Tánccal a depresszió ellen – Ragoncza Imre táncművésszel beszélgettünk

A Kerepesi Széchenyi István Általános Iskola táncóráinak és év végi bemutatóinak híre van a környéken. Szülők és rokonok lesik immár több mind két évtizede, ahogy a lendületes tánctanár évről évre olyan műsort hoz létre a gyerekekkel, amelyen a közönség nemcsak jólnevelten tapsol a csetlő-botló saját csemetének, hanem őszinte érdeklődéssel nézi a körtáncokat, a magyar és nemzetiségi néptáncot, a countryt, de akár a tangót, a cha-cha-chát és persze a keringőt is. Pedig a profi összkép nem célja Ragoncza Imrének, inkább valamiféle következménye annak a lendületnek, ami a sokat megélt táncos környezetére is átragad.

A depresszió fogságában

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a depresszió mögött mindig valami súlyos, és legfőképpen konkrét ok áll, holott ez nincs mindig így. Imre nyíltan és természetesen mesél az 1989-ben, huszonnyolc éves korában tetőző betegségről. „Azt hiszem, nem volt semmi különleges oka. Történtek rossz dolgok, volt két haláleset is a családban, és az első házasságom is rossz irányba tartott. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ért valami nagy trauma, vagy hirtelen dőlt össze a világom. Inkább úgy mondanám,

idővel lett minden nagyon kesze-kusza.

Pedig mindig voltak mellettem emberek, a családommal mindig is nagyon szoros viszonyom volt, és a munkámat is nagyon szerettem. Akkoriban a Budapest, majd a Duna Művészegyüttes táncosa voltam – mégis egyre lejjebb kerültem, egy idő után már az ágyból ki sem akartam kelni, táncos létemre a legapróbb mozgás is nehézséget okozott, a major depresszióra végül a kórházi kezelés jelentett megoldást” – mesél őszintén arról az élményről, ami táncos tudása mellett megalapozta az egész későbbi életét.  

Imrének hatalmas szerencséje volt, ugyanis az osztályon dolgozott Szilágyi Edit, aki pszichopedagógusként éppen a Balettintézet növendékeivel foglalkozott klinikai munkája mellett, így amikor megtudta, hogy egy táncos került az osztályra, rögtön ő kezdett el vele foglalkozni. „Edit meghatározó személyisége az életemnek, nagyon hamar a gyógyulás útjára terelt, és ő kezdett el a tanítás, a táncon keresztül való segítés útjára is terelni” – meséli.

Ebben az időben ugyanis szokás volt, hogy a kórházak betegei között táncversenyt rendeztek. Részt vett ebben a Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai osztálya is, és adta magát a helyzet, hogy Imrét kérjék meg a felkészítésre.

Ragoncza Imre 

Terápia a mozdulatokban

A versenyt Imre „tanítványai” nyerték meg, és elkezdett körvonalazódni egy technika, vagyis pontosabb, ha úgy fogalmazunk, egy szemlélet, amit a tánctanár a mai napig sikerrel alkalmaz – ahogy ő mondja, „a kintiekkel” is. Imre szerint ugyanis nem érdemes éles határvonalat húzni a betegek és egészségesek között, hiszen a lelkünk terheivel mindannyiunknak meg kell küzdeni, talán senki sem teljesen egészséges. És ebben a küzdelemben mindenkinek a segítségére lehetnek a mozdulatok: a táncban mutatkozik meg leginkább a testi-lelki harmónia, vagy éppen annak hiánya – és a harmónia helyreállításában is nagy szerepe lehet, hiszen a mozgás sokkal korábbi létmegnyilvánulás a szavaknál:

a magzat is hamarabb ad jelet magáról mozgásával, mint bármi más kommunikációval,

így ehhez visszanyúlva mélyen adhat gyógyulást.

Imre és Edit foglalkozásai végül jóval túlnyúltak a táncverseny próbáin: hosszú évekig tartó közös munkává nőtte ki magát a foglalkozás, amelyen egyszerre vettek részt depressziósok, paranoid személyiségzavarral élők, skizofrén páciensek vagy épp súlyos anorexiával küzdők.

A foglalkozások alappillérei a ritmus, a lüktetés megérzése – hiszen ez kivezet a monotóniából, ráadásul a magzati élet extázisát éljük újra általa. Az egyfelé figyelés, a közös zenére egyszerre történő mozgás pedig a szétesett, sokszor identitásvesztett személyiségeknek igazi kapaszkodót nyújt. A kézfogás, testi kontaktus szintén olyan élményt jelent, ami egészen meglepő eredményeket hozhat: Imre elmondása szerint volt olyan beteg, aki már hetek óta egyáltalán nem szólalt meg, majd a foglalkozás után megnyílt az őt kezelő pszichológusnak. Kimondta, milyen jó élményben volt része, majd a nehéz érzéseiről is beszélni kezdett.

Nemcsak depresszióra

Imre időközben – Edit hathatós biztatására – tanári képesítést szerzett, hiszen rájött, az örömtánc, amelyben magunkra és egymásra hangolódhatunk, nemcsak a kórházi betegeknek, hanem mindenkinek való, aki levert, aki megoldását keres a problémáira, de annak is, aki egyszerűen közelebb akar kerülni önmagához.

„Bár néptáncos voltam, de kijártam, hogy versenytánc tanári szakra járhassak, amivel több stílusban is taníthatok. Biztosítottam a tanárokat, hogy ne aggódjanak, eszemben sincs versenyzőket, profikat kinevelni, viszont szeretem azt a széles látószöget, amit a versenytánc nyújt” – meséli nevetve. Belementek, Imre tanári pályája pedig csaknem huszonöt éve tart, hasonló elven, mint a táncterápia.

„Azt tanítom, amit én tapasztaltam az életben.

Ez nem feltétlenül a tanterv szerint van, de segíti a gyerekeket, hogy az életben boldoguljanak. A táncot nem is lehet igazán tanterv szerint oktatni, és nincs is értelme. Volt, hogy nagyon rossz hangulatban jött az osztály, láttam, hogy egymással van valami konfliktusuk, és ezt rám is kivetítették. Semmi értelme nem lett volna rájuk kényszeríteni a tangó lépéseit. Nem szóltam semmit, csak betettem egy olyan zenét, amit sose használtam náluk korábban, és odaléptem az egyik lányhoz, elkezdtem vele táncolni. Páran egy ideig beszélgettek, direkt nem szóltam rájuk, de öt perc múlva az egész osztály táncolt” – meséli.

A gyerekekre figyelve

Bár azt állítja, nincs kimondottan módszere, szavaiból mégis kihallom, ez a gyerekekre hangolódás maga. „Ha valaki nem csinálja, amit kell, nem foglalkozom vele annyira, nem szidom, nem várok el semmit, viszont olyan mellé állítom, akit elfogad. Ha így sem akar beállni, akkor nem áll be. Az alapelvem pedig az, hogy sose szégyenítek meg gyereket. Persze, ehhez sokszor nekem is kell fegyelem, de én azt megtanultam a Balettintézetben” – hangsúlyozza.

A gyerekek között népszerű Imre bácsi nem érzi magát szigorúnak, de ahogy mondja, megtudta: a diákok igenis annak tartják. „Talán azért lehet, mert

tudok úgy nézni, hogy annak súlya van.

És arra is rájöttem, hogy ha olyan gyereknek szólok, akit az osztály elfogad, akkor az egész osztály figyelni fog rám” – mesél az apróságnak tűnő módszerről, ami meglehetősen nagy emberismeretről tesz tanúbizonyságot.

Ragoncza Imrével beszélgetve egyértelművé válik: a tánc, a mozgás tényleg orvosság. Ezt bizonyítja a töretlen lelkesedéssel áttáncolt fél évszázad, és a pszichiátriai osztályon elért sikerek is – beleértve saját gyógyulását. Nem beszélve az általános iskolában rá váró feladatokról: Imre praxisában bőven megfordultak az utóbbi évtizedekben olyan gyerekek, akiknél családi gondok voltak, esetleg szegénység nehezítette a beilleszkedésüket, vagy konkrét pszichés, netán testi betegségekkel küzdöttek. Imre a saját életében megjárta a poklot, de a végére olyan dudás lett, aki igazán segíteni tud a keze alatt megforduló gyerekek százainak. Ha kell, csak a tánc nyelvén, ha kell, akkor a táncórákat nyitó vagy záró beszélgetésekkel.