„Volt, aki Kijev közepéből hívott fel minket” – Interjú Prasun Sarhma önkéntessel húszezer indiai diák kimenekítéséről

Szinte minden diák álma, hogy egyetemi évei alatt világot lásson, új kultúrákat ismerhessen meg. Erre kiváló lehetőséget nyújtanak a különböző ösztöndíjprogramok és az idegennyelven végezhető, nemzetközi diákok számára létrehozott egyetemi képzések. Számos indiai diák tanult Ukrajnában, amikor kitört az ukrán–orosz háború, és a világ fenekestül felfordult körülöttük. A katasztrófakezelés keretében kiemelt feladattá vált, hogy kimenekítsék a nemzetközi diákokat.

Míg az ott élő és most útnak indult indiai családoknak viszonylag kiterjedt helyismerete és kapcsolathálójuk van, a bőröndből élő, kollégiumokban vagy albérletekben elszállásolt indiai diákok meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Sokan közülük nem ismerik behatóan az európai körülményeket, ráadásul az ország nyelvét sem beszélik, és a családjuk sem siethetett a segítségükre. Ezért szervezett kimenekítésre volt szükség ahhoz, hogy a káoszból átsegítsék őket a szomszédos országokba, ahonnan utána hazatérhetnek Indiába.

Szerencsére azonnal elindult az önkéntes szervezés nemzetközi szinten. Egy hazánkban élő, indiai PhD-hallgatót, Prasun Sharmát kérdeztem tapasztalatairól.

 

Ki szervezte az indiai diákok kimenekítését?

Elsősorban az Indiai Nagykövetség. A háború kitörésekor ők is, valamint az Indiai Külügyminisztérium is minden lehetséges fórumon (honlapokon, közösségi médián, csoportokban) közzétették a tájékoztatást, hogy a diákoknak mihamarabb el kell hagyni Ukrajnát. Számos jógaiskola, különböző oktatási és spirituális szervezetek, illetve sok-sok civil alakult csapattá pillanatok alatt Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és természetesen Magyarországon is. Ide tartozott például a BSH (Bharatiya Samaj of Hungary), egy magyarországi fórum, amely összefogja az itt élő indaiakat, oktatást, kulturális és szabadidős programokat szervez, közösséget formál. A magyar Kormány is kivette a részét a munkából.

Az volt a legfontosabb, hogy az Ukrajnában lévő diákok is értesüljenek arról, hogy fog történni a kimenekítés, hiszen nem tudták, kihez fordulhatnak, mi a következő lépés. 

Te is részt vettél a segítségnyújtásban. Mi volt a te feladatod?  

Budapesten élek, így én itt tudtam önkéntesnek jelentkezni, de sokan Debrecenből is beszálltak a munkába. A szervezők megkérdezték, mikor érek rá, milyen munkára lennék alkalmas. Az elején egy óriási pakkal érkeztem, mert mindent megragadtam otthon, ami csak a kezem ügyébe került: élelmiszert, ruhákat, tisztasági szereket stb. Amikor odaértem, láttam, hogy már komoly készletek gyűltek össze ezekből, így nem pont erre volt szükség.

 

Mire volt inkább?

Két csoportra osztottak minket. Az egyik csoport az élelmezésért volt felelős: egyeztetni, hogy ki milyen ételt adományoz, ez hogy legyen tárolva, elosztva, elkészítve. Engem a másik csoportba osztottak be, az indiai diákok szállításának szervezésére. Záhonyból jöttek a vonatok Budapestre, a Nyugati Pályaudvarra. Én ott fogadtam a diákokat, és abban segédkeztem, hogy eljussanak a kijelölt szálláshelyekre privát buszokon. Arra is volt egy kijelölt csapat, hogy a szálláshelyekről a repülőtérre szállítsák őket. 

Ott már várták őket a nagykövetség dolgozói, illetve diákönkéntesek, akik a regisztrációt intézték, átnézték a diákok okmányait, különböző nyomtatványokon vezették a diákok listáját. Olyan sok emberről volt szó, hogy a normál légijáratok nem győzték a szállításukat, így még az indiai légierő is küldött repülőgépet.

 

Gondolom, azért a művelet elején elég nagy fejetlenség uralkodott, hisz nem igazán volt felkészülési idő, mód a precíz szerveződésre.

Igen, eleinte nagy volt a káosz. A diákoknak indulás előtt elvileg az ukrajnai nagykövetség embereit kellett volna felhívni, de volt, hogy nálunk csörgött a telefon, és tőlünk kértek rémülten segítséget, hogy itt vannak Kijev közepén, és akkor most innen hova induljanak, egyáltalán, hogyan jussanak el a határra. Volt, hogy az Ukrajnából tudósító hírügynökségek emberei, az újságírók igazították útba őket. Sajnos volt egy halálos áldozat is. Az egyik indiai diák ételért merészkedett ki, amikor halálos lövést kapott.

 

Még mindig érkeznek az indiai diákok?

A többségüket már sikerült kihozni Ukrajnából. Sajnos így is volt, aki ott ragadt, főleg azok közül, akiknek ez az utolsó évük. Több száz diákról beszélünk. Túl sok áldozatot hoztak, nem tudják, vissza tudnának-e térni ismét, hogy befejezzék a tanulmányaikat. Többen abban bíztak, hogy pár nap alatt véget ér a háború, esetleg a harcok elkerülik az ő tartózkodási helyüket. Azon városokból, ahova már odaért az offenzíva, egyelőre sajnos nem tudták kihozni a diákokat, bár az indiai kormány tárgyalásokat folytat Ukrajnával ez ügyben. Nekik azt a tanácsot tudták adni az illetékesek, hogy húzzák meg magukat, tartsanak ki.

Ugyan a legtöbben visszatértek Indiába, azért voltak, akik itt maradtak. Több magyar egyetem (például a Debreceni Egyetem és a Semmelweis Egyetem) felajánlotta, hogy az ukrajnai nemzetiségű menekült diákokon kívül ők is becsatlakozhatnak az itteni idegennyelvű képzésekbe.

 

Volt elég segítő?

Igen, rengeteg önkéntes érkezett. Sokan nem is tudták, hogy miben is tudnak majd segíteni a menekülteknek, de jöttek, felajánlották az idejüket, a két kezüket. És persze folyamatosan érkeztek, érkeznek az adományok. Láttam például anyukákat, akik hozták a bébiételt, gyerekruhát… Nagyon megható volt mindez: a segíteni vágyás, az önzetlenség, az együttérzés.

 

 

 

Milyen volt számodra érzelmileg részt venni ebben az önkéntes projektben?

Az első nap sírtam. Az érkezőket látva belegondoltam, milyen nehéz lehet hátrahagyni az otthonod, az összes birtokodat, az érték- és emléktárgyaidat. Hiszen kötődünk ezekhez, még ha csak az életünk mindennapos kellékeire gondolunk is. Ráadásul meg kell birkózniuk azzal a tudattal, hogy talán sose fognak tudni visszatérni az otthonukba, talán már ott se lesz, mire ez a háború véget ér. A menekültek közül sokan jómódból váltak hirtelen földönfutóvá, míg mások most azt a kevés kis ingóságukat is elvesztették, és most hirtelen nem tartoznak sehová.

 

Önkéntesként tudtok még miben segíteni, most, hogy aki tudott, eljött már?

Most már a többi ukrajnai menekültnek segítünk. Számos olyan nációjú diák van, akiknek anyaországa kevésbé tud segíteni – például az afrikai kontinensről származók –, most nekik próbálunk szállást találni, ételt és ruhákat adni. Az egyetemen felnőttképzéssel foglalkozom, és azt kutatom, hogy a külföldi diákoknak a más országokban szerzett oktatásbeli, kulturális tapasztalataik milyen hatással lesznek majd rájuk a munka világában. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy lesznek olyan nemzetközi diákok, akiknek ilyen háborús helyzetet kell majd megélniük itt, a közvetlen környezetünkben.

Olvasd el Gáspár Kinga szerzőnk beszámolóját is önkéntes tapasztalatairól!