„Nem lehetek semleges a szenvedésre” – egy segítő nap tapasztalatai

Szocio

„Nem lehetek semleges a szenvedésre” – egy segítő nap tapasztalatai

Ebben a háborúban sem lehet senki semleges az emberi szenvedésre. Ésszel bár felfogható, hogy a katonai és politikai logika merőben mást diktál, mint amit az alapvető humánum és a józan paraszti ész mondana, mégis minden élet- és kultúraellenes beavatkozás szürreális. Minél közelebb van hozzánk, annál rémisztőbb és annál erőteljesebb reakciókra késztet. Csakhogy a segítségnyújtásban is okosnak kell lenni, nem mindegy, hogyan tesszük és mennyire vagyunk képesek saját ösztöneinket a valós igényekre hangolni. A háború hetedik napja ennyire volt elég nekem.

Amint kiderült, hogy szervezetten lehet felajánlásokat tenni, mi is bejelentkeztünk szállásadóként és jómagam önkéntesként is az egyik segélyszervezetnél. Ez még a múlt héten volt. Ugyancsak a múlt héten élénkültek fel a kárpátaljai magyarokhoz, valamint a különböző itthoni humanitárius szervezetekhez kötődő kapcsolataim, melyek révén több hívás és jelzés is befutott segítségek szerveződése ügyében. Közben persze elképedve figyeltem, milyen erejű civil összefogással mozdult meg az ország és az erdélyi magyarság a kárpátaljai menekültekért. Magam is csatlakoztam a segítségnyújtásra szerveződött Facebook-csoportokhoz, hogy lássam, hol lehet rám szükség.

Hétfőre a segélyszervezetek is megosztották feladataikat, így visszajelzést is kaptam, milyen logika szerint fognak értesíteni a felajánlások igénybevételéről. Arra intettek, addig is legyünk türelemmel, sajnos sorra fog kerülni ez is.

Kedden kora reggel befutott egy jelzés, miszerint az egyik budapesti szálláshely önkénteseket keres éjszakai műszakban. Telefonáltam, kiderült, hogy ennél is nagyobb szükség van olyan emberre, aki a menekültügyi státusz igénylésében hasznára lehet az ide érkezőknek. Miután a szálláshelyre érkeznek a menekültek – jellemzően olyanok kerülnek ide, akiknek a papírjai hiányoznak –, az ellátás és a pihenés után megkérdezik, kinek miben van szüksége érdemi támogatásra.

Hamarosan kiderült, hogy egy anyuka három gyerekkel úgy menekült el, hogy az irataikat nem hozták magukkal és mennének tovább, Olaszországba, ahol várják őket a rokonok. Csakhogy nincs útlevelük. Útlevél ügyében Ukrajna Magyarországi Nagykövetsége illetékes, őket kellett felkeresni – itt léptem a képbe.

Hogy megelőzzük az amúgy is elcsigázott család fölösleges utaztatását, gondoltam, telefonon kiderítem, mire van szükség az útlevelek kiállításához, így már felkészültem vihetem őket az ügyintézésre. A nagykövetség vonalai órákon keresztül süketek voltak. Közben persze próbáltam elérni őket más útvonalon is, de még a Magyarországi Ukrán Önkormányzattól is azt a visszajelzést kaptam: nem lehet beszélni velük telefonon, oda kell menni. Odamentem hát: zárva voltak. Az interfonon becsöngettem, hogy információkat szerezzek útlevél ügyben, mire zsörtölődve felelt egy hölgy, hogy nem adnak ki útleveleket. Azt javasolták, mindenki maradjon itt, kérjen itt menedékjogot, mert ez az első biztonságos ország Ukrajna mellett. Hozzátették, különben is csak Kijev adhat ki útlevelet és ők most nem dolgoznak – értelemszerűen. Próbáltam elmagyarázni, hogy az érintett család többi része várja őket Olaszországban, de csak idegesebb lett az ügyintéző, ezért inkább megköszöntem az információkat és eljöttem. Felhívtam a segélyszervezet munkatársát és mondtam, hogy ez nem járható út, menedék-kérelmet kell benyújtani, majd megegyeztünk, hogy reggel megyek értük és viszem őket a hivatalba.

Hazafelé megálltam a Nyugati-pályaudvarnál, hátha elkel a segítség az éppen érkezők fogadásában.

Itt a 10-es vágányra futnak be a menekülteket szállító szerelvények, eltérő intenzitású hullámokban. A vágány melletti váróban a Magyar Vöröskereszt és a Református Segélyszolgálat munkatársai és önkéntesei fogadják a menekülteket. A peronon önkéntes civilek állnak táblákkal, melyeken tolmácsolási, információs szolgálatot ajánlanak fel az érkezőknek, körös-körül pedig afro-amerikai fiatalok és családok kisebb-nagyobb csoportokban. Némelyikük gyerekkel a karján, legtöbbjük a telefonját böngészve. Odaléptem egy pici gyereket tartó anyukához, hogy megkérdezzem, segíthetek-e, mire ő mondta, hogy köszönik, nincs szükségük semmire.

Nemsokára befutott egy vonat, ezúttal kevesen szálltak le, többségük afro-amerikai és néhány ukrán: nők, gyermekek és fiatalok. Az önkéntesek azonnal kapcsolódnak az érkezőkhöz, látható, csak az nem kap segítséget, aki nem kér. Az élelmiszereket és higiéniai eszközökkel teli segélyponton ezúttal nincs nagy mozgás, de tudjuk, hogy a menekültek hullámokban érkeznek, semmit sem jelent, hogy ezúttal nem volt tele a szerelvény.

A közösségi média hatalmas segítség ebben a helyzetben, hiszen a segélyszervezetek munkatársai, önkéntesei itt teszik közzé a felmerülő igényeket. Ezeket érdemes figyelni, ha célzottan akarunk segíteni ebben a humanitárius katasztrófában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szervezett segítségnyújtás a leghatékonyabb. Semmi szükség például fölösleges adományok felhalmozására (a segélypontokon nem kell például tartós élelmiszer!), és a magánakciók sem olyan hatékonyak, mint az összehangolt cselekvés. 

Hazaérve, a holnapi menekültügyi ügyintézésre készülök: a három gyermek és az anyuka mellé azóta egy másik család is érkezett, akik körében a meneküléskor éppen náluk látogatóban lévő nagymamának nincsenek iratai...

Nyitókép: A háború miatt Ukrajnából menekülő fiút üdvözöl egy férfi Budapesten,
a Nyugati pályaudvaron 2022. március 1-jén.
Forrás: MTI/Balogh Zoltán