„Nincs reménytelen ember” – interjú Szemelyácz Jánossal, a Magyar Addiktológiai Társaság elnökével

Hős

„Nincs reménytelen ember” – interjú Szemelyácz Jánossal, a Magyar Addiktológiai Társaság elnökével

„Én vízbemártva, mint valami brokkoli, vagy cukorborsó fogok úszni... az Óceánban. Ami szabad és végtelen. Amennyit bírok. De egy kilométert biztosan” – olvasható egy adománygyűjtő felhívásában. Ez a cikk arról az emberről szól, aki mindezt közzétette. Róla és a munkájáról: nem ismerek mást, aki ennyire komoly hivatást űzne ennyire könnyedén. Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus, pszichoterapeutával beszélgettem függőségről, terápiáról, a család szerepéről.

„Alapvetően jótékonykodó vagyok, időnként szívesen gyűjtök pénzt rászoruló szervezetek javára. Amikor az SOS Élet telefonszolgálat felkért, hogy legyek a nagykövetük, arra gondoltam, pont belefér az időmbe (hatalmasat hahotázik). Ajánlottam már pénzt független színháznak, önfenntartó rádiónak. Biztosan gazdagabb lennék, ha fogamhoz verném a garast, de az igazat megvallva, ha van pénzem, nem sajnálom elkölteni. A mostani adománygyűjtéssel megcéloztam 100 ezer forint összegyűjtését, és most már több mint 700 ezer forint gyűlt össze. És még nem is merültem az óceánba” – olvasom a neten Szemelyácz János adománygyűjtő felhívását. Nem szokványos, ahogyan ő sem szokványos. Talán éppen ezért ér el nagy sikereket: gyógyít és gyűjt, közben pedig él, szórakozik, és nem kesereg azon, amit nem tud megváltoztatni. Példát mutat sok mindenben, de főképpen abban, milyen is az, amikor valaki a helyén van az életben.

Ha az alapokat vesszük: János az elmúlt 25 évben a függőségek elismert szakértőjévé vált. Főként drogproblémákkal küzdő páciensekkel, de általánosságban a függőkkel, gyerekekkel, tinédzserekkel, felnőttekkel, sőt azok családtagjaival is foglalkozik. Szereti, amit csinál, és ez minden mozdulatán meglátszik. 

„Csillagász, pap és földrajztanár akartam lenni gyerekkoromban, aztán még a film világába is kalandoztam kicsit: Jeles András rendező Csokonairól készített filmjében gyerekszínészként bukkantam fel.

A színművészetire és az orvosira egyszerre jelentkeztem, végül az orvosira kerültem.

Először az érsebészet felé kacsintgattam, aztán váratlanul találkoztam Stark Andrással, és ez megpecsételte a sorsomat” – meséli János, miképp is került élete fő mezsgyéjére. Mai napig az addiktológia területén maradt, és bár lépten-nyomon mást is csinál, e hivatást sosem hagyta hátra. 1995-től vezette a drogambulanciát, 2008-tól az Indít Közalapítvány elnöke. Több egyetemen tanít, a Magyar Addiktológiai társaság elnökeként tevékenykedik, sok helyen tart előadásokat. És persze folyamatosan dolgozik klienseivel.

„Szerintem nincs reménytelen helyzet és ember. Ha valaki állhatatos, akkor meg tud változni”

– summázza huszonévek tapasztalatát. Úgy véli, könnyű függőségbe esni, és nehéz kikeveredni belőle. 

 

„Ha valakinek sok pénze van, akkor jöhet a kokain, ha kevés, akkor kannásbor a pécsi Vásártéren vásárolt Rivotrillal. Ugyanakkor határozottan elkülöníteném a problémás szerhasználatot a függőségtől. A problémás szerhasználó az, aki hétvégente szív, iszik, vagy tablettázik. Őket egy jóidőben kapott fejmosás jó irányba tudja terelni. A többség, aki hozzám jön, ilyen. Az igazi függőség viszont olyan, mint egy kusza inda, ami mindent átsző és magáévá tesz, nem tudsz szabadulni, progrediáló, invazív és beléd hatoló családi probléma lesz belőle, egy pókháló, amibe belegabalyodsz. Függőnek az tekinthető, aki nem tudja elindítani a napját, nem tudja eltölteni a szabadidejét, nem tudja kezelni a problémás helyzeteit, csak akkor, ha közben szereket használ” – tisztázza.

Mennyi függő él Magyarországon?

Arról, hány ember érintett a problémában, sokféle statisztikát találunk, és egyik sem túl kedvező. Magyarországon a rendszerváltás környékén berobbantak a klasszikus illegális szerek, főként az amfetamin és a heroin. „Most a kábító fájdalomcsillapítók és a szintetikus dizájnerdrogok, a fentanilok a csúcsszerek. Utóbbiak egy részét a pekingi olimpiára fejlesztették kínai sportolóknak, és a hasonló szerek azóta is futnak a piacon. A kokain ezzel szemben a nemzeti tőkésosztály megerősödésével kezdett elképesztő szárnyalásba. Önmagában az is érdekes, hogy a kokain szinte ma is ugyanannyiba kerül, mint 20 éve, és ugyanúgy „menő”, ha valaki ezt használja.

Az ember fejében olyankor összeáll a világegyetem.

A felső tízezer tagjainak egy része hétvégi partikon, de a munkájához is előszeretettel fogyasztja. Emellett az Extasy fogy irdatlan mennyiségben” – avat be János.

A törvénytisztelő magyar középosztálynak marad az alkohol, amivel viszont szép lassan „beissza” magát a világelső helyre. A WHO adatai szerint

hazánk lakosságának egyötöde magas kockázatú ivó vagy alkoholista.

Erősen sarkítva a szakember szerint mondhatjuk, a produktív, családdal rendelkező férfiak fele alkoholista, és a gyerekeiknek átadott rossz minták nyomán ez az érintettszám újratermelődik. Szemelyácz és kollégái – ahogy a szakmában sokan – éppen ezért az utóbbi években fokozottan figyelnek a családtagokra, a szerhasználók gyerekeire és a fiatalkorú szenvedélybetegekre. „Most épül a serdülőambulanciánk. Ezt a helyet már úgy alakítottuk ki, hogy lehessen tornázni, jógázni, lesz tornaterem is. A bütykölőben a finommotorikát fejleszthetik, a konyhában almáspitét süthetnek, és persze lesz itt pszichoterápia, meg színházterápiás és mozgásos csoport. A cél az, hogy ne a fotelekben beszélgessünk, hiszen a fiatalokat közösségi szituációkba kell hozni ahhoz, hogy szót értsenek” – magyarázza az orvos. 

Függőségek gyógyítása

Mikor a statisztikákról hallunk, vagy éppen személyesen találkozunk egy-egy drogfüggő történetével az ismeretségi körben vagy a világhálón, talán mindannyiunkban tudatosul: az ország helyzete nem kifejezetten jó. Arról is vannak esetleg homályos elképzeléseink, mi történik, ha valaki segítséget kér. Abba azonban ritkán gondolunk bele, hogy függőként az ember nem feltétlenül akar változtatni.

„Alapvetően nem motivált klienseket kapunk, akik alig várják, hogy leszokhassanak. Nekünk kell őket motiválttá tenni. Ez egy hosszú folyamat, amelyben a kliens először belátja a problémát, aztán elbízza magát, visszaesik, és kezdjük elölről a munkát. Persze a gondozás is teljesen személyre szabott. Van, akinek muszáj elvonóra menni, de előfordul, hogy elég, ha ambulánsan jár be, önsegítő csoportokon vesz részt, vagy valamiféle szociális támogatást kap. Nagyjából egy év kell ahhoz, hogy kiderüljön, kinek mi a legjobb módszer. Bárhogyan is legyen, 

a terápia során megtanítjuk a pácienseket megküzdeni az élettel. 

Megmutatjuk, miképp kell kommunikálni. Biztosítjuk a szabadidő értelmes eltöltését, és példázzuk, az milyen. Segítünk összeácsolni egy normális életet. A folyamat során az alkoholistából absztinens, jobb esetben józan, ritkán szociális ivó lesz, a workaholic pedig tud úgy munkát végezni, hogy nem kapja el folyton a gépszíj. Én azt látom, hogy aki valóban akar változtatni, az tud.”

Laikusként azt gondolom, függőkkel dolgozni kevés sikerélményt tartogat, János azonban hevesen cáfol, mikor ezt megemlítem neki.

„Méghogy itt nincs sikerélmény?!

Egy belgyógyász 90 százalékban nem tudja, mi a magasvérnyomás betegség oka és a páciense gyakran élete végéig szedi a gyógyszert. Ez vajon mekkora siker? Én egyáltalán nem érzem, hogy szélmalomharcot vívnék. Rengeteg olyan fiatalembert tudok pályára állítani, akik huszon-, harmincévesek, vagyis még előttük az élet, amikor megszabadulnak a függőség koloncától. A felépülés nem arról szól, hogy valaki számolgatja, hány napja nem iszik, hanem arról, hogy az illető tartalmasabb életet tud élni, igazmondó lesz, mert a felépülésben nem hazudunk. Tehát

tervszerűbben, tudatosabban él, jobb emberré válik. Számomra ez valódi siker.”   

Mivel ilyen történetet is szép számmal látni, van mit tanulnunk a gyógyultaktól. János szerint a felépülők jobban látják a rövid-, közép- és hosszútávú céljaikat, nem csak úgy élnek bele a világba, ahogyan mi tesszük olykor. Fontos számukra az egymásra figyelés, az empátia, a szolidaritás, az hogy honnét érkeztek, hova tartanak – ezt is jó volna ellesni tőlük.

 

Szemelyácz János nemcsak tanítja, hogy lehet „összeácsolni” egy jó kis életet, a sajátja is elég élhetőnek tűnik. „Négy lányom van, rengeteg barátom és hobbim. Pécs és Budapest között ingázom, de a Balatonra is sokat járok. Hobbim a hajózás, szörfözés, szeretem a mocsaras erdőket. Szeretek főzni, főleg nyaraláskor, a tengerparton, mindenféle herkentyűket. És tele vagyok tervekkel: még nem tanultam meg rendesen szaxofonozni, meg szeretnék lovagolni, hogy kibontott hajjal, elengedett kézzel vágtázhassak a patakban” – nevet nagyot – „Annyi mindent nem láttam még a világból, de hát fiatal vagyok, még van esélyem. A munkában pedig továbbra is empatikus leszek: nem vagyok hajlandó befeszülni csak azért, mert néhányszor pofára estem, töretlen optimizmussal haladok előre. Az idő eddig engem igazolt.” 

Fotók: Szemelyácz János
Nyitókép: M. Soós György / Szemelyácz János 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X