Védett növényeink: a Lumnitzer-szegfű

A Lumnitzer-szegfű (beleértve az István király-szegfűt) vagy latin nevén Dianthus plumarius (incl. D. lumnitzeri, D. regis-stephani) a mészkő-, dolomit- és bazaltsziklagyepek jellemző faja. Nyugat-kárpáti, Pannon endemikus flóraelem vagy bennszülött élőlény, ami azt jelenti, hogy a szakemberek szerint ezen a területen is keletkezett, itt őshonos, és máshol nem található meg. A Pilisből, a Vértesből, a Bakonyból, a Balaton-felvidékről és a Keszthelyi-hegységből jelentették állományait, amelyek védelme nagy figyelmet igényel, ugyanis taposásra, zavarásra érzékeny fajról van szó. 

Fotó: Wikipedia / Franz Xaver

A szegfűfélék (Caryophyllaceae) az egész Földön elterjedtek: körülbelül 2200 fajukat ismerjük. Történelmi értékük egészen a kezdetekig nyúlik vissza, de leginkább a középkorban, a lovagok életében váltak ismertté a fájdalom és a szeretet jelképeként. A legenda szerint IX. Lajos egy, a szegfűszeg illatára emlékeztető aroma után kutatva bukkant rá egy vérvörös szegfűre, amit a keleti fűszerhez hasonlóan a pestis gyógyítására igyekezett bevetni, a krónikák írói szerint sikerrel. Hogy ez igaz vagy sem, az a múlt homályába vész, egy azonban bizonyos: a szegfű nemcsak dísznövényként kísért minket végig az évszázadokon. 

A Lumnitzer-szegfű leginkább a hazai meleg, napsütötte, száraz mészkősziklák gyepében vagy a sziklafüves lejtőkön találja meg ideális élőhelyeit. Legkorábbi feljegyzése Clusiustól, a XVI. századból származik, aki a régi magyar határ menti Dévény közelében egy mészkősziklán figyelt fel erre a különleges fehér, tollas virágú szegfűre, és amit később a neves pozsonyi orvosról és flórakutatóról, a szegfűk szakértőjéről, Lumnitzer Istvánról neveztek el. 

Fotó: Wikipedia / Thegreenj

2015-ben az év vadvirágai a tollas szegfűk lettek, azaz nem egyetlen növény kapta a kitüntető címet, hanem egy fajcsoport. A hazai tollas szegfűk ugyanis annyira hasonlítanak egymásra, hogy sokáig maguk a szakemberek is éles vitákat folytattak arról, milyen bélyegek alapján különböztessék meg őket egymástól, és mi alapján, illetve hova sorolják őket rendszertanilag. Fehér virágaik tollasan rojtozó szirmai mindben közösek, ahogy közös az is, hogy leveleik kékeszöld árnyalatúak.

Fotó: Wikipedia / Jerzy Opioła 

Az IUCN adatbázisa szerint állományaira nézve az egyik legnagyobb veszély a kertészeti célú gyűjtés, ami képes akár minimálisra csökkenteni az egyedek számát. Emellett a tollas szegfűknek is meg kell küzdenie az invazív fajok terjedésével, illetve a rekreációs tevékenységek negatív következményeivel is, a természetes ökológiai változások és a klímaváltozás hatásai mellett, ami nem állítja könnyű feladat elé védett fajainkat.  

Ha tehát az országot járva utunkba akad egy-egy különleges fehér virágokat bontó szegfűféle, akkor mindig gondoljunk arra, hogy talán a Lumnitzer-szegfűvel vagy éppen az István király-szegfűvel van dolgunk, és a biztonság kedvéért kezeljük ennek megfelelően: ne bolygassuk, ne közelítsük meg egy-egy jó fotó kedvéért, hanem tiszteljük egyediségét, történelmét és védett értékeit, hogy még gyermekeink, unokáink is gyönyörködhessenek benne!

Nyitókép: Botanikai Fórum / Boszorkányfű