„Ne a szupermarketekben keressük a megváltást” – interjú Kovács Gyulával

2016-ban egy különleges, de annál fontosabb kezdeményezés indult hazánkban. A Gyümölcsészeti Értéktár a régi idők gyümölcsészeti tudását szeretné megmenteni, átmenteni a jövőbe. A Kárpát-medencében őshonos növények megmentésén dolgozik az alapító, Kovács Gyula úgy, ahogyan tud: „egy pórszombati parasztember szemszögével”. Lassan tíz éve annak, hogy gyűjtést szervezett, hogy listázni tudjuk az eltűnőfélben lévő gyümölcsfákat, majd Tündérkertek kialakításával igyekszik mintát, bemutatót adni, miképp lehetnek ezek a fák ma is életünk részesei. Egy ilyen Tündérkertben beszélgettünk a tájfajta gyümölcsök jelenkori hasznáról, a túlélés bennük szerényen de határozottan megbúvó kulcsáról.

Gyula bátyám, érti a ma embere, ami ebben a kertben van?

Igen, talán egy kicsiny része. A régi és a mostani ember között óriási különbség van. Azok az emberek a természetben nőttek fel, folyamatosan akár három generáció tapasztalatát szívták magukba, tehát az unoka már kiskorában látta, mit csinál az apja, a nagyapja, mit csinál a közösség. A parasztember tudása szinte mindenre kiterjedt. Tudott lovat patkolni, szekérkereket készíteni, gyümölcsfát oltani, tudott mindent. Mára elveszett az a fajta kreativitás, ami a gazdaságok működtetéséhez szükséges volt. Előfordult már, hogy a kicsi műanyag cserépben értékesített oltványaimat a műanyag konténerrel együtt ültették el. Úgy látom, egy konzumidióta lét felé halad a világ, és a benne élő irdatlan embertömegnek csak egy kicsi része próbál változtatni. Általuk tudjuk megőrizni a régi tudást, a kultúrát, hogy egyáltalán maradjon majd valami, továbbvigyen valamit, amikor ez a világ összeomlik.

Vigyen tovább, de tegyen is hozzá, mert itt nem restaurációról van szó.

Szó sincs restaurálásról, most a túlélésről van szó, sokezer éves kultúránk megtartása a cél. Amit a régi ember természetes módon tudott, arra ma egyetemek kutatói csodálkoznak rá. Itt vannak például a Göcsejben használt gyógyító gyümölcsök, melyekről  a laborokban feketén fehéren kiderült, hogy beltartalmi értékeik mások azokhoz képest, melyeknek nem tulajdonított gyógyhatást a régi ember. Valahonnét ezt a régiek labor nélkül is tudták.  A Göcsej tanyavilágának két meghatározó gyógyszere a pálinka és az ecet volt. Az eceteket kutatva a különféle körtefajtákból ma is egészen különböző eceteket tudtam készíteni. Az egyik ecet szó szerint édes, a másiknak kemény karaktere van, a harmadik egészen gyümölcsös. Biztos vagyok benne, hogy

ezeknek az egészen magas szintű gasztronómiában is méltó helye lenne,

de az üzletekben ezeket ma hiába keresnénk. 

Ha nem segített az ecet, jött a pálinka? 

Az a kultúra, ami a Göcsejben e téren egykor létezett, az a magas alkoholtartalmú italok történelmében valami egészen egyedi. A pálinkakultúrának az ilyen szintű gazdagságát sehol a világon nem ismerik, de még a Kárpát-medencében is csupán az Őrségben és a Göcsejben találkoztam vele.

100 évvel ezelőtt a Göcsejnek több körtefajtája volt, mint egész Franciaországnak. Míg náluk 700 egynéhány körtefajtát találtak, én 1300-at őrzök, amiben még nincsenek benne a változatok… Ezzel nem vitatkozhat senki, hiszen ezek itt vannak, ezek a fák még élnek, virulnak, teremnek.

Mit nevez Gyula bácsi gyümölcskultúrának?

Azt, hogy egykor az emberek pontosan ismerték az ezerféle fa termését, tudták, mit mire kell használni. Tisztába voltak vele, hogy a Piros pogácsa almát cukorbetegek is fogyaszthatják, és azzal, hogy ha Jóalmát adnak a kismamáknak, akkor nem lesz gyomorfájós a gyerek. Nagy hányattatások idején a Göcsej legfontosabb, néha az egyetlen tápláléka volt a gyümölcs, így ez a kulturális örökség az azt létrehozó közösség megmaradásához is hozzájárult.

Ebből is látszik, hogy nagyon félrecsúszott a világ. A ma embere azt tekinti kultúrának, amit a városi ember mond. Gyakorlatilag „csinálják a kultúrát”, megfelelő marketinggel bármit el tudnak adni. 

Hogyan segíthetne a régi értékek újrafelfedezésében a gyümölcsfajták megismerése?

A lényeg valójában az önfenntartásra való képesség megtartása lenne, és ebben a régi fajták nagyon sokat tudnak segíteni. Az ember évezredeken keresztül próbálta megőrizni azt a növényt, állatot, ami jó, amit különböző kórokozók, károsítók és egyebek nem pusztítottak el. Ők bizonyítják: mindig a legegyszerűbb a legnagyszerűbb. Beoltod a fát, elülteted és élvezed a gyümölcsét 100-150-200 évig. 

2010 körül a Tündérkert mozgalom életre hívásával mindent egy lapra tettem fel:

az egész Kárpát-medencéből próbáltam összegyűjteni azokat a fajtákat, amiket még tudtam. Ez a mozgalom nemcsak arról szól, hogy megtaláljuk a fákat, hanem egy olyan szemlélet átadásáról is, ami saját környezetünk és élőhelyünk megőrzését is előremozdítja. Ne a szupermarketekben keressük a megváltást, hanem térjünk vissza saját kultúránkhoz.

Az azóta eltelt évek alatt megnőtt és termőre fordult a gyűjtemény, ami gazdagabb, mint az összes magyar génbank együttvéve. Nem használok vegyszert, nem használok metszőollót, visszatértem ahhoz az ezeréves kultúrához, amit az őseink képviseltek – és minden működik. Persze nem egyengyümölcsöket terem, mint az áruházak termékei, de aki egészségesen akar táplálkozni, annak nem marad más, csak ez.

Mi a tapasztalat: van nyitottság az emberekben ennek a világnak a megismerésére? 

Tizen-egynéhány évig jártam a kisfalvakat, néha heti 5-6 előadást, bemutatót tartottam kóstolókkal. Nagyon jól érezték magukat az emberek, de a következő nap mégis ugyanúgy csinálta mindenki a dolgát, mint azelőtt.

A szennyezett élelmiszerek következtében fellépő betegségek traumája viszont nálam ezerszer sikeresebb volt:

a gyógyulás érdekében sokan vállalták a teljes életmódváltást, és egyre többen fordulnak az önfenntartás felé.

Tud ma egy család önfenntartó lenni?

A régi családok itt a Göcsejben teljesen önellátók voltak, nem függtek semmitől, de a közösség mindig kisegítette egymást. Ma ezt két dolog miatt is nehéz megvalósítani: az egyik a kényelemhez való ragaszkodás, a másik a föld hiánya. Föld nélkül nem tudsz önfenntartó lenni, pedig már akár egy hektár terület el tud tartani egy családot. Ehhez persze vidéken kell élni. Ahhoz pedig, hogy ez ne legyen szenvedés egy család számára, le kell tudni mondani sokfajta kényelemről, rengeteget kell dolgozni, és saját tapasztalatokat kell szerezni az életről.

Melyek azok a kulcsképességek, tulajdonságok, amik képessé teszik az embert a mindinkább önfenntartó vidéki életre? 

Szerintem a hit. A hit Istenben, önmagadban, abban, amit csinálsz. Azok az emberek sikeresek, akiknek erős az akaratuk, és tudják, hogy ha valaminek nekiállnak, akkor azt meg tudják csinálni. Ilyen emberből kell minél több, hogy változtatni tudjunk, mert ahogy én látom, nem jó irányba haladnak a dolgok. Ezért is kellene tanulnunk a történelemből:

a múlt viharjaiban, amikor semmi egyéb élelem nem volt, akkor a gyümölcs tartott meg mindenkit. 

Mire gondol, mikor azt mondja, nem jó irányba haladnak a dolgok?

Engem a környezetünk rohamos pusztulása aggaszt a leginkább. Saját környezetemben a rovaroknak talán egy százaléka van, mint ami volt akár 20-30 évvel ezelőtt, még darázs sincsen, a madárvilágról nem is beszélve. Az idén betakarítás közben nem csípett meg egy darázs sem, pedig 10-20 csípést minimum összeszedtem évente. A múltkor két percig kellett kutatni, hogy egy eltévedt hangyát találjunk az amúgy sosem permetezett, vegyszerezett gyümölcsösben. A városi ember pedig mindinkább elszakad a természettől, a természetes rendtől, így nem is biztos, hogy észleli ezeket a változásokat, ez is nagy baj.

Azért nem mondtak le senkiről, a programban nem csak gyümölcsösöket telepítenek, hanem tanító programokat is szerveznek.

Igen, mert azt tapasztaltuk, a fajták gyűjtése ma már nem elég, meg kell tanítani az embereket a gyümölcs használatára is. Létre kell hoznunk olyan közösségeket, ahol az embereket megtanítjuk oltani, megtanítjuk az egyes fajták feldolgozását. A gyerekekben még alapvetően benne van a gyümölcsészet iránti érdeklődés, de ezt sajnos a környezetük rövid idő alatt elsorvasztja. Viszont a szellemiséget kell továbbadni. Halászni tanítsunk, ne halat adjunk, és törekedjünk arra, hogy lehetőleg minél előbb minél több olyan kis közösség alakuljon, ami éli és élteti ezt a tudást. 

Nem fáradt még bele a munkába?

Tériszonyom van, ezért soha nem fogom megmászni a K2-t. Lusta vagyok és lassú, nem fogok egyetlen világrekordot sem megdönteni atlétikában. Rossz a hangom, nem leszek rocksztár. De tavasszal, amikor virulni kezd a természet, naponta néha többször is megnézem az oltványaimat, hogy mikor kezdenek hajtani, hogyan fejlődnek. Ugyanazzal az izgalommal, mint ötven évvel ezelőtt. Ez az én sikerem: „vadócba rózsát oltok” 

Gyula bácsival Borbás Marcsi is forgatott korábban, azt az adást itt nézhetitek meg: 

Nyitókép: Dr. Pottyondy Ákos