„Négy gyerekem van négy apától és négy anyától” – rendhagyó anyák napi interjú Kalla Tímeával

„A kisfiam öt esztendős. Ha jellemeznem kéne, azt mondanám: egy örökmozgó empata, csordultig kérdésekkel. Egyéves korában érkezett hozzánk. Három hónappal később lábra kelt és megeredt a nyelve. Azóta szalad és kérdez. »Anya, én kinek voltam a pocakjában?« »Miért éltem babaotthonban?« »Sosem szoptam a cicidből tejet?« A kislányunk érkeztével még több kérdése lett. Akkoriban naponta újra kellett mesélni a történetüket: az őrangyalaikról (Katica, Marika és Zita), akik anyát meg apát kerestek nekik. Arról, hogy mi igent mondtunk rájuk a telefonban, hogy hazahoztuk őket, és arról, hogy ők most már örökre a gyerekeink maradnak.”

„Az örökgyerekeimet a szívemben hordtam ki és lelkileg gyötrődtem miattuk, a neveltemet meg, úgy tűnik, az agyammal »szerzem« majd… Hát, nem tudom… Úgy hallottam, hogy akik a méhükben hordják a gyerekeiket, egy kicsit könnyebb és kellemesebb úton válnak anyává. Lehet, hogy pont arról a biológiaóráról hiányoztam?!”

A fenti részletek a Vándorbaba blogról idéztem, amin keresztül Tímea többeknek segített már körülöttem. Ő és férje csodálatos feladatot vállaltak, és szép nagy család kerekedett körülöttük: mára három örökbefogadott és egy nevelt gyermekük van. Persze, kellett ehhez áldozat, lemondás, könnyek, lelki- és fizikai erő, és még valami megfoghatatlan, valami isteni. Ezekről beszélgettünk Tímeával.

***

Első személyes találkozásunkkor még csak Fecike volt a karjaidban. Emlékszem, csak figyeltem azt a végtelen nyugalmat, amellyel felügyelted botladozásait. Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy örökbe fogadj egy gyermeket?

Az örökbefogadás gondolata mint romantikus elképzelés már a férjemmel közös utunk elején is felmerült. Arra gondoltunk, hogy „szülünk kettőt, majd örökbe fogadunk egyet”, esetleg „szülünk hármat, és örökbe fogadunk kettőt”.  Úgy gondoltuk, majd mi „megmentünk egy gyermeket”. Aztán

fél évtized, veszteségek és egészségügyi kihívások tanították meg nekünk a leckét: ember tervez, Isten végez.

Az örökbefogadásból nem mentőakció lett végül, vagyis nem úgy lett mentőakció, ahogyan azt mi gondoltuk: végül nem mi mentettünk meg egy kisgyereket (akire, mint megtudtuk, százak vártak), hanem ő mentette meg a magunkba, egymásba és Istenbe vetett hitünket. Aztán ő tette széppé és tartalmassá a jövőnket. Ezért is kapta tőlünk első gyermekünk második keresztnévként a Noé nevet, amely azt jelenti: nyugalom, vigasztalás.

Éppen akkor indult el a vállalkozásod, amikor váratlan helyzetbe kerültél, és alig néhány napod volt arra, hogy igent mondj a második babára. Könnyű döntés volt?

A kislányom Földre érkeztéről egy pénteki napon, a vonaton ülve szereztem tudomást. Már nyolc hetes volt akkor, és egy orvosi csodának számító műtéten volt túl. Amikor az alapítvány munkatársa kimondta a nevét – melynek jelentése Isten ajándéka – már tudtam, hogy nekem született. Vasárnap megnézhettem, majd a lemondás hivatali procedúrája után befekhettem hozzá a kórházba. Egy héttel később már kétgyermekes anyaként, online szövegíróként és egy levendulás webshop és levendulás kert, a Kallavender & Co. tulajdonosaként próbáltam meg helyt állni. 

A pandémia idején érkezett hozzátok a következő gyermek, aztán a 40. születésnapodra is kaptál egyet. Hogyan alakult ez?

A pandémia különösen a kislányom miatt tartott rettegésben: ő gégekanült visel, ezért úgy éreztem, egy Covid szintű betegséget ő nem élne túl. A teljes elszigetelődés hónapjaiban azonban elvégeztem a nevelőszülői tanfolyamot, és egy nyár alatt két pici lányt is kaptam. Az egyiküket őszre örökbe kísérhettem, vagyis átadhattam őt egy örökbefogadó családnak, amely életem egyik legszebb csodája volt!

Eddigre már olyan kegyetlen fájdalmak gyötörtek, hogy kénytelen voltam meghozni a döntést: hagyom, hogy eltávolítsák a méhtestemet. Nulla százalékra redukálódott az esély, hogy valaha is szülni fogok. Három hónappal később, a negyvenedik születésnapomra kisfiút kaptam. Érdekesen fonódott össze a mi sorsunk, már akkor, mikor nem is tudtunk egymásról: ő pár nappal az én műtétem előtt született látássérültként, és éppen akkorra hagyhatta el az inkubátort, amikorra én is felépültem,

Örökbe fogadó szülőként milyen nehézségekkel kellett szembenézned, és hogyan alakult az, hogy aztán nevelőszülő is lettél?

„Sajátot nem akartatok?” „Ja, hogy ezek nem a te gyerekeid?” „Nem hiányzik a szülés?” Hosszan tudnám sorolni, örökbefogadó szülőként milyen meghökkentő kérdéseket szegeztek nekem az évek során – persze, elvileg tudatlanságból, és nem rosszindulatból. Azért akadt olyan is, akit elég nehezen tudtam magamban felmenteni, mert megértően bólogatva kijelentette: 

„Biztos azért nem mész a játszótérre, mert el kellene magyaráznod a többi anyukának, hogy nem te szülted őket!”

Régebben az ilyen mondatokra türelmesen válaszoltam, lenyomtam egy hosszabb monológot az örökbefogadás „vérszerintiségéről”, egyenlő jogairól. Mára ebbe belefáradtam, és csak annyit mondok:  „Négy gyerekem van négy apától… és négy anyától!”

Új időszámítás kezdődött, amikor nevelőmami lettem, új eszközökkel, mondatokkal kell felvérteznem magam. Most sokan jönnek azzal, hogy csak a pénzért csinálom – egyszer veszek egy hatalmas bizsu köves gyűrűt, és azt mondom, a gyerek pénzéből vettem. Kérdik azt is, nem fáj-e majd, hogy el kell engednem őket. Erre azt tudom felelni, biztos fájni fog, de a Blaha környékén üveges tekintettel lézengő kamaszok látványa sokkal jobban fáj. Egyébként azt hiszem, nekem, örökbefogadó- és nevelőszülőnek sem kell jobban magyarázkodnom, mint a mozaik-, vagy a szivárványcsaládban élőknek. Nem vagyunk jobbak, rosszabbak, mint mások. Csak mások.

Vándorbaba néven írsz blogot már a Facebookon. Szeretem olvasni a gyerekszáj-sztorikat, a humorral megírt történeteidet. Mögöttük azért sejtek könnyeket, álmatlan éjszakákat… Hogyan, mikor van erre időd egyáltalán, hogy írj?

Éjjel. Vagy, ha nappal, akkor csakis alvásidőben. A gyermekeim sosem látnak „nyomkodni”, tőlük nem veszek el időket erre.

Óvoda, iskola, orvosi vizsgálatok, napi feladatok. Közben sok játék, kirándulások, közös élmények, istentisztelet. Mi ad erőt?

Isten. Talán nem divatos, vagy kézzel fogható ezt így leírni. De hát ez az igazság. Egyedül ez nem menne.

Nyitókép: Mészáros Péter/ Kalla Tímea