Vidrákkal kel, pumákkal fekszik – a magyar Mauglival beszélgettünk

Milyen napod volt ma? Úgy képzelem, minden napod érdekes.

Elég zűrös volt, köszönöm. Nagyon aktív napjaim vannak mostanában, mert egy hathetes pumáról gondoskodom, két-három óránként kell etetni, úgyhogy alig alszom. Az anyukája elkapott egy fertőzést, elapadt a teje egy hét után, és ilyenkor nem tudunk mit csinálni, el kell vennünk tőle, mert két-három óránként kiszedni egy kölyköt a puma anyja mellől elég nagy kockázattal jár.

Azért ez nehéz munka, a gyakori éjszakai etetés.

Igen, most értettem meg, milyen nehéz lehet a szülőknek. Nemcsak a kevés alvás, hogy minden rezdülésére amúgy is felébredek, hanem a felelősség miatt is, állandóan idegeskedem, hogy eszik-e annyit, amennyit kell, kakil-e rendesen. Most három napig nem sikerült neki, és hiába csináltam akármit, nem volt hajlandó.

 

Gondolom, ehhez a pumához nagyon erősen kötődni fogsz. Hogyan viseled az elszakadásokat? Hiszen több helyen dolgoztál már, néha ott kell hagynod a pártfogoltjaidat.

Nehezen, és valamiért most sokkal erősebben kötődöm, mint eddig bármikor, pedig neveltem már kis tigrist, oroszlánt is. Talán azért, mert érezhetően nagyon számít rám. A testvére elpusztult tüdőgyulladásban, ez is nagyon megviselt, ezért is féltem őt most annyira. Talán az is szerepet játszhat ebben, hogy már 31 éves vagyok, a családalapítás korába értem.

Mi volt a zűrös a mai napban a szokásoson kívül?

Egyrészt voltak állatorvosi vizsgálatok a menhelyen, és mi vadállatokkal dolgozunk, tehát ez külön figyelmet érdemel, illetve altatnunk kellett egy állatot műtéthez, az pedig mindig stresszes, vadállatok esetében nagyobb kockázattal jár. Egy bengáli tigrisről volt szó, azon belül egy golden tabby-ról, ami ennek az alfajnak egy színváltozata, a világon csak harminc példány él belőle. De hála Istennek, minden jól alakult.

Hivatalosan az állatok jóléti menedzsere vagy. Ez mit jelent pontosan?

Én vagyok a gondozók vezetője, én felelek azért, hogy milyen táplálékot kapnak, hogyan kapják meg, egészségesek-e, jól érzik-e magukat, mire van szükségük, én vagyok az újszülöttekért is a felelős. Illetve itt Zanzibárban hetente négy edukációs túrát tartunk, ami azt jelenti, hogy 36 embert vezetünk körbe, és tartunk nekik előadást. Ezeket én vezetem, bizonyos állatokkal pedig közelebbi kapcsolatba is kerülhetnek, amit felügyelek.

Reggelente tényleg vidrákkal úszol?

Igen, vannak vidráink is, és velük kezdem a napot, megetetem őket, úszom velük. Spanyolországból érkeztek, mert elpusztult az anyukájuk, mi neveltük fel őket kézzel, így imádják az embereket. Nagyon nagy fazonok egyébként. Ez jut nekem kávé helyett napindítónak.

Hogyan és honnan kerülnek hozzátok az állatok?

Kilencven százalékban az egész világból, mentett állatként. Most például van egy zebránk Németországból, gepárdjaink Dél-Afrikából, akadnak zsiráfok is. A tíz százalékuk pedig innen származik, helyileg mentjük meg őket.

De hogyan érkezett Németországból zebra, őt miért kellett megmenteni?

Egy állatkert el akarta altatni, mert túlszaporulat volt náluk, és ennek a példánynak volt egy lábsérülése. Semmi komoly, csak az egyik patája begyulladt, és túl drágának találták az orvosi ellátásának költségeit, miközben nem volt rá szükségük.

Ez elég szörnyű, hogyan történhet ilyen egy állatkertben?

Vannak jól működő állatkertek, de sok olyan intézmény is akad, ahol nem figyelnek eléggé a gondozásra, a túlszaporulat megakadályozására vagy az állatok viselkedésére, hogy például verekedés esetén kiemeljék az agresszív példányt. Sokféle helyzetet meg lehet előzni, hogy ne sérüljenek az állatok és ne legyen szükség altatásra, de számos helyen még mindig nem tekintik akkora értéknek őket.

A helyi állatok hogyan kerülnek hozzátok?

Itt sajnos gyakori, hogy az őshonos, kisebb majmokat a helyiek befogják és a turistáknak eladják. Mivel ez illegális, át sem vihetik őket a határon, így végül nálunk kötnek ki. Például most egy svéd hölgy nyaralt itt egy hónapot, és erre az időre vett egy majmot, aztán rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni. Rendbe hozzuk, felneveljük őket, és később visszaengedjük a vadonba.

Milyen állatokat lehet visszaengedni, milyen kritériumai vannak ennek?

A fogságban született vagy kicsi koruktól kézzel nevelt állatokat már nem lehet visszaengedni. A többieket is csak akkor, ha már ivarérettek, illetve vannak jelei annak, hogy elérkezett az idő. Ilyen jel például, amikor a majmok elkezdenek egy kicsit agresszívvé válni az emberekkel szemben. Ilyenkor teszünk néhány próbát, hogy boldogulnak-e nélkülünk, elrejtünk olyan táplálékot, ami odakint terem, aztán megfigyeljük, megtalálják-e. Ez egy hosszabb folyamat, hónapokig tart.

Utánkövetitek őket, tudjátok ellenőrizni, hogy később mi lesz velük?

Nem, egy ideig próbáltuk, de mindig leszedték magukról a követőket. Egyébként egy elzárt erdőben szoktuk őket elengedni, ahol rengeteg fajtársuk van, úgyhogy általában beilleszkednek a csapatba.

 

Te már gyerekkorodban hazahordtál kígyót, békát, konkrétan egy anakondát is a budapesti lakásotokba. Miért pont a hüllők érdekeltek ennyire?

Az Animal Planeten Steve Irwint, a krokodilvadászt és Brady Barrt néztem mindig, mindkettő hüllőkkel foglalkozott, az előbbi híresebb, ő halt meg aztán egy rájacsípéstől. De a másik is ismert herpetológus, vagyis a zoológián belül a kétéltűekkel és hüllőkkel foglalkozik. Nagyon inspirálóak voltak számomra, tényleg már 6-7 évesen összefogtam békákat, siklókat, mindenfélét, amit lehetett. Aztán úgy 11-12 éves koromban egy újsághirdetésben olvastam egy eladó anakondáról. Apámnak azt mondtam, megyek siklót fogni, ez volt a fedősztori, aztán

hazaállítottam az anakondával, és amikor kivettük a zsákból, azonnal megharapott. Apám pánikba esett, nem sokat tudott az állatokról, de azért azt úgy érezte, hogy ez nem egy sikló a maga két méterével.

Én nem aggódtam, mert tudtam, a harapása nem mérges.

Egyáltalán hogy bírtad el tizenkét évesen?

Hát, már akkor is egy magas, erős gyerek voltam, ezzel nem volt baj.

Egyébként anakondát tartani a lakásban nem illegális?

Annyiban illegális volt, hogy én tizenkét éves voltam, így nekem nem adhatták volna el, de akkoriban még nem szabályoztak ilyesmit. Ma már valóban illegális anakondát adni-venni. Mindenesetre apám közölte, hogy akármi is ez, nem tarthatjuk meg, és végül elmentünk egy egzotikus állatkereskedésbe. Amikor az eladó megmondta, hogy ez egy anakonda, apám eléggé kiakadt, mert ilyet csak a horrorfilmekből hallott. Becseréltük egy bébi tigrispitonra.

 

És ezt tényleg elhitték, hogy te Budapesten találtál egy anakondát?

Nem akadékoskodtak, végül akkor árultam el az igazat apámnak, amikor már Amerikában tanultam. Akkor már csak röhögött. 

Ott kaptad a magyar Maugli becenevet?

Igen, tanulni mentem New Yorkba, ugyanis Magyarországon nem volt olyan jellegű zoológusi képzés, mint amire szükségem volt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert korán rájöttem arra, mivel szeretnénk foglalkozni, így elég hamar tenni is kezdtem érte, érettségi után tizenhét évesen kint voltam, és aztán önkénteskedni is kezdtem a bronxi állatkertben. Volt ott egy nagyon vad oroszlán, mindenki félt tőle, még etetni is alig tudták úgy, hogy ne szedje szét a rácsokat. Egyszer csak úgy döntöttem, hogy rászánom az időt, és leültem a kifutó kerítése mellé rendszeresen, néztem, mit reagál. Több mint egy hétig tartott ez a folyamat, de végül odajött, és odadörgölőzött a kerítéshez. Arra járt az igazgató, és ő szólt oda: mi vagy te, Maugli? 

S ez valahogy úgy működik, mint amit a Jane Goodallról szóló filmben láthattunk Sigourney Weaverrel, hogy fel kell venni az állatok testbeszédét? Például az Instagramon megosztott videóidban látni, hogy imitálod a nyalogatást a nagymacskáknál.

Abszolút. Nagyon fontos, hogy ne mi tanítsuk őket embernek lenni, hanem hagyjuk, hogy ők tanítsanak minket állatnak lenni. Az állatok és az emberek közötti kapcsolat csak így működik. Ne próbáld meg emberi viselkedésre rávenni. Van olyan, persze, a cirkuszban, de

azzal segítesz valóban egy állatnak, ha hagyod állatnak lenni, és ha kötődni akarsz hozzá, akkor az ő nyelvén kommunikálsz vele.

Akkor elfogad és közelebb tudsz kerülni hozzá. Persze, a szociális viselkedésével is tisztában kell lenni, például az oroszlánok csapatokban élnek, de a pumák magányosak, tehát ők nem igénylik annyiszor a testi közelséget. Ezt tudni kell, különben baleset lehet.

Volt példa arra, hogy veszélyben voltál?

Bőven. Amikor egy görög állatkertben dolgoztam, egyik nap egy orrszarvú teljesen másként viselkedett, mint szokott. Ezt észrevettem, de figyelmen kívül hagytam, ami nagy hiba. Az állatoknak is lehet rossz napjuk. Egy hatalmas, több száz méteres kifutójuk volt, és bementem csutakolni. Úgy a közepén jártam, amikor láttam messziről, hogy ez az orrszarvú elkezd felém kocogni, majd futni, lehajtott fejjel, előrertolt szarvval, a maga három és fél tonnájával. Beugrottam a medencéjükbe, tudtam, hogy oda nem jön utánam, aztán kiúsztam a másik partra és kifutottam. De volt olyan is, hogy rám tekeredett egy óriáskígyó, méghozzá a saját kígyóm, egy kockás piton. Teljesen egyedül voltam, éppen kivettem a terráriumból, mert ki akartam takarítani. A nyakamba akart harapni, csak védekezésképp felemeltem a karom, így az alkaromba harapott, aztán a nyakamra tekeredett. Hatalmas erő van bennük, a kígyók teste csak izomból áll. Volt annyi lélekjelenlétem meg erőm, hogy elkezdtem lecsavarni, lefűzni magamról a farkától visszafelé, meg elkaptam a fejem előtt a nyakán, és akkor már az én kezemben volt az irányítás. Volt olyan is, hogy egy tigris megragadott a kapucnimnál fogva és behúzott a téli szállására.

Olyan voltam, mint egy rongybaba a szájában. Ha meg akart volna ölni, semmi esélyem sem lett volna.

De kiderült, hogy csak játszani akart, odabent összenyaldosta a fejemet. Mondjuk akkor egy zabszem nem fért volna el a fenekemben, annyira megállt bennem az ütő. Mindig elmondom, hogy mi, emberek a tápláléklánc legalján lennénk fegyverek nélkül.

 

Egy ilyen eset után nem gondolkodsz el rajta, hogy mégsem kéne ezt csinálni?

Egy percig se, dehogyis.

Több híres állatbarát is végül állatok által halt meg, mint Steve Irwin, és különböző állatkerti esetekről is hallani néha. Ezeket ki szoktátok elemezni, mi miért történt?

Igen. Alapvetően ez mindig az ember hibája. Eleve, ha van annyi eszed, hogy odamész egy vadállathoz önként, akkor vállald a következményeket. Másodszor, többnyire vannak jelei ennek, tehát azért is a te hibád, mert ezeket nem veszed észre, vagy észreveszed, de figyelmen kívül hagyod, mint én is tettem néhányszor. Nagyon fontos a vadállatok esetében, hogy folyamatosan figyeljük, hogyan reagálnak éppen, milyen a testbeszédük, milyen napjuk volt, mit ettek, hogyan ettek. Nagyon ismerni kell a saját állatainkat, mert könnyen megtörténhet a baj. Ha azt látod, most békén kell hagyni, akkor bele kell törődnöd, hogy nem az lesz, amit te akarsz. Le kell adni az egónkból. Én eléggé egocentrikus voltam, de az állatokkal szemben kénytelen voltam visszavenni.

Említetted, hogy figyelni kell az állatok közötti agresszivitásra is: egy görög állatkertből azért jöttél el, mert ott volt egy agresszív csimpánz, amit le kellett lőni, és ez téged nagyon megviselt. Ott mi történt pontosan?

Igen, azt nem bírtam lenyelni. Akkor is úgy éreztem, hogy ezt meg lehetett volna előzni, csak nem vették eléggé komolyan a szituációt, és én akkor voltam szabadságon. Én gondoztam, és valóban  agresszívabb egyed volt, mígnem odáig fajult a helyzet, hogy rátámadt egységesen a horda, mire annyira megijedt, hogy átugrotta a kerítést. Azonnal le kellett lőni, hiszen bárkire rátámadhatott volna odakint. Itt több hibát is elkövettek, hiszen egyrészt az alakuló helyzetre is figyelhettek volna, másrészt a kifutót sem csinálták meg elég jól, ha egy agresszív állatfaj kiugorhatott. Viszont az állat ebben a helyzetben is ártatlan.

De miért, a csimpánzok agresszívak?

Igen, a legveszélyesebb ragadozó a világon, mert okos. Darabokra tud törni egy embert, és kegyetlen is,

nemcsak eltöri a nyakadat, hanem szétveri a fejedet, aztán megcsonkít úgy, hogy közben életben hagy.

Tehát akkor ott nagyon komoly tragédia is történhetett volna, csak szerencsére nem sokan voltak látogatók. A majmokról az emberek azt hiszik, aranyosak, de nagyon veszélyesek, még egy mókusmajom, egy makákó is tud komoly sérülést okozni, ugyanis hatalmas foguk van és a nyakadra mennek rögtön. Ráadásul kiszámíthatatlanok. Ők nem olyanok, mint a tigrisek vagy a nagymacskák, hogy van jele, ha támadni készülnek, a majmok okosak, tehát tudnak manipulálni a viselkedésükkel.

Tanultál arról is, hogyan lehet annyira megszelídíteni a vadállatokat, hogy például vért is vehessenek tőlük. Az hogyan működik?

Eleve állatorvosi vizsgálatokra tréningezem őket, hogy ne kelljen elaltatni őket különböző, egyszerűbb beavatkozáshoz, mint sebkezelés, injekció vagy akár egy fogászati, szemészeti vizsgálat. Ahogy mondtam, az altatás náluk kockázatosabb. Nagyon leegyszerűsítve, ez a folyamat úgy néz ki, hogy pozitív megerősítéssel, általában finom falatokkal először ráveszem az állatot, hogy például kitegye nekem a mancsát. Aztán hozzáérek a mancsához, és közben persze jutalmazok, hogy ez pozitív élmény legyen a számára. Azután elkezdem csak csipkedni a bőrét, később fogok egy fadarabot, és azzal bököm meg. Körülbelül egy hónap alatt tudok egy tigrist megtanítani a vérvétel elviselésére. Ezenfelül más eseményekre is kondicionálok, például arra, hogy kinyissa nekem a száját, és bele tudjak nézni. A sebkezelés pedig azért fontos, mert az állat ösztönösen nem akarja megmutatni azt, hogy vérzik, hiszen akkor éppen gyenge. Tehát nagy bizalma kell legyen benned, hogy engedjen téged hozzáférni.

 

Egy kicsit visszatérve az életedre: te New Yorkban elég jól éltél végül, megcsináltad a szerencsédet, mégis hazajöttél. Nem bántad meg?

Így utólag nem. Valóban volt egy egzotikusállat-kereskedésem New Jersey-ben. Úgy kezdtem el, hogy először vettem óriáskígyókat, aztán elkezdtem szaporítani őket, majd eladogatni, és így volt pénz nyitni egy üzletet. Csak aztán nagyon gyötört a honvágy. Amikor hazajöttem, először megütött, hogy a gondozók mennyire keveset keresnek az állatkertekben. Tényleg szegény lettem, mint a templom egere. Viszont kárpótoltak az állatok. Ugyanis odakint azért hüllőkkel foglalkoztam, akik egyáltalán nem kötődnek. Soha nem tudsz szeretetet kapni semmilyen hidegvérűtől, mert nem tud emlékezni rád, tehát nem alakulhat ki kötődése. Persze, valamiért én így is szerettem őket, pedig tudtam, tojnak a fejemre, csak az étel kell nekik. Viszont amikor hazajöttem és elkezdtem nagymacskákkal foglalkozni, rájöttem, mennyire jó kapcsolatom is lehet az állatokkal. Ez kárpótolt az otthagyott jólétért.

A nagymacskák végülis olyanok, mint a házi macskák, csak nagyban?

Részben igen, ugyanúgy tudnak dörgölőzni, a puma és a gepárd tud dorombolni is. A tigris meg töfög, kicsit olyan, mintha hapcizna.

Ahhoz hogyan viszonyulsz, hogy neked állatot kell adnod enni egy másik állatnak?

Muszáj, hiszen ragadozókról beszélünk, elpusztulnának, ha nem kapnának húst. De például élő állatot nem tudnék adni, azt nem bírnám végignézni. 

 

Úgy tudjuk, majd haza akarsz jönni végleg.

Igen. Magyarországon tudomásom szerint nincs olyan állatmenhely és rezervátum, mint ahol most dolgozom, tehát ahol a világ különböző részeiről lehetne fogadni megmentett vadállatokat. Egy másik tervem az Oroszlánsúgónak nevezett dél-afrikai vadvédővel, Kevin Rene Richardsonnal együtt, hogy csinálnék egy hatalmas oroszlánkifutót, ahol vissza lehetne vadítani az oroszlánokat. Valamilyen szinten magyar vagyok, és ezt nem tudom letagadni, ezért szeretnék végül itt megállapodni.

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi az a honvágy, ami gyötörni szokott téged?

Ez nagyon szemét dolog olyan értelemben, hogy hiába élsz jól valahol, hiába vagy boldog, nem tudsz tőle szabadulni. Úgy tudnám leírni a legjobban, hogy az ember lelke éhes, és ezt az éhségérzetet nem lehet csillapítani, csak erősödik, mígnem már arról álmodsz, hogy a Margitszigeten sétálsz, és bármit megadnál azért, hogy legalább egy órát otthon lehess.