„Nemcsak az áldozatot próbáltuk megérteni, hanem a gyilkost is” – Interjúnk az első ’56-os film készítőivel

Hős

„Nemcsak az áldozatot próbáltuk megérteni, hanem a gyilkost is” – Interjúnk az első ’56-os film készítőivel

Erdélyi János és Zsigmond Dezső Vérrel és kötéllel című alkotása 1989-ben, még éppen a rendszerváltáson innen mutatta be, hogyan emlékeznek az 1956-os eseményekre a résztvevők: azok az egyszerű emberek, akik csupán a vörös csillagot akarták leszedni a mosonmagyaróvári laktanya tetejéről, és azok a katonák, akik erre géppuskatűzzel és kézigránátokkal reagáltak. Az alkotókkal arról is beszélgettünk, hogy a még létező szocialista rendszer hogyan akadályozta a munkájukat, valamint arról, hogy lehet-e még ma újat mondani ’56-ról.

A Vérrel és kötéllel dokumentumfilm igazi erejét az adja, hogy az áldozatok hozzátartozói először az ő kamerájuk előtt beszélhettek erről, fájdalmuk ekkor törhetett csak a felszínre, 33 évnyi hallgatás és elfojtás után. Abban a tekintetben is egyedülálló, hogy meghallgattatik benne mindkét fél: a zavaros tűzparancsra cselekedő kiskatonák és feletteseik. Ítéletet azonban nem mond a film, azt a nézőre bízza. 

 

Miért pont ezt a történetet járták körül? Mikor merült fel a gondolat, hogy ennek a filmnek el kell készülnie?

Erdélyi János: A Társulás Filmstúdióban felvetődött, hogy foglalkozni kellene ezzel a történettel, és mivel előtte mi készítettünk két rendszerellenes, félig-meddig betiltott filmet, azt mondták, hogy ez a két ifjú titán álljon neki ennek a dolognak. És akkor úgy gondoltuk, hogy ’89 tavaszán már egy csomó könyv megjelent ’56-ról, mi is sokat tudtunk róla, de azért megnézzük, hátha érdekes lesz. 1989 tavaszán, amikor a pártállam még dübörgött, mindenki hatalma teljében volt, de azért már reszketni tetszettek, elmentünk Mosonmagyaróvárra. Ott beszéltünk az emberekkel, és nem sokkal azután, hogy elkezdtünk dolgozni, volt egy nyilvános gyűlés, amit mi persze felvettünk, ahol életükben először az emberek kikiabálhatták, kimondhatták a fájdalmukat.

Zsigmond Dezső: Először tört fel az emberekből 1956, az akkori MDF-gyűlésen. Több mint 30 év hallgatás után ott sirathatták el először a szeretteiket. Valakinek meghal a legközelebbi hozzátartozója, és nem sírhat, és nem is szólhat róla – és ez akkor, ott a kameránk előtt tört fel először ezekből az emberekből, három évtizedes hallgatás és elfojtás után nyilváníthatták ki az érzelmeiket.

***

 

 
Fortepan / Pesti Srác
 

Mennyire volt veszélyes erről forgatni 1989-ben? Kaptak fenyegetéseket? Volt, aki jószándékúan le akarta beszélni önöket?

Erdélyi János: Hát persze. De mi akkoriban tréfásan azt mondtuk: „mi csak a láncainkat veszíthetjük” – ez a munkásosztály szlogenje volt. Egyrészt fiatalok voltunk, nem volt mitől félnünk, másrészt meg két olyan filmet készítettünk előtte, amelyeknél a hatalom igyekezett minket és a körülöttünk lévőket megfélemlíteni.

Megszoktuk, hogy a hatalom nem szeret bennünket.

Ravaszkodtak, segítőtársakat neveztek ki mellénk, egy rendőralezredest odaküldtek, hogy „mindenben segítsen bennünket”. Az volt a legfőbb harcunk, hogy megelőzzük őt és az embereit; mert az a katona, akit már ők hoztak, azt már előtte beszéltették, megmondták neki, hogy mit ne mondjon. Mi azon igyekeztünk, és ez több alkalommal sikerült, hogy a kutatásunkban megelőzzük, és például meg tudtuk előzni a géppuskásnál, aki elmondta, hogyan kell lőni.

Zsigmond Dezső: A géppuskás azt mondta, várt minket, és néhány hónappal később meghalt. Ő várta azt, hogy ezt nekünk elmondhassa. Egy életen át élt ezzel a tudattal, lelki szükséglete volt, hogy ezt elmondja. Nagyon mélyről jövő vallomás volt.

Erdélyi János: És sikerült Dudás elvtárshoz is bemenni, akkor már Dudás elvtárs senkivel nem állt szóba.

Egy dokumentumfilmhez kell egy pici bátorság meg egy pici ravaszság is.

Fogadott minket kamera nélkül, egy órát beszélgettünk vele, megittuk az amúgy nem rossz pálinkáját, beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta Dudás elvtárs: „Most már tudom, kivel állok szemben. Kérdezzenek, elvtársak!” És akkor mi elkezdtük kérdezni, de onnan, hogy hol született, és milyen nehéz sorsa volt az apjának, végül eljutottunk a lényegig. Volt olyan katonatiszt is, akivel összebarátkoztunk. Az ember nemcsak az áldozatot próbálja megérteni, megismerni, hanem a gyilkost is, a bűnöst is. Még a bűnösnek is lehet valami igaza. És a szegény géppuskás például azt mondta, hogy „meg akartuk védeni a mi kis szocializmusunkat”, tehát az eszme nevében gyilkolt. Próbáltuk megérteni ezeket az agymosott kiskatonákat, akiknek nem kellett volna újratölteni a géppisztolyokat meg a gólyószórókat.

Zsigmond Dezső: A kiskatonák is bizonyos értelemben áldozatai voltak ennek a szörnyű történelmi darálónak. Beszéltünk azokkal az ávósokkal is, akik ezután elmenekültek Csehszlovákiába, de volt, aki nem tudott elmenekülni, akit kirángattak a kórházból, és meglincseltek. Annak a feleségét is megszólaltattuk. Ez egy nagy-nagy történet volt, és annyifelé ágazott, és halál pontosan megmutatta ennek a rendszernek a szörnyűségét és az egészét valójában.

 

 
Fortepan / Vojnich Pál

 

Önök csinálták az egyik első dokumentumfilmet ’56-ról. Ma még lehet újat mondani erről a témáról, lehet olyan hiteles megszólalót találni, aki nem mondta még el ezerszer a történetét?

Erdélyi János: Én azt gondolom, hogy nem. Az idő eljárt valamennyiünk felett. Egy kollégám készített később (a Vérrel és kötéllelben megszólaló) Tihanyi Árpádnéval és másokkal is filmet – már nem azt a Tihanyi Árpádnét láttam viszont, akit mi megismertünk. Azt gondolom, hogy természetesen ’56-tal foglalkozni kell, ki kell találni azokat a formákat, amikkel ébren lehet tartani ’56 szellemét, de azt az erőt, és azt a tudást, amit ’89-90-ben meg lehetett kapni, azokat az érzelmeket, még ha élnének is azok a szereplők, nem tudnák nekünk világgá kiáltani, mert

az igazi kiáltás az első kiáltás, az első jajszó, amit mi akkor felvettünk.

A saját munkásságukból van még olyan ’56-os témájú film, amit ajánlanak a nézőknek?

Erdélyi János: A kacsaól alatti történetünk, Az eltűnt idő nyomában című film, ami az eseményeknek egy másik dimenzióját mutatja be.

Zsigmond Dezső: Ez egy főhadnagyról szól, aki rossz helyen volt. A kacsaólja alá menekült, és hat éven át ott volt karnyújtásnyi távolságra a feleségétől, és a kisfiától, aki nem tudhatott róla. Ebből játékfilmet is csináltunk, Az asszony címmel.

 

Én pedig találkoztam egy olyan emberrel, akit 18 éves korában valamiért bevittek az ávósok. És ott nem a többiek közé vitték, hanem egy különös cellába, ahol hang- és fényhatásoknak tették ki hosszú hónapokon át, főleg éjszaka, hogy ne tudjon aludni. A kihallgatója bele akart költözni az agyába, a tudatába. Végül teljesen skizofrén lett. Ez a kihallgató ávós tiszt megmaradt benne, és egy idő után már a saját tudatát annyira elnyomta, hogy mindig azt érezte, hogy van fölötte egy hatalom, és ott van konkrétan az a kihallgató tiszt, beköltözött az ő agyába. A filmnek a Dr. Németh és Mr. Galgóczy címet adtam, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde történet parafrázisaként. A férfi végül úgy halt meg, hogy mindig volt egy fölöttes tudata, hogy ezt az embert végig ott érezte. Ha van konkrét metaforája ennek a világnak, akkor ez az. Ez hatalmas erejű szimbólum: egy kisembernek a lelkébe beleköltözik szó szerint a rendszer.

Nyitókép: Fortepan / ETH Zürich

Ajánljuk még:

„AHOGY A HOLOKAUSZTOT, ÚGY A RÁKOSI-KORSZAKOT SEM SZABAD ELFELEDNI” – INTERJÚ AZ ÁVH-KRIMIT ÍRÓ NÖVÉNYTANKUTATÓVAL