„Ahogy a Holokausztot, úgy a Rákosi-korszakot sem szabad elfeledni” – Interjú az ÁVH-krimit író növénytankutatóval

Leginkább a fiatal generáció ismeri Dr. Cserhalmi Dánielt, közülük is főleg azok, akik az Állatorvostudományi Egyetem padjait koptatják. A fiatal egyetemi docens az irodalmi köztudatba mégsem szakmájával, hanem szenvedélyesen szeretett hobbijával került be. 2018-ban megjelent Csengőfrász című könyvét hamar elkapkodták, az idén októberben megjelenő Szibériai csapda ugyancsak az ÁVH rémtetteivel, működésével foglalkozik.

***

Azt gondolná az ember, hogy munkád része a történelem, pedig az Állatorvostudományi Egyetem tanszékvezető docense vagy, ahol nem éppen a Rákosi-rendszer a fő téma. 

Mondhatni, hogy az Állatorvosira egy szerencsés véletlen folytán kerültem. A gödöllői Szent István Egyetemen végeztem, ott is kezdtem meg doktori tanulmányaimat. A hároméves képzés után megkeresett a témavezetőm, hogy megüresedett egy állás az állatorvosin, és keresnek egy embert, aki növénytant oktatna. Azonnal megpályáztam az állást, és azóta is én tanítom lelkesen növénytanra az állatorvos-tanhallgatókat. 

A Csengőfrász című első regényed szintén az ötvenes években játszódó, történelmi kötet. Miért ezt a nehezen fogyasztható témát választottad?

Egyszerűen azért, mert régóta nagyon érdekel ez a korszak. Igazán a szövevényes rendszer szisztematikus kiépülése fogott meg, hogyan alakult az ellenőrzés, miként zajlott az emberek behálózása. Hogy vált borzalmas gépezetté ez a struktúra, ami ijesztően hasonlít a titokzatos, olasz maffiához, ahogy polipként egyre messzebbre nyújtja csápjait. Érdekes és nagyon tanulságos e működés mechanikája.

Korábban alig volt hasonló témájú mű a piacon, legalábbis irodalmi feldolgozásban kevés létezik. Amiket olvastam, nem igazán elégítettek ki, mindig maradt bennem megannyi megválaszolásra váró kérdés. Azt hiszem, a dacos énemnek is köszönhetem, hogy anno belevágtam a Csengőfrászba, és a napokban kézbe vehette az olvasó a Szibériai csapdát is. 

De nem mindenki kezd könyvírásba, akit az irodalmi előzmények nem elégítenek ki. Nálad hogy volt az a bizonyos utolsó csepp?

Van egy ismert, kortárs, magyar krimiszerző, akinek nagyon szerettem a műveit. Bátorkodtam írni neki egy levelet, egy építő jellegű kritikát, amiben összegyűjtöttem, mi az, amit hiányoltam a könyveiből, milyen kérdések ragadtak bennem. Ő válaszolt is, és sorait azzal zárta, hogy „akkor tessék, lehet jobbat csinálni.” Megfogadtam a tanácsát. De nem én vagyok az egyetlen, akinek egy jókora makacssághoz is szüksége volt egy regény megírásához. Agatha Christie is azért fogott bele az írásba, mert a nővére azt mondta: biztosan nem tudná megugrani a feladatot. Hát így született meg tőle a Titokzatos stylesi eset, az én tollamból pedig 2018-ban a Csengőfrász.

 

A Szibériai csapda tűpontos történelmi adatokkal bír. Hogyan jártál utána ennyi ténynek, mennyi időt vett igénybe a kutatómunka?

Az előkészület most is jóval hosszabb folyamat volt, mint a számítógép előtti írás. Több fronton is utánanéztem a múltnak: az egyik forrásom a könyvek voltak. Sok mindent elolvastam, ami ebben a témában valaha megjelent, jártam a könyvesboltokat, antikváriumokat. A másik forrásom a Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára volt, ahova hivatalos engedéllyel gyakorlatilag beköltöztem. Itt rengeteg aktát kutattam, ami ebben a korszakban készült: megtudtam hogyan is működött pontosan egy koncepciós nyomozás, milyenek voltak a katonapolitikai osztály vezetőihez köthető ügyek.

A Szabó Ervin Könyvtár szinte a második otthonommá vált, itt korabeli újságokat lapozgathattam, hogy igazán színes és aprólékos képem legyen az ötvenes évek világáról. A harmadik forrásom pedig a személyes adatgyűjtés volt, amihez nem kell más, mint nagy adag szerencse és rengeteg Google. Így tudtam beszélni néhány recski túlélővel, illetve egy ma már kilencven éves bácsival, aki a piliscsabai laktanyában szolgált. Mindezek hitelessé és realisztikussá tették a művet. Persze mindez rengeteg időt vett igénybe, viszont elengedhetetlen feltétele, hogy valóban élethű történet születhessen.

Most is, ahogyan a Csengőfrásznál, mindent egy nagy spirálfüzetbe jegyzeteltem.

2019 januárjában kezdtem a Szibériai csapda tervezését, amivel augusztusban végeztem. Az első betűt augusztusban ütöttem le, az utolsót pedig decemberben. 

Amit most elmondtál, az napi tíz-tizenkét órás melónak tűnik, de neked emellett van egy teljes állásod.

És családom is. Nagyon hálás vagyok azért, amiért az Állatorvostudományi Egyetemen maximálisan támogatták a hobbimat, a könyv kutatómunkáját. A feleségemet is dicséret illeti, hiszen igen elnéző velem és az írással szemben. Egy óvodás és egy iskolás gyerekünk van, ilyen körülmények között még pontosabb szervezést igényel a könyvírás, amit javarészt éjszaka műveltem. A kutatómunkát azért igyekeztem úgy végezni, hogy ne sérüljenek a családi programok. 

A Szibériai csapda akár egy túlélő visszaemlékezése is lehetne, annyira valósághű. Milyen élesen húzódik a határ valóság és fikció között?

Szerintem egy történelmi regény esetében az a jó, ha nem lehet tudni, hol lehet elválasztani a valóságot és a fikciót, tehát a kettő úgy keveredik egymással, hogy az olvasó számára a határ nem feltűnő. Erre mindkét regényem esetében törekedtem, és a visszajelzések alapján sikerült is elérnem. Talán emiatt volt sikeres a Csengőfrász, mert a cselekmény, a szereplők valóban jól illeszkedtek a történelmi közegbe. És persze bízom benne, hogy ez a Szibériai csapda esetén is működni fog.

Jól tudom, hogy az első könyvednél, és most is úgynevezett „előolvasókat” kértél fel?

Így igaz. Nem vagyok történész, hanem egy növényekkel foglalkozó valaki vagyok, aki egy lépéssel befurakodott egy másik tudományterületre. Bár valóban minden információt begyűjtöttem, mielőtt írásra adtam volna a fejem, lényegesnek tartottam, hogy még mielőtt a kiadóhoz kerül a kézirat, olyanok is olvassák és véleményezzék, akiknek valóban ez a szakmájuk.

Nagy megtiszteltetés, hogy nemcsak legyintettek rá, mondván: „egynek jó lesz”, hanem méltónak találták a köteteimet arra, hogy felkerüljenek a magyar történelem könyvespolcaira. De elsőként a feleségem, Évi volt az, aki kézhez kapta a különböző fejezeteket. Ő sem történész, nem is nyelvész, teljesen kívülálló, egyébként az államigazgatásban dolgozik, épp ezért hasznos kritikákat kaptam tőle, ráadásul egy női szem mindig igen értékes. 

Megfogadtad a tanácsait?

A legtöbbet igen. Az én szakmám nem az irodalom és nem is a történelem, ami egy ilyen regény megírásához lényegesen jobban passzol, mint a növénytan. Szerettem volna biztosra menni, ezért a Szibériai csapdát a feleségemen és a történész barátaimon, szakembereken kívül a Nemzeti Emlékezet Bizottság által felkért szerkesztő is megrágta, mielőtt az Alexandra kiadóhoz, aztán a nyomdába került.

Még a megjelenés előtt elküldted nekem a regényt, amit egy éjszaka alatt elolvastam, annyira izgalmasan szövevényes olvasmány. Szerinted hogyan érdemes tálalni, hogy minél szélesebb körben felkeltsd a vágyat a még mindig homályos korszak iránt?

Az igaz, hogy még mindig nem tudunk sokat erről a korszakról, vagy amit tudunk, az csupán a felszínt kapargatja. Én fontosnak érzem, hogy a sötét ötvenes évek, ez a politikailag mérhetetlenül nyomasztó korszak sokkal többet szerepeljen a köztudatban, hiszen nem is történt olyan régen.

Ahogyan a Holokausztot, úgy a Rákosi-korszakot sem szabad elfelejteni, sőt előbb jobban meg kéne ismerni.

Az „éjszaka érkező fekete autón” kívűl messze több van ebben a rendszerben és a hozzá tartozó politikai rendőrségben. Úgy látom, hogy az átlag emberben megvan az érdeklődés a kor iránt, viszont egy száraz tanulmánykötet talán kevesebbeket ragad meg, épp ezért nyitottam a regények irányába. Főleg, ha az olvasó elhiszi, hogy nem az én fantáziám szárnyal a műben, hanem tényleges információt kap az ÁVH-ról. 

Merre tovább? Nyitsz egy újabb spirálfüzetet?

Ennyi megterhelő kutatómunka és számítógép előtt töltött idő után nehéz újra a spirálfüzetre gondolni, mégis a jól megérdemelt pihenésemet is azzal töltöm. A napokban ugyanis vettem egy teljesen üreset. Az új ötlet már megvan, most sem hagy nyugodni a gondolat, de egyelőre kíváncsian várom a Szibériai csapda visszhangját.