„A szőlőhegy történelmen átívelő menedék és ellenvilág” – De van-e még Ember a szőlőhegyen?

A pincék körül három dolog szinte mindig akad. Első természetesen a szőlő – vagy annak ma már gyakorta sajnos csupán a kivágott tőkék csonkjaival borított hűlt helye – ami valójában az egész hegy létjogosultságát adja. Persze ezek a szőlők legtöbbször nem a modern támrendszerre futtatott divatos fajtákból állnak, viszont sokkal gyakrabban kóstolhatjuk a régi direkttermőket, vagy a helyi öreg gyalogtőkés fajtákat. Legyen így vagy úgy, kellően gondos kezek és odafigyelés nélkül a legjobb technológia sem ér fabatkát sem, miközben a féltő gondoskodással művelt szőlő és az alázattal gondozott bor a legelvetemültebb fajtát is képes megszelídíteni.

Másodiknak ott van valami dünnyeszkedő. Az, ami mellett az arra járók számára kitöltött pohár bor azonnal meghitt vendégséggé válik – mégse csak úgy ott az ajtóban álljunk. Az öreg malomkőnek ilyen helyeken igen nagy becsülete van, de az arcára borított régi hordó, a kerekes kút kávája vagy mindezek hiányában még a lehajtott platóajtó is jó szolgálatot tehet. Az eső elől pedig be lehet húzódni a présházba, ahol e tájban még sok helyt elől vannak a szüret forgatagát követően tisztára mosott ládák és prések. Míg forr a bor, bőven van idő a rendrakásra…

A harmadik pedig a gyümölcsfa. Legalább egy kósza, magról kelt dió szinte mindenütt akad, már csak akár a borkedvelő irodalmáraink által is oly sokszor megírt dióillatú nyári fröccsözések emléke okán. Nem véletlen, hogy a dünnyeszkedőt is gyakorta diófa alatt találjuk… És ott vannak a szőlőhegyek igazi őrei: a hatalmas törzsű cseresznyék, az évszázadokat átélt körték, a villámcsapások sorozatát követően is kihajtó almák, és persze a hegy bejáratánál emelt feszület fölött őrt álló eperfa… Mert egy igazi pincében azért a pálinkának is címzett helye van. 

Az Embernek viszont erősen híja van.

Igen, abból a nagybetűsből, aki mindezt évszázadokon át művelte, fenntartotta és a történelem megpróbáltatásait követően újból és újból talpra állította. Megszakadt a hagyomány, az öregek együtt halnak a fákkal, melyeket még nagyapjuk ültetett… A kevés viszont még mindig nem a nincs!

Egyetlen olyan szőlőhegyen sem jártam, ahol ne lett volna legalább egy olyan parcella, ahol a külföldi munka után végre hazatérő, vagy éppen egy helyben kitartó fiatal ne kezdte volna újra azt a teremtő munkát, amelyet ősei ugyanitt végeztek. Friss tudással, de nyitott füllel az öregek felé: múlt és jövő ér össze bennük.

„A szőlőhegy történelmen átívelő menedék és ellenvilág” – mondta egyszer valaki igen találóan, s ebből talán a kortalanságot értjük leginkább. A menedék egyszerre jelenthet(ett) fizikai védelmet, mikor lent a falut dúlta éppen tatár, török vagy labanc, de menedék a férfinép számára is, ahol magunk közt maradva végre egyszerűbben is szót érthetünk egy kicsit…

De bizony valóban ellenvilág is a szőlőhegy, aminek saját törvényei, saját rendje volt – és talán van is a mai napig. Mert korunk mindent felélő, habzsoló világában ezek olyan utolsó menedékek lehetnek, ahol az isteni és emberi értékek a pincék mélyén érő borokkal együtt nemesednek, hogy aztán a megfelelő pillanatban a dünnyszkedőn az éppen arra járó generációk számára ihletet adjanak…