Nemcsak a páromat köszönhetem neki, hanem millió tanítást is az életről – egy jó anyós története

Amikor megismerkedtem a párommal, az első randevún mesélte, hogy az anyukája egyedül nevelte, és hogy még mindig vele lakik. Aztán azt is mesélte róla, hogy bejárónőként dolgozik. Hogy érettségi után nem tanult tovább. Én meg nem értettem a dolgot. Ez a fiú a zeneszerzés mesterdiplomájára készült éppen, az egész megjelenése és viselkedése olyan elegáns és kifinomult volt, hogy többgenerációs értelmiségi család sarjának gondoltam volna. Emlékszem, még provokatívan meg is kérdeztem, nem gondolja-e, hogy ideje lenne különköltöznie, mert a másik előfeltevésem az volt, hogy egy egyke pasi az egyedülálló anyjával veszélyes kombó, ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból: inkább az elején derüljön ki, ha pipogya alak. Aztán eltelt két hónap, jöttek a korlátozások, és egyszer csak én is ott találtam magam a meghitt kis lakásban. Az ott töltött bő egy év alatt pedig sokat beszélgettem Edittel, akiről soha nem jutott eszembe az a szó, hogy anyós. A beszélgetésekből kirajzolódott egy élettörténet, aminek az utóbbi 30 éve olykor zavarba ejtően nehéz, máskor a gondviselés nélkül szinte elképzelhetetlen, varázslatos epizódokkal teli.

Edit életében nem volt annyi szuperhős, mint az enyémben. Aki lehetett volna – az anyukája – fiatalon elhunyt. Ezzel egy időben füstbe ment karrierjének terve is: Editet Veszprém felnőtt kézilabdacsapata igazolta le, ami által egyetemi férőhelyet is szerzett. A családi bolt kasszáját azonban vinni kellett valakinek, így az élsport és a tanulás is elmaradt. Aztán jöttek a nagy szerelem évei, ráadásul a vidéki kisváros után a fővárosban. Talán ha az édesanyja élt volna, lebeszélte volna erről a szerelemről, mert egy tapasztalt szem látta volna a vészjósló jeleket. De a szerelem az szerelem, és én hálás vagyok a csapodár férfiúnak is, hiszen az én párom ebben a kapcsolatban fogant. Aztán Edit egyedül maradt: a fiú szülei ellenezték a kapcsolatot, kényszeríteni akarták az abortuszt, a fiú pedig nem volt elég bátor vagy elszánt, hogy szembeszálljon a szüleivel. Eltűnt örökre, úgy látszott, semmit nem hagy a fiára.

Edit beszerezte a szükséges babás dolgokat, dolgozott, ameddig bírt, aztán felkészült a szülésre. Nem kísérte senki a kórházba. Persze nem tudhatom, akkor csüggedt-e emiatt, de azt tudom, hogy a történetmesélésében nincs harag a világ ellen, a csalódottság hangját sem hallom. Várta a kisbabát, és nagyon boldog volt vele. Nevetve meséli, azt sem tudta, hogy fogja meg azt a picike embert. Aztán összemelegedtek, Edit beletanult az anyaságba – bár én azt hiszem, nem is kellett beletanulnia:

szerintem az a titka, hogy minden szituációban azt csinálja, amit a megérzései diktálnak.

Úgy képzelem, ösztönösen hozott jó döntéseket akkor is.

Fotó: Családi archívum

 

Sokat gondolkodtam, mitől lett az én párom ilyen egészséges lelkű (hiszen ilyen háttérsztorival papíron csak lelkisérült lehet!), és azt hiszem, pont emiatt: az anyukája sose veszett el a pszichológiakönyvek „hogyan legyünk tökéletes szülők”-világában, viszont mindig tökéletesen mérte fel a gyermeke szükségleteit – és a sajátjait is! Önfeláldozó ember, de mégsem veszítette el önmagát.

Sok egyedülálló vagy csak családon belül elhanyagolt anyát látok, akik mártírok lesznek, sokszor elismétlik a gyerekeiknek, hogy mekkora áldozatokat hoznak értük, és az arcukra van írva a világfájdalom (nem szólom le őket, talán én is közéjük tartoznék egy ilyen szituációban!), de Edit nem ilyen. Sose hallottam, hogy magát bárkihez hasonlítgatná, a körülményei miatt panaszkodna, vagy más embereket tenne felelőssé a saját sorsáért.

Aki nem egyedül neveli a gyerekét, el se tudja képzelni, mennyi szerencse kell ahhoz, hogy ne történjen semmi nagy baj. Egyszer például, ahogy ment lefele, eltört a galéria egyik lépcsőfoka, és hatalmasat esett a kisgyerekkel a kezébe. Belegondolni is rossz, milyen vége lehetett volna ennek a történetnek, hiszen senki nem volt ott, hogy segítsen vagy segítséget hívjon, ha szerencsétlenül esnek.

Mivel senkire nem számíthatott, szülés után hamar elkezdett takarítani tehetős családoknál.

Tudta, bármilyen állandó munkahely kockázatos, ha az ember összes rokona 300 km-re lakik, ráadásul Zoli beteges kisgyerek volt. Így, ha beteg volt, legfeljebb átvariálta, hogy mikor kihez menjen, vagy vitte magával, és a takarítandó lakásban fektette le. 20 évig volt bejárónő, mert ahhoz, hogy az ember elkezdjen egy munkahelyen dolgozni, kell annyi pénz, amiből megél, míg meg nem jön az első fizetés, annyi meg soha nem volt, még akkor sem, amikor én megismertem őket. De ebből semmi nem látszódott. A ruháik és a lakásban található eszközök, mintha ellenállnának az időnek: 25 éves robotgép és még régebbi edények, étkészlet várják a használatot ragyogó állapotban, egy karcolás nélkül. (Az első ottani főzéseim valamelyikén leégettem egy hófehér fazekat, de a bejárónő-praktikák kisegítettek: nem lett totálkáros!)

Amikor Zoli kilencéves lett, kiderült, hogy mégis hagyott rá valamit az apja. Ő ugyanis zenész, felmenői is mind azok. Edit nem tervezte, hogy zenészt nevel a gyerekéből, de vannak elkerülhetetlen dolgok. Észrevette, hogy a kisfiú keresi a lehetőséget, hogy különböző eszközökből hangot varázsoljon elő, ha pedig zongorát látott, azonnal játszani kezdett rajta. Beíratta a zeneiskolába, és onnantól egyértelművé vált az út: Zoli havonta fejlődött annyit, mint a legtöbb zeneiskolás egy tanév alatt, Edit pedig tudta, teret kell biztosítania a kicsi tehetségének. És a kis lakásban egy pianínónak is. Így aztán az édesanyjától örökölt arany ékszerek pianínóalakot öltöttek. Aztán, mire Zolit felvették a konzervatóriumba, már nagy zongorára volt szükség. Az utolsó arany is beolvasztásra került, de egy zongora nem két fillér. Jelzáloghitelt vett fel egyetlen igazi tulajdonára, a lakásra. Aztán jött a válság, és még hiányzott félmillió.

Nem kért segítséget, mégis kapott.

Az egyik család, ahol takarított, kifizette az összeget: utólag „letakarította” persze, semmi sincs ingyen. Máskor is adódott segítség: egyszer meghalt egy idős néni, akinél sokáig dolgozott, és akinek a gyerekei lomtalanítókkal pakoltatták ki a ház nagy részét. Számukra értéktelen volt minden, de felajánlották Editnek, vigye, ami neki kell, még mielőtt jönnek a lomisok. Így lett mikró, tévé, kisszekrény, vasaló, sok apróság, amik a mai napig nagy becsben vannak nála.

 
Németh Zoltán játssza a Zeneakadémián Liszt Ferenc Wilde Jagd című művét

Egyébként, ha bárki egy elgyötört, megtört asszonyt képzelne el, ki kell, hogy ábrándítsam. Egyszer az egyik lakásba csomagot hoztak, a futár pedig zavarba jött: „elnézést hölgyem, nem önre számítottam, a férje azt mondta a telefonba, hogy csak a bejárónő lesz itt!” 

Nyáron elköltöztünk tőle. Előre vizionáltam a nagy drámát: hogy fogják kibírni egymás nélkül? Azt hittem, Edit szörnyen fogja viselni, hiszen általában még azok az anyák is keserűen veszik tudomásul fiuk elköltözését, akiknek ott a férjük vagy a többi gyerek. Azt hittem, borzasztó időszak következik, hirtelen megszomorodik, megöregszik, megutál engem. Pláne, hogy elvittük a zongorát. Én majdnem belebetegedtem a lelkifurdalásba. Azt vettem észre, hogy a zongoraszállító vadidegen férfinek magyarázom kétségbeesetten, hogy nem szabadott volna elhoznunk a zongorát, mi lesz így Edittel? Neki is siránkoztam, de kijózanított: „dehát Borókám, én nem tudok zongorázni!” Aztán – miközben én azt láttam lelki szemeim előtt, hogy fekszik az ágyában és csendben sírdogál – jött este a messenger-üzenet: egy videót küldött a teljesen átrendezett lakásról, a háttérben kellemes jazz szólt.

A cuccainkat csinos kupacba rendezte, közel az ajtóhoz.

Ekkor jöttem rá, hogy Edit tényleg így működik: abban a helyzetben látja meg a jót, amiben épp van. Ő nem keresi a jót az életben, hanem tényleg azt látja. Ha ez tanulható, szívesen átvenném tőle.

De a legfontosabb, amire megtanított, hogy akkor tudok igazán mást szeretni, ha saját magammal jóban vagyok. 

Nemrég Zoli a Zeneakadémia nagytermében játszotta saját művét, a Concertino for Piano and Orchestra-t. Fantasztikus koncert volt, rengeteg gratulációt kapott, és meg is érdemelte. És mindeközben én magamban ugyanannyira gratuláltam az anyukájának is.

A nyitókép illusztráció