„A kutyák mindig is velünk voltak” – Interjú dr. Balla Lóránddal és Molnár Álmossal, a Vau!-kiállítás kurátoraival

Milyen anyagok, források álltak a rendelkezésükre, mikor a fővárosi kutyatartásról kutattak, és miért tűnt fontosnak feltárni ezt a témát?

B.L.: A kiállítás beleillik abba az elgondolásba, amely szerint a klasszikus várostörténeti témák mellett a Kiscelli Múzeumban olyan részeit is bemutatjuk a jelennek és a múltnak, amelyek az átlagember életével, annak különböző szegmenseivel foglalkoznak. A kutyák egyértelműen, évezredek óta az emberek életének szerves részét képezik, végigkísértek bennünket a társadalom fejlődésének minden korszakán. A kutyák mindig is velünk voltak, ráadásul mára sok helyen, ahogy nálunk is, az eb teljes mértékben családtag. 

Milyen hosszú utat tett meg a kutya a vadontól a budapesti nagypolgárság szalonjaiig?

B.L.: A kutya a legkorábban háziasított állatfaj, maradványai már az őskőkorban megtalálhatók. Kezdetben fogyasztották a húsáért is, azonban a kutya soha nem volt klasszikus értelemben vett haszonállat; őrző-védő és vadászó ösztöneinek köszönhetően hamar az ember társává válhatott. Tudatos tenyésztése a római és középkori időkig vezethető vissza.

Az ókorban alakult ki az a szemléletmód, amelyben a kutyát már társállatnak tekintették. Természetesen ugyanúgy léteztek „munkakutyák”, amelyek őrző-védő feladatokat láttak el, de számos forrás számol be kedvtelésből tartott, dédelgetett házi kedvencekről.

A polgárosodás és az urbanizáció mind a főváros történetének újkori fejleményei. Meglepően hathat, de ezekben a folyamatokban állatok is részt vettek: a kései feudalizmus idején az állattartás még alapvető jelentőségű volt. A haszonállatok végigkísérték a hétköznapokat az iparosítás során is, végül a modern korban új szerepekhez jutottak. 

A város az ősi kutya-ember kapcsolat különleges kerete lett.

Melyek voltak a legkelendőbb kutyafajták? Változott ez koronként?

B.L.: Tulajdonképpen a kötődés módja bizonyos típusú kutyák felé nem változott az idők során: a nők és a gyerekek jobbára az ölebeket kedvelték, míg a férfiakat inkább a vadászkutyák segítették az egyik legfontosabb szabadidő gyakorlásban, a haszonkutyákat pedig egy adott tevékenységhez nevelték. Lehettek őrző-védő ebek, pásztorkutyák, vagy henteskutyák.

A világháborúkban milyen szolgálatot tett a kutya az embernek?

M.Á.: Egyrészt igavonóként használták kisebb szekerek, fogatolható eszközök vontatásához, ehhez a fővárosból is verbuváltak nagytestű ebeket 1915-től. Másrészt sebesültek felkutatására alkalmaztak kutyákat, valamint a vakvezető feladatkör is a világháborús gáztámadásban megvakultak megsegítésére jött létre.

 Forrás: Fortepan

A kóbor kutyák száma soha nem érte el azt a kritikus pontot, hogy komolyabban veszélyeztesse a főváros lakosságát? Hogyan kezelte Budapest a kóbor állatokat?

M.Á.: A kóbor kutyák városi jelenléte ösztönözte a reformkortól kezdve a hatóságokat a szabályozott ebtartás feltételeinek megteremtésére, így vezették be az ebadót, rendelték el a szájkosárviselést, később az ebzárlatot, oltást és a többit. Lényegében a gazdátlan ebek elleni védekezés hozzájárult a polgári kutyatartás szabályozott formájának kialakulásához. Döntő tényező volt a veszettség veszélye, ugyanis a kóbor ebek terjeszthették legnagyobb valószínűséggel ezt a sokáig ismeretlen, kezelhetetlen kórt. A veszettség az emberi élet veszélyeztetése mellett komoly gazdasági károkat okozhatott a motorizációt megelőzően az igavonó állatok megmarásával. A külvárosi részeken temérdek ebet fogtak be még az 1930-as években is, ők a 20. század második feléig drasztikus elbánásban részesültek. Eleinte a hóhérok, gyepmesterek, később a sintérség kezei közé kerültek, 1905-től az Állategészségügyi telepre. 

Igaz az, hogy egyszer volt Budán kutyavásár?

M.Á.: Érdekes mondás ez, ugyanis az „egyszer szokott kivételes szerencséje lenni az embernek” kifejezésére szolgáló szólás eredeti változata az volt, hogy „Pokolban is esik egyszer egy ünnep”. Így utaltak Krisztus pokolra szállásának egyszeri, „ünnepi” alkalmára.  A szólás idővel módosult, az ünnep a nép nyelvén vásárra változott, tekintve, hogy egy-egy országos vásár is ritka, szinte ünnepi alkalom volt, a poklot pedig le lehetett cserélni a nép számára ismerős helységnévvel, Béccsel és Budával is. A magyar népéletben

nem volt szokásban kutyát pénzért eladni-venni, kutyát inkább ajándékoztak egymásnak az emberek,

ezért a kutyavásár beemelése a szólásba még inkább jelezte, hogy egyszeri, kivételes esetről beszélünk. A szólás ma is élő változata a 19. század közepén jelent meg. A már létező közmondást magyarázó történetet Jókai Mór kanonizálta, mely később tankönyvekbe is bekerült, azt az érzetet keltve, mintha előbb létezett volna a történet, melyből mondás lett, holott valójában a fordítottja igaz.

Valójában nem voltak kutyavásárok a fővárosban ezek szerint?

M.Á.: Az állatvásároknak marginális részét képezte a kutyák adás-vétele. Eredendően a kedvtelésből vadászó arisztokrácia, és később a tőlük tanuló középosztályi kutyatartók vásárolták az értékesnek vélt ebeket – többnyire ismeretségi kör segítségével. Idővel a mezőgazdasági kiállításokon lehetett tájékozódni tenyésztett ebek értékéről, valamint a szakszerű ebtenyésztő társadalom egyesületi keretek között is foglalkozott ebek adás-vételével. Az 1920-as években a pesti Városháza udvarán rendezett kutyavásárok látogatottak voltak, illetve a huszadik század elejétől működő kutyagondozók üzlettulajdonosai ebek gazdacseréjében is részt vállaltak.

Mi a tárlat kiemelt célja, üzenete?

M.Á.: Elsődleges cél a kutyatartó városi társadalom múltjának, kutya-ember kapcsolatának bemutatása kutyatartók, kutyabarátok és minden érdeklődő számára. Főbb üzenetét mi magunk is egyéni nézőpontnak tartjuk, és elsősorban a városi terek változásának a kutya-ember kapcsolatában betöltött történeti szerepére kívánjuk felhívni a figyelmet, de mindenkit biztatunk arra, hogy személyes kötődése, érdeklődési köre, vagy akár pillanatnyi megérzése alapján alkossa meg a kiállítás tanulságát, mondanivalóját, és ha ebből visszajelzés formájában tartalmi hozzászólások születnek, megvalósul legkedvesebb célkitűzésünk, a párbeszéd. A témafelvetéshez a közönség túlnyomó része érdeklődéssel áll hozzá, és a vendégkönyvi bejegyzések alapján sikeresnek tartjuk a tárlatot.

Nyitókép:  Breuer Pál | Fortepan