Akinek a szívében mindig süt a nap – interjú Németh Lajos meteorológussal

Valamiért minden ember úgy emlékszik a gyerekkori karácsonyaira (mindegy, hány éves az illető), hogy a gyerekkorában karácsonykor MINDIG esett a hó. Azonban ez korántsem biztos, hogy reális emlék, ugye?

Nem bizony. Annyira nem, hogy az elmúlt százhúsz évből mindössze negyven alkalommal jegyeztek fel havat, hóesést december 24-26 között. Ez pont harminc százaléka az eltelt éveknek, vagyis még a karácsonyok fele se volt fehér. Egyébként ez a harminc százalék nem azt jelenti, hogy a többi télen egyáltalán nem esett hó, ez kizárólag a karácsonyi napokat, december 24-26 közötti közötti időszakot érinti, szóval az eltelt 120 évben sok tél hozott változatos mennyiségű havat az országba. Viszont tagadhatatlan tény, hogy egyre ritkábban tapasztalhatjuk ezt. Mégis az emberi lélek így működik, erre emlékszik. Talán azért, mert sokan még abban a korszakban voltak gyerekek, amikor a természethez közelebb álltunk, érzékelhetőbbek voltak a téli élmények is, volt mit elraktározni. Talán jobban figyeltünk kifelé, nem a számítógép előtt ültünk, aztán a karácsonyi képeslapok is ezt, a havas ünnepet erősítették bennünk.

 Roggs fényképészet – Németh Róbert

Kell ettől a ritkulástól tartani?

Valóban változik az időjárás, van klímaváltozás – ahogy mindig is volt változás a Föld éghajlatát illetően. Nem mindenhol van most növényzet, ahol régen volt, vagy éppen fordítva, van, ahol most él növényzet, korábban pedig nem élt. Elég, ha csak Greenland-ra gondolunk, ami – ahogy a neve is jelzi – valamikor csodás zöldellő terület volt. Egy bizonyos szintig ez a Föd normális működési rendjéből fakad, de van egy nagyon hangsúlyos tényező, ami kockázatot jelent: eddig sose élt egyszerre 8 milliárd ember a Földön. Ennyi ember együttes hatása – pláne a jelenleg tapasztalható felelőtlen magatartással – előre nem látható károkat és változásokat okozhat. De most, karácsonykor nem szívesen riogatnék senkit a jövőt érintő kilátásokkal. Egyébként is optimista ember vagyok,

én bízom az emberi józanságban és abban, hogy időben megálljt parancsolunk majd a negatív folyamatoknak.

Meg hát, a szakterületem a meteorológián belül speciálisan a rövid – a pár napos előrejelzésekre irányul. Én a rövid távú időjárás előrejelzésekkel foglalkoztam egész életemben.

Aktívan dolgozol még?

A meteorológus is olyan, mint az orvos – ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Ugyan már nem intézményi keretek között adok jelzéseket, de a tévé reggeli adásaiban rendszeresen segítek. Emellett hosszú évek óta gyakran keresnek meg nem hivatalos keretek között olyanok, akik kíváncsiak arra, egy bizonyos napon milyen lesz az időjárás. Igen gyakori, hogy menyasszonyok írnak rám tavasszal, hogy nyáron júniusban vagy inkább júliusban menjenek-e férjhez. Én ilyenkor mindig jót nevetek. Egyrészt, mert vőlegény még soha nem keresett meg ilyen kérdéssel, másrészt mert napra pontosan ennyire messzi időpontra igen nehéz pontos választ adni.

Mit felelsz nekik?

Gratulálok, a menyasszonnyal örülök, hogy bekötik a fejét, aztán az évszázados statisztikára hivatkozva inkább szélesebb szakaszt felölelő segítséget adok. Például azt javaslom, hogy inkább július végét válassza az esküvőre, mert a statisztikák szerint ritkábban esik olyankor az eső, mint június elején, Medárdkor, amikor gyakoribb az égi áldás.

Elképzelem egy reggeledet – felkelsz, nyújtózol párat, kávé, kilépsz a szabadba…. és felnézel az égre, hogy lásd, bejött-e az előző napi előrejelzésed?

Belelátsz az életembe, ez valóban így zajlik! A feleségemmel a Nyugatihoz közel lakunk a belvárosban, a nyolcadik emeleten. Minden reggel kilépek az erkélyre, elnézek délnyugatra, mert a gyakori változások onnan érkeznek, és megállapítom, hogy történt-e valami eltérés ahhoz képest, amit előző nap, vagy napokban jelezni lehetett. Olykor igen, mert közbeszólhat olyan légköri jelenség, amit nem lehetett adott napra bekalkulálni. Ez nagyon izgalmas!

Hogyan lettél meteorológus?

Matek-fizika szakos középiskolai tanári képzésre jelentkeztem az ELTE-re annak idején. Biztosra mentem, mert akkoriban nagyon sok szakon akár tízszeres túljelentkezés volt, és kiszámoltam, hogy ezen a szakon jók a bekerülési esélyek. Felvettek, el is kezdtem a képzést, aztán egy évfolyamtársam, aki akkor már foglalkozott meteorológiával, meghívott a professzorához, akinél meteorológiát hallgatott. Ez egy választható fakultáció volt. Elmentem meghallgatni az előadást, ami a professzor irodájában zajlott. Kávéval, teával kínált – én lettem az 5. hallgatója. Le is adtam aztán a fizikát, és felvettem a meteorológiát. Így hivatalosan matematika szakos középiskolai tanár és meteorológus diplomám van.

 Roggs fényképészet – Németh Róbert

Korábban is érdekelt a meteorológia?

A felmenőim hetedíziglen parasztok voltak, földművelésből éltek az őseim anyai ágon. Mi az, ami egy földműves életét, boldogulását, a túlélést befolyásolja? Hát az időjárás. A nagyapám 1900-ban született, 50 éves volt, amikor egy szem gyermekének, aki az én édesanyám, gyermeke született: én. Vitt magával mindenhova a nagypapám, dédelgetett, nagyon sok időt töltöttünk együtt. A lovaskocsin még a gyeplőt is kezembe adta, és állítom, nem volt akkor büszkébb gyerek a föld kerekén. Ma már úgy látom, a lovak maguktól mentek mindenfelé, ismerték az utat, a járást, de akkor, kisgyerekként a lovak gyeplőjét fogni, őket irányítani hatalmas élmény volt. Gyakran láttam aztán, ahogy a nagyapám felnéz az égre. Számolgat, kalkulál. Mikor kell kaszálni? Ha ma lekaszál, vajon beszárad a széna időben? Mert ha a lekaszált széna megázik és bepenészesedik, ha romlik a minősége, akkor nem szívesen eszik majd az állatok, és nem lesz olyan jó a tej, a hús, nem fejlődik úgy az állat, ahogy kellene, ez pedig a paraszti élet minden területére, a teljes megélhetésre rányomja a bélyegét. Neki nagyon fontos volt tehát, hogy mikor milyen lesz az időjárás. Hamar megtanultam én is, hogy nagy előny előre látni az esetleges változásokat, és ezen akár az évi megélhetés is múlhat. A rövid válasz tehát az, hogy

nem az egyetemen kezdett érdekelni az időjárás.

Szépen mesélsz a gyerekkorodról. Örömmel gondolsz vissza rá?

Igen, csodálatos gyerekkorom volt. Vámosmikolán születtem – ez egy gyönyörű település az Ipoly partján. Több generáció élt együtt egy háztartásban; én, a szüleim, a nagyszüleim és a dédi. A nagymamámat fiatalnak szólítottam, mert ugye ott volt a dédi is, ő volt az idős, nem nagymamám. Nagyon szoros családi egységben léteztünk, és én szerettem azt az életet. A karácsonyokra is jó emlékezni, az ünnep fénypontja volt, amikor (mert én is így emlékezem), hatalmas hóban, csikorgó hidegben, kristálytiszta levegőben, a csillagok meg a Hold fényénél áttörtük magunkat a templomig az éjféli misére. Az egész család együtt mozgott, szép volt.

 Roggs fényképészet – Németh Róbert

Milyenek voltak a hétköznapok?

Vidám, izgalmas gyerekkorom volt. Természetesnek számított, hogy a munkából mindenkinek ki kellett venni a részét, hiszen az ötvenes években vidéken jellemző volt, hogy a családok maguk termelték meg a betevő falatot. Én hosszú éveken át legeltettem a család libáit, olyan húsz-harminc állatot a vizes réteken. Ez volt a feladatom, ahogy a többi hasonszőrű gyerek meg a saját családja libáit legeltette. A legfőbb feladat az volt, hogy a mi libáink meg a más libái el ne kószáljanak, meg össze ne keveredjenek, mert egyik liba olyan, mint a másik. Fontos munka volt, de azért közben jutott idő játékra, hancúrozásra, fogócskára, fáramászásra is. Néha meg csak bámultuk a felhőket. Ilyen elmélyedésre ma már kevés gyerek kész, pedig nagyon

fontos lenne valahogy visszatalálni a természethez, újra a bőrünkön érezni annak működését.

Olykor iskolákban tartok előadást gyerekeknek, ez az én misszióm. Ilyenkor a sok információ mellett egy játékot is viszek nekik. A feladat az, hogy ki kell számolni, vajon milyen messze csaphat le a villám, mert ez könnyedén kiszámolhat a fény meg a hangjelenség eltéréséből. Mindig meglepődnek ezen a gyerekek, látom, ahogy felélénkül a képzeletük, és sokat nevetünk azon, hogy ha egyszerre érkezik a hang meg a fény, akkor bizony baj lehet, mert ott csap le, ahol éppen állunk.

A vihartól sokan félnek. Te hogy vagy vele?

Félek a zivataroktól – imádom, de inkább zárt, védett helyről szemlélem ezt a jelenséget. A gyerekkoromhoz is kötődik egy hatalmas vihar – 1961-ben az évszázad vihara csapott le az országra. Nagykanizsa felől jött, de Vámosmikolát is elérte. Mi meg annyira játszottunk, hogy nem vettük időben észre a közeledését. A libák kihasználták az erős szélmozgást, és volt annyi eszük – mert nem buták ám a libák –, hogy behúzódtak valahova, én meg nem tudtam, hova. Szégyenszemre, bőrig ázva, libák nélkül mentem haza. Örültem, hogy nem csapott belém a villám, de az apám azért egy kicsit igen: volt kapsz otthon. Másnap aztán a közeli szomszéd szólt át apámnak, hogy nem a mi libáink húzódtak-e be a fészerbe hozzájuk. A mieink voltak, és örültem, hogy előkeveredtek, de az a nap nagyon megmaradt bennem.

A család jól fogadta, hogy te inkább továbbtanultál, egyetemre mentél?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az édesapám meg én egy évben, egyszerre érettségiztünk. Én 18, ő meg 37 évesen tett érettségi vizsgát – a vasútnál kezdett dolgozni és ott egy poszt betöltéséhez szükség volt az érettségire. Szép, izgalmas tanulmányi versenybe kezdtünk, és döntetlen lett a végeredmény. A mai napig meghatódom, amikor erre az időszakra gondolok.

 Érettségifotó édesapjával // Fotó: Németh Lajos

Nem csak a gyerekkorod volt szép, de most is népes családnak örülhetsz. Hogy vagy?

Bizony, a feleségemmel, Ágival jövőre leszünk ötvenéves házasok. Az esküvő pontos dátumáról mindig meg kell őt kérdeznek, de arra emlékszem, hogy nagyon meleg, tehát nyár volt – és hogy fiatalok és nagyon boldogok voltunk. Született aztán két gyerekünk, Móni és Balázs. Mindketten saját családot alapítottak rég, így öt unokám van, ebből négy lány és egy fiú. Én nem bánom ezt az arányt, imádom a gyerekeket úgy, ahogy vannak.

A lányom, Móni huszonöt éve Finnországban él, egy 190 cm magas, szőke, kék szemű finn óriás rabolta el a szívét. Most is magas, most is erős a fiú, de amikor olyan fiatalon egyszer csak megjelent nálunk, hogy ő megkéri a lányom kezét, Isten bizony, nem is mertem volna neki nemet mondani. Évente többször találkozunk, télen inkább mi megyünk hozzájuk – én imádom az északi vidéket, a téli sportokat, amire aztán náluk bőven akad lehetőség, ők meg inkább nyáron jönnek, a család mellett a Balaton húzza őket haza.

Nődögélnek az unokák, Balázsnál tíz év fölött vannak a lányok, Móninál a legnagyobb, Fanny már huszonhárom éves, kirepült a családi fészekből. A fiúunokám, Emil komoly tizenhat éves fiatalember, teniszezik és fantasztikus eredményeket ér el ebben a sportágban. Nagyon elhivatott – pilótának készül, így újabb életfeladat jöhet, további motivációt kaptam arra, hogy még nagyon sokáig kémleljem az eget.