Védett növényeink: a lápi aldrovanda

Először Indiában fedeztek fel a 17. században: Leonard Plukenet jegyezte először akkor még Lenticula palustris Indica néven. Később a Bologna melletti mocsarakban találkozott példányaival az olasz Amadeus, aki elküldte a begyűjtött növényeket Giuseppe Monti bolognai botanikusnak. Végül ő nevezte el Ulisse Aldrovandiról a növényt 1747- ben.

A lápi aldrovanda vagy más néven Aldrovanda vesiculosa a harmatfűfélék családjába tartozó növény, ami gyökértelen felépítésének köszönhetően szabadon lebeg a vízben.

Szára alig több, mint tíz centiméter hosszú, és igen törékeny, mégis könnyedén ejti rabul az arra járó rovarokat: levéllemeze ugyanis összecsapódásra képes, így egy pillantás alatt veszélyes csapdává alakulhat át. 

Így írnak róla: „Levéllemezeivel megfogja a vízben élő parányi vízi rovarokat, apró rákokat, egyéb kis állatokat. Levéllemezei nyitott állapotban legyezőszerűen kitárulnak. A közéjük került állatkák érintésére a levéllemezek összecsukódnak és az állatot foglyul ejtik. A levéllemezek belső oldalán levő emésztőmirigyek ekkor fehérjéket oldó erjesztőket választanak ki, amelyek az állat fehérje-vegyületeit feloldják. A levéllemez ezután mirigyei segítségével felszívja az oldott fehérjét. Ezután a levéllemezek ismét szétnyílnak és az emészthetetlen állati részek kihullanak. Az aldrovanda meg tud élni rovarok emésztése nélkül is, de kétségtelen, hogy a levelek által felvett fehérje hatására jobban tenyészik, mert nitrogén-igényét ez úton jobban ki tudja elégíteni.” 

Fotó: Wikipedia / Daiju Azuma 

Életciklusai igen érdekes külső változásokkal is járnak: már a 19. században megfigyelték, hogy

amikor hidegebbre fordul az idő, pirosas színbe öltözik, majd a melegebb időszakok érkezésével újra kizöldül.

Hosszas vizsgálatokkal kiderítették, hogy az elvörösödés azért kora tavasszal, ősszel illetve az alpesi tájak élőhelyein jelentkezik nagyobb arányban, mert a piros festék képződése szoros viszonyban van a keményítőnek cukorrá történő átalakulásával. Jelentősége nem más, mint az, hogy a piros szín a fénysugarakat elnyeli, hővé alakítja át, ez pedig plusz meleget szerez a növénynek, a hűvösebb évszakokban. 

Az aldrovanda évszázadokig komoly fejtörést okozott a kutatóknak, ugyanis ahány hely, ahány év és ahány környezeti jellemző, annyi féle viselkedést produkált a megfigyelések alatt. Legjellemzőbb azonban az volt, hogy ősszel a víz mélyébe merült, ahonnan csak tavasszal került elő- de voltak olyan területek is, ahol rügyei egész télen át a felszínen maradtak. Sőt: Tirol egyes mocsaras vidékein olyan is előfordult, hogy a telet is teljes nyári hosszúságukban töltötték a növények.

Fotó: Wikipedia / Denis Barthel 

Az 1956-os írások szerint akkoriban Somogy megye nyugati részén, Somogyszob mellett terült el Magyarország egyik legérdekesebb természetvédelmi területe, a Baláta-tó. A háromszáz hold kiterjedésű ősláp volt akkoriban az egyetlen lelőhelye az aldrovandának, amit 1922-ben Boros Ádám fedezett fel a hazai vizeken. 

Mivel az őslápnak több aszályos évvel is meg kellett küzdenie, az aldrovanda eltűnt a területről, és közel másfél évtizedik azt hitték, hogy teljesen kipusztult hazánk területéről. Végül egy magas vízállású évben a rekettyefűz bozótos és nádas között elterülő lápi víz felszínén tömegesen jelentek meg az aldrovandák.

Ötven évvel ezelőtt a Földön csak félszáz lelőhelye volt ismeret, ezek mára sajnos tovább csökkentek. Pedig a szakemberek szerint az aldrovanda egyik legritkább és leggyorsabb mozgásra képes „húsevő" növény. Még a világhírű tudós, Charles Darwin is érdeklődéssel kutatta: „miniatűr vízi Dionaea”-nak nevezte, mert levelei emlékeztették az Észak-Amerikában honos Vénusz légycsapójára (Dionaea muscipula). 

A növény érdekessége, hogy az őt érő ingertől a levelek becsukódásának megkezdéséig körülbelül 0,1 másodperc telik el, a becsukódás folyamata pedig mindösszesen 0,2 másodperc alatt végbe is megy. Csapdái azonban csak 20 Celsius foknál melegebb vízben működnek kellő gyorsasággal, így zömmel csak a könnyen felmelegedő, sekély állóvizekben fordul elő. A napfényt viszont kevésbé kedveli, ugyanis árnyékolás híján az algák elnyomják, és nehezebben tud boldogulni.

Fotó: Wikipedia / François François

Mivel élőhelyein a környezeti feltételek és a jelenlévő fajok, továbbá azok kölcsönhatásai gyakorta és rövid időn belül változnak, állandó „újragondolásra” van kárhoztatva. Fennmaradásához elengedhetetlen a változatos körülményeket kínáló, mozaikos szerkezetű vízi élőhely, amiből valljuk be: egyre kevesebb van. Az utóbbi évtizedekben kipusztult Franciaországból, Olaszországból, Ausztriából és Németországból is, de szinte a világon mindenhol visszaszorulóban van. 

A faj fennmaradásában nagy szerepe lehet a vándorló vízimadaraknak: a szakemberek egy része szerint ugyanis Európából már a jégkorszakban kipusztult, és a jelenkorban a vándormadarak közvetítésével bukkant fel újra.

Sikerült bebizonyítani, hogy apró, 0,4-0,6 milliméteres magjai, telelőrügyei és esetleg kisebb példányai is terjedhetnek nagyobb termetű vándorló vízimadarak segítségével, hiszen jellemzően a fő vonulási útvonalak mentén fordulnak elő állományai.

Nyitókép: Wikipedia / Jan Wieneke