézet és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezte, és bár első megnyitójára tavaly szeptemberben került sor, a Főfotó Galériában, valódi kontextusában a mohácsi busójáráson láthatta a nagyérdemű.

"A különbségek ellenére ebben a két fotósorozatban sokkal több a hasonlóság, még akkor is, ha az egyik egy télbúcsúztató, a másik pedig egy nagy nyári ünnep. Ami még a szokás elemein túl összeköti ezt a két fotósorozatot, az a két fotósnak a látásmódja, hogy kívülállóként ugyan, de úgy fotóztak, hogy ha ezeket a fotókat megnézzük, úgy érezhetjük, mintha mi magunk is részei lennénk az eseményeknek. Mindig az ember mindig az ember cselekménye állt ezeknek a képeknek a középpontjában, és nagyon jól visszaadja azt az életérzést, a mohácsiak és az alicanteiekben is benne van: az életigenlést, az életnek a szeretetét" – mondta dr. Sári Zsolt a kiállítást megnyitó beszédében.

Alicante és Mohács háromezer kilométerre vannak ugyan egymástól, de a nyári napforduló és a téltemetés szokásainak helyi változatai mégis nagyon hasonló módon emelték a szélesebb körben népszerű, örökségvédelmi szempontok szerint is rangos események sorába. Fesztiválszerű felvonulás, tűzgyújtás, átváltozás – csak néhány rokon vonása a két hagyománynak. "Alicantében ez a nyárköszöntő hagyomány Szent Iván-napjára esik, amikor a legrövidebb az éjszaka. Érdekes módon ők is csoportokból alakulnak, a csoportok élére választanak egy hercegnőt, egy herceget, majd ezekből a kiválasztott hercegekből, hercegnőkből fogják kiválasztani az egész városnak a hercegét és királynőjét, aki a legszebb és legjobban képviseli ezt az ünnepet. Ők is felvonulnak, ők is viseletben vannak, és ugyancsak közös pont a busójárással, hogy a tűzgyújtás egy nagyon fontos eleme mindkét hagyománynak, hiszen a busójárásnak is az a lényege, hogy ezzel a tűzgyújtással hozza el a fényt, az a célja, hogy elűzze a telet, hogy a hideg, a sötétség és a gonosz démonok minél jobban eltűnjenek az életünkből, és végre köszönthessük a tavaszt" – magyarázta dr. Csonka-Takács Eszter, aki maga is mohácsi, és nemcsak a helyi kultúra bennfenteseként, de néprajzosként is sokat tett a busójárás hagyományának minél alaposabb feltérképezéséért. 

Népszokásból fesztivál és idegenforgalmi látványosság

A 'Hogueras de San Juan d'Alacant', azaz a spanyol Alicante városának tűzünnepe évszázados múltra tekint vissza, akárcsak a sokacok busójárása, és hasonlóan gazdag történettel rendelkezik, melyet tiltások és tűrések is tarkítanak. 1928-ban egyesületbe szerveződve intézményesítették a hagyományt, amelyet azóta egyhetes ünnepként szerveznek meg, jelentős mennyiségű látogató legnagyobb örömére. A díszes ruhákban hatalmas méretű bábukat körbehordozó menet, a tűzgyújtás, a bábuk rituális elégetése mind a szokás eredeti tisztító, a rendet helyreállító, a szakralitást megőrző funkcióiból ered. Alicante tűzünnepe mára valódi fesztivállá nőtte ki magát, akárcsak a mohácsi busójárás.

A mohácsi busójárás eredetileg a mohácsi sokacok belső farsangi hagyománya volt. Régen házról házra jártak a busók, minden udvarban egészség-, termékenységvarázslást folytattak: a hamuzsákkal megütögették az ólak sarkát, az ajtaját, és minden házba elhozták az újjászületésnek a lehetőségeit, örömét. Eredeti formájában tehát egy téltemető, termékenységvarázsló, tavaszköszöntő népszokás volt – mondta a mohácsi néprajzkutató. A szokás történetében jelentős mérföldkő az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökség listájára való felkerülése. 

"2003-ban létrejött az az UNESCO egyezmény, amelynek a központjában a szellemi kulturális örökség áll:  az élő közösségi tudás, az élő közösségi hagyomány védelme. A listára csak mai közösségekben élő és gyakorolt hagyományok vagy szokások kerülhetnek fel, amelyek generációról generációra hagyományozódnak. További fontos szempont, hogy az adott szokás a közösség identitásának részét képezze, vagyis közösségformáló gyakorlatként hagyományozódjon tovább a közösségen belül. Az UNESCO egyezményhez csatlakozva minden állam azt vállalja, hogy ezeket az örökségeket feltérképezi, összegyűjti a saját országa területén, és erről különböző nyilvántartásokat készít. Így jött létre nálunk a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzéke. Ide mindent összegyűjtünk, ami az ország területén fellelhető, bármilyen nemzetiséghez, bármilyen valláshoz, bármilyen típusú tevékenységhez kapcsolódik. Erről a nemzeti jegyzékről terjeszthetik fel az országok az UNESCO listájára kiválasztott saját örökség-elemeiket: így került fel 2009-ben a mohácsi busójárás is" – mondta dr. Csonka-Takács Eszter, aki a busójárás UNESCO örökségvédelmi feladatait felügyeli.

A különbségek helyett a hasonlóságokra figyeljünk – erre tanít ez a kiállítás

"Magyarország egy nemzeti kisebbség kulturális örökségét terjesztette fel először az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökség listájára – ez nagyon erős pozitív üzenet volt akkor és ma is érvényes. Éppen az összetartozás fontosságát fejezi ki, és – akárcsak ez a fotókiállítás – arra ösztönöz, hogy a különbségek helyett a hasonlóságokra figyeljünk" – mondta dr. Sári Zsolt. A kiállítás lenyűgöző fotóanyaga valóban csak erősíti bennünk azt az érzést, hogy a kultúrát nem őrizni kell, hanem megélni, nem csodálni, hanem megmerítkezni benne, és megmutatni a felnövekvő nemzedéknek is, mennyivel gazdagabbak vagyunk általa. Az egymás mellett élő népek és az egymástól távol lévők kölcsönös megértésében pedig a hasonlóságok felismerése és a különbözőségek tisztelete lehet az egyetlen érvényes kötelék.

Ajánljuk még:

Különleges tárlat kivételes emberek gyűjtőszenvedélyéről: A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei igazi kult-bonbon

Igazi friss csemegét kínál a Petőfi Irodalmi Múzeum: irodalmunk nagyjainak gyűjtőszenvedélyét mutatja be A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei című frissen nyílt tárlatában, melyet a PIM alapításának 70. évfordulóját ünneplő gyűjteményalapú kiállítássorozat második állomása. Az első része, A halandóság törékeny arcai című íróportré-kiállítás már látogatható.