„A természetben nem kell rendet teremteni, ott eleve rend van” – Pokorny Attila természetművésszel beszélgettünk

Ez a történet Marosvásárhelyen kezdődik, majd Pécsett és Budapesten folytatódik. A te szobrászportréd mégsem mintázással indul. Milyen gyermekkori élmények inspiráltak a művészi létforma felé?

Apai nagyapám zenész volt, harmonikás, akinek sok magándiákja is volt. Én persze megbabonázva hallgattam a játékát, és már egészen kicsi koromban mindennél jobban érdekelt a zene, foglalkozom is vele mai napig. A komolyzenétől a rockon keresztül a jazzig sokféle stílust hallgatok, de valójában a jazzben találtam meg önmagam a gimnáziumi évek után. Lenyűgözőnek tartom ezt a hangzásvilágában fantasztikus műfajt, amelyben minden hangszer mást csinál, mégis fantasztikus összhangzat az eredmény. Ma is a zenét tartom a legmagasabb szintű művészetnek.

Ehhez képest nem a zenei pályán indultál el. Miért?

Hároméves koromban figyelt fel édesanyám a rajzaimra – ő volt az egyedüli, aki már akkor látta, hogy több van bennem, és hogy ezt nem szabad elfecsérelni. Neki köszönhetem, hogy művészeti iskolába, majd ugyanilyen profilú gimnáziumba kerültem. A képzőművészetet is ő hozta az életünkbe: maga tervezte meg a saját ruháit, és ő is varrta meg. Visszagondolva, egy amatőr iparművész nevelt. Édesapám kutató biológus, tőle pedig a növényismeretet és a természet szeretetét tanultam: ő vitt magával kirándulni, gyűjtőutakra és ő mutatta meg a különböző gyógynövényeket. Közel kétszáz növénynek tudtam a magyar és a latin nevét is fiatalabb koromban, az odvas keltikétől és az erdei meténgtől a ritkább fajokig. Mára ez a tudás kissé megkopott ugyan, de nagy hasznát vettem a munkámban.

A rajzolásból, a zene iránti rajongásból és az alapos, gyakorlati természetismeretből végül a szobrászatot választottad. Mikor dőlt el, hogy a kétdimenziós grafikánál érdekesebb számodra a háromdimenziós mintázás?

A tudatosodás persze későbbi fejlemény, de ebben a folyamatban meghatározónak érzem azokat a gyermekkori élményeket, amelyek Szentgericéhez és a Nyárád-mentéhez kötnek. Édesanyám édesanyjának a mozdulatai, ahogy a laskatésztát gyúrta, sirítette és vágta eperlevél formára, és ahogy mindig nekem is adott egy darabot, hogy formázzak belőle. Így készültek el az első állatfiguráim, amiket a faluban megfigyelt állatokról mintáztam. Néztem a tyúkok lábát, az ízületeket és a körmöket, ahogy egymáshoz kapcsolódnak, megfigyeltem a nagyobb állatok mozgását. Sokszor csak álltam a kapuban, és néztem, ahogy a szénával megrakott lovas szekerek elhaladnak, végigszaladtam velük egy darabon, hogy a lovakat nézhessem,

majd lerajzoltam őket – kréta hiányában – egy marék fűcsomóval vagy egy darab törött téglával az aszfaltra.

Az egész utca tele volt a rajzaimmal. Így indult a rajz és a mintázás számomra, az állatok megfigyelésével, de csak a középiskola után döntöttem el, hogy szobrász leszek. A középiskolában ugyanis még mindhárom iránnyal egyszerre foglalkoztunk: grafikával, szobrászattal és festészettel.

Nekem úgy tűnik, hogy a grafikai, festészeti irány és a szobrászat közötti markáns különbség a te esetedben leginkább az, hogy amíg a grafikusnak és a festőnek mindenképpen szüksége van egy közvetítő eszközre – ceruzára, ecsetre – ahhoz, hogy gondolatait és érzéseit megmutathassa, a szobrász  keze közvetlenül érinti az anyagot. Ez az érintés lehet a kulcsa a te pályaválasztásodnak is.

Valóban. A formának vagyok a rabja és az érintésnek a megszállottja. Egy németországi alkotótáborban visszaigazolásként is megkaptam ezt: fakorongokból építettem falat két fa közé úgy, hogy a végeredmény egy horgolt felületet mintázott. Odajött egy vak nő, végigtapogatta, és egészen pontosan azt mondta el, amit én érzékeltetni akartam ezzel az installációval: az érintésen keresztül sikerült átadni a gondolatot, és ez fantasztikus élmény.  

Az identitáskeresés fázisában általában igazodási pontokat keresünk: számodra kik mutatták az utat a szobrászmesterség felé?

Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművésznek köszönhetem, hogy szobrász lettem. A középiskola után az ő műtermében készültem a felvételire, és az egyetem alatt, majd azt követően is sokat dolgoztunk együtt. Nemcsak szakmai, de emberi tartása, attitűdje és mozdulatai is a mai napig meghatározóak. Több munkát is készítettünk együtt, így a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Református Elméleti Líceum homlokzatán lévő Alma Mater domborművet is együtt rekonstruáltuk, még 1997-ben. Ez volt az egyik első munkám a mester kezei alatt: megmintáztam, ő pedig korrigált, ha kellett, de összességében szabad kezet adott. Az angyal, amely egyik kezében a könyvet, a másikban a lantot tartja, valahogy az én pályámnak is az őrangyalává vált. Az egyetemen Kolozsi Tibor szobrászművész mellett volt szerencsém dolgozni, és nagyon sokat jelentettek a vele való beszélgetéseim, vitáim. Nagy hatással volt rám Román Viktor homoródszentmártoni születésű, később Párizsban világhírűvé vált szobrászművész életműve és Székely János Jenő munkái is, akinek ugyancsak Európa- és világszerte vannak alkotásai. Megragadott az ő nonfiguratív, organikus világa.

Pályád első szakaszában klasszikus témákkal, portrékkal, domborművekkel kezdtél, de nagyon gyorsan eljutottál a természetművészethez: a maradandó művektől az illékony alkotásokig. Honnan ez az átkötés?

A kolozsvári évek után Pécsre kerültem, doktori képzésre, és ott kezdtem el természetművészettel is foglalkozni, lassan húsz éve. Fontos, hogy természetművészetről és

nem land artról beszélünk, mert az a természetben készült nagy formák, grandiózus alkotások gyűjtőneve, természetművészként pedig a kis gesztusok érintenek meg.

Az élet apró, elementáris momentumai, az emberi tevékenység elemi szintje: egy gombsor, ami a ruhát összetartja vagy a varratok, amelyekkel nemcsak alkotni, de újraalkotni is tudunk. A kis gesztusok személyessé tudnak válni, a grandiózus nem biztos.

A varrás volt az egyik első gesztus, amit megrendeztél a természetben, majd megfaragtál a 2000-es években. Azóta rengeteg munkád született a természetben, amelyeket eredeti formájukban már nem láthatunk. Hogy viseled, hogy eltűnnek a műveid?

Először a Marosban kezdtem el varratokat mintázni, kövekből a tájban, 2007-ben, majd 2008-ban készítettem az első falvarratokat Pécsett, az elhagyott Zsolnay-gyár területén, a lebontásra ítélt hatalmas falakon. Az egyik ilyen varrat egy elszakadni készülő oszlopot mintáz, amint a szakadásból felfejlik a keresztszemes minta. Olyan, mint egy őslelet, ami már évszázadok óta ott van, és a fal mállásától került volna a felszínre. Ez a mai napig megvan még, de a legtöbb munkám, ami a természetben készül, valóban elenyészik, és ezt már az alkotás folyamatában is tudom, így is készülők rá. Fotókon megmaradnak ezek az alkotások, és néhány kiállításban, de az eredeti eltűnik. A természetművészet megtanított elengedni, lemondani: miközben minden művész célja megmutatni önmagát, legalább annyira fontos felismerni, hogy minden, amit teszünk, múlékony. A természet a legnagyszerűbb tanítómester. 

Hamvas Béla írja A láthatatlan történet című művében: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele.

Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől.

Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik.” Erre a szintre még nem jutottam el – ez mindennél több, és ezért nem az a fontos, hogy fizikailag megmarad-e a mű vagy csak a róla készült fotó őrzi ez emlékét.

Miközben ezt olvastad, a klasszikus görög és reneszánsz mesterek jutottak eszembe. Nem tudnánk elképzelni a művészetet nélkülük, de ehhez az kellett, hogy alkotásaik fennmaradjanak. Az időtlenséghez tehát idő is kell, amit a művek megérnek. Hogy fordítod le magadban a klasszikusok tanítását a Hamvas Béla által megfogalmazottakra?

A firenzei Battistero, azaz Szent János-keresztelőkápolna keleti kapuján – amit A Paradicsom kapujának is hívnak – látható Lorenzo Ghiberti dombormű huszonhét év alatt készült el, és a korai reneszánsz szobrászat egyik örökérvényű remeke lett, semmihez sem hasonlítható. Amikor ott állsz előtte, megbabonáz, kiemel az időből, megérzed, micsoda ereje van a fenségesnek, a magasztosnak. Az alkotó számára az alkotás folyamatában tűnnek el az időhatárok, tökéletes időtlenségben születik meg a mű, aminek az a célja, hogy hatásával a nézőt, a műélvezőt is kitudja emelni az időből, többek között azáltal, hogy megfejtése több jelentésrétegben történik.

A régi görögök és a reneszánsz mesterek birtokában voltak annak a tudásnak, hogy miként kell ezt a varázslatot beemelni a készülő műalkotásokba,

és azt is pontosan tudták, hogy aminek az ember időt ad, azt az idő is jobban tiszteli. A természetművészetben is létrejön ez a hatás, nemcsak alkotói oldalról, hiszen a befogadás nem mennyiség kérdése. Nem az a fontos, hányan látják a művet, hanem, hogy aki látja, azt megérinti-e, elemeli-e a rögvalóságtól, felszabadítja-e a számokban kifejezhető időtől.

A természetművészet nem európai műfaj: a távol-keleti kultúrákban már akkor kifinomult érzékkel művelték, amikor mi még a létezéséről sem tudtunk. Hogyan hatott rád ez a számunkra távoli, a művészet szempontjából viszont nagyon is elemi forrás?

Dél-Koreában, az egyik nemzetközi természetművészeti biennálén értettem meg, mit jelent az a mély tisztelet, ami az ottani embereknek az élethez, a munkához és a művészethez való hozzáállásukat, gondolkodásukat áthatja. Lenyűgözött, ahogy egy olyan egyszerű tevékenységnek, mint az utcaseprés is megadják a módját, ahogy komolyan veszik ennek a munkának a fontosságát és megbecsülését.

Akkor éreztem meg, mekkora tévedéseink vannak nekünk, a nyugati civilizációban.

Abban a kultúrában, amelynek alapja a hagyomány, minden a közösségért történik, szigorú rendszerben, tehát az egyénnek látszólag kicsi a mozgástere. A művészet és különösen a művészek élete viszont a szabadságról szól. Hogy lehet, hogy éppen ezekben a hagyományelvű kultúrákban virágzik a természetművészet?

Látszólag a figuratív művészetnek nagyobb a struktúraigénye és kötöttebb, de a valóságban a természetnek sokkal szigorúbbak a törvényei, és a természetben nem kell rendet teremteni, mert ott eleve rend van. Ez a rend az alapja az emberi szabadságnak is – külső és belső értelemben egyaránt. Az csupán egy félreértésen alapuló klisé a művészet értelmezésében, hogy a szabadság szükségszerű feltétele a struktúrák elvetése és a rend felbontása. Éppen a rend által tudunk szabadok maradni – a természetművészetnek ez az egyik legerősebb üzenete.

A varratok ugyanakkor gyógyítanak, összeillesztenek, megjavítják, amit elrontottunk, ami eleve a rendteremtés gesztusának egyik alapgondolata. Majd az elemek – a víz, a szél és az eső – eltünteti ezeket a varratokat – visszarendeznek mindent természetes állapotukba. Tökéletes körforgás, aminek mi csak részei lehetünk, de tudnunk kell, hol a helyünk ebben a rendben, rendszerben.

A kőtől és a márványtól indulva a természetben található lágyabb anyagokon át vezetett az utad egy számodra is új anyaghoz: a fémhez. A meleg, természetes anyagok után egy hideg anyaghoz nyúlsz, de a téma marad: Avartánc című kiállításod a szél által felkapkodott, elszálló, porladó faleveleket rendezi sorozatba. Hogy jön ide a vaslemez?

Ez az egymilliméteres vaslemez, amivel dolgozom, látványos gyorsasággal mutatja meg, milyen a múlandóság áldozatává válni, ugyanis hamar rozsdásodik. Akárcsak a lehullott falevelek, amelyeket felkap a szél: mire máshol földet érnek, lehet, már kiharapott belőlük az idő. Mindez pedig nem baj, hiszen éppen így valósul meg a természet ciklikussága, így tud megújulni minden, ami él. Ezekben a szobrokban is a saját kísérletező énem van benne. A játékot nagyon fontosnak tartom, ma is játszom, szinte gyerekként.

Konkrétan is, hiszen van olyan alkotásod is, amin zenét lehetett játszani, de az Avartáncban a szél által felkapkodott falevelek hangát is szinte hallani, ha csak ránézünk a szobraidra. A zene ily módon a szobrászatodban is jelen van. Mitől számít sikeresnek számodra egy alkotás?

A születés folyamatában egyértelműen magamat is formálom, és amikor már elkészült, nem az a fontos, hogy tetsszen. Inkább az, hogyha valaki nézi, úgy érezze, valamilyen köze van hozzá, még ha ez az érzés nem is feltétlenül örömteli. A mű akkor tölti be funkcióját igazán, ha képes személyessé válni.