„Magam mögött hagytam minden félelmemet” – Ma kezdődik a 246 kilométeres Spartathlon ultrafutóverseny, magyarok is indultak

A közel 40 éves hagyományokkal rendelkező Spartathlon verseny útvonala az athéni Akropolisz lábától indul, 246 kilométer megtétele után a hősök – nevezzük őket annak – Spártába futnak be. Mi más lenne a célállomás, mint Leónidasz király lenyűgöző méretű szobra Spárta főterén: a lábát megérintve ér véget az embert próbáló verseny.

A legenda a verseny hátterében

A történelemkönyvekből emlékezhetünk a hősi Pheidippidészre, aki Hérodotosz ókori görög történetíró leírása szerint futva indult Athénból, hogy Spártába menjen segítséget kérni a perzsák ellen i.e. 490-ben. A legenda szerint az indulása utáni napon már meg is érkezett.

1982-ben a brit John Foden, maga is futó, elhatározta, hogy megkísérli rekonstruálni Pheidippidész útját. Le akarta tesztelni, hogy az útvonal valóban teljesíthető-e „egy nap” alatt, mennyi valóságtartalma van a legendának. Mivel Hérodotosztól csak annyit tudunk, hogy a futár másnap megérkezett, 36 órában határozták meg a rendelkezésre álló időkeretet.

Az első futás alkalmával a négy futóból mindössze egy teljesítette a távot,

de bebizonyosodott, hogy ha ez volt az útvonal, lefutható ennyi idő alatt. A következő évben hivatalosan is megszervezték a Spartathlon ultrafutóversenyt, és azóta minden szeptember utolsó péntekén állnak rajthoz az indulók.

Két nap gyötrelem mennyországgal kikövezve?

Földi halandó nehezen tudja elképzelni, milyen nehézségekkel szembesülhet egy futó, aki ekkora távot akar ilyen domborzati viszonyok mellett teljesíteni. Mert bár aszfaltfutó versenyről van szó, összesen 3800 méter szintet kell felfelé menetelniük a versenyzőknek. Ugyan nem egyszerre, a dimbes-dombos felszínen folyamatosan váltogatják egymást az emelkedők és a lejtők, egyébként a legmagasabb pont az 1100 méteres Parthenio-hegy.

A futók egyedül küzdenek a 30-40 fokos hőséggel és a kiszámíthatatlan őszi időjárással, a kísérőik nem haladhatnak mellettük, csakis a kijelölt frissítési pontokon találkozhatnak.

Olyan magányos út ez, ahol bőven van lehetőség megmerítkezni a pokol bugyraiban, és súrolni a mennybéli magasságot is.

Mi vesz rá valakit arra, hogy ekkora testi-lelki igénybevételnek tegye ki magát? Miért megy el oda valaki? Evetovics-Balla Hajnalka ultrafutót és futóedzőt kérdeztem erről, aki 2017-ben már teljesítette a távot, és azóta is visszavágyik: „Aki ezen a versenyen szeretne részt venni, az több éves futómúlttal, és több évnyi edzéssel kell rendelkezzen, illetve sok tapasztalattal saját magáról. Már a nevezéshez is komoly futóeredményeket kell bemutatni, 100 kilométer feletti távokat. Aki ilyen hosszú versenyeken indul, az már valamennyire ismeri a saját testét és lelkét is, tudja, nagyjából mit bír el, mire képes, és ennek a tapasztalásnak a teszteléseként, illetve megkoronázásaként vágyik a Spartathlonra. Ez a verseny nagyon sok amatőr ultrafutó álma, célja, és ennek eléréséhez járja be a saját útját az edzésein és a versenyein” – meséli Hajnalka.

„Én személy szerint több 24 órás verseny és 2 egyéni, 200 kilométer feletti Ultrabalaton teljesítés után éreztem azt, hogy szeretnék szintet lépni, kipróbálni magam egy nehezebb, különlegesebb versenyen. A Spartathlonról sokat olvastam és hallottam is, évek óta figyeltem, és vágytam oda. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy besorsoltak, részt vehettem rajta, és teljesíteni is tudtam.”

Hajnalka úgy érzi, egy ilyen megmérettetés révén, hitet, erőt, önbizalmat, tartást, koncentrációt, illetve dolgozni, küzdeni tudást kap az ember: „Azt hittem, mindenemet itt kell majd hagynom, hogy testileg és lelkileg is le kell majd mennem a legmélyére, le kell csupaszodnom, mindent ki kell majd adnom magamból azért, hogy célba érhessek. Ehelyett csak kaptam és kaptam, töltekeztem és erősödtem.

Ha 100 mentális forinttal indultam el Athénból, akkor 150-nel érkeztem Spártába, annyi pluszt szedtem fel útközben.

Soha ennyire koncentráltan, tudatosan, összeszedetten nem futottam még, de itt most mindent bele tudtam adni, amit kellett, és ettől nem gyengébb, hanem még erősebb lettem. Még mindig nem fogom fel teljesen, hogy ez ilyen jól sikerült. Nehéz volt, de mégsem volt annyira nehéz, mint amire számítottam. Egyedül voltam az úton, de mégsem voltam egyedül, velem volt Milán, a férjem és Gabi, az edzőm, velem volt a családom, velem voltak a Gizionok, a klubtársaim, és velem volt az a sok-sok ember, aki drukkolt és támogatott. Ezekből végig tudtam építkezni, erőt meríteni, és soha egyetlen pillanatra nem hagytam el magam, nem vesztettem szem elől a célomat. Tudtam, miért megyek, és magam mögött hagytam minden félelmemet. Azóta is hálásan gondolok vissza erre a teljesítésre, mert ha nehéz helyzetbe kerülök futás közben, mindig eszembe jut.

Ha képes voltam lefutni 246 kilométert, akkor bármire képes vagyok, amit csak eltervezek.”

Ez a fajta, már-már emberfelettinek mondható teljesítmény a testet és a lelket is meggyötri. Futás közben számtalan holtponttal, problémával kell megküzdeniük a futóknak, amelyek feloldása kulcsfontosságú a továbbhaladás érdekében. Hajnalkának – avagy Hankának, ahogy mindenki ismeri őt – nem volt kiugróan nehéz helyzete, de az álmosság leküzdése volt a legnehezebb számára, hiszen ez a verseny több, mint egy napig tart: „le kellett győznöm az agyamat, hogy ne akarjak elaludni, hanem mozgásban maradjak és fenntartsam az energiaszintem.”

 

Magyar sikerek a Spartathlonon

Minden évben sok magyar futó szeretne részt venni a versenyen, ám a szervezők által meghatározott létszámkeret értelmében legfeljebb 25 magyar futó kerülhet be az indulók közé. Habár önmagában a táv lefutása is teljesítmény, vannak magyar győzteseink is: az első magyar női első helyezett Lubics Szilvia volt 2011-ben, aki utána még kétszer állt a dobogó legfelső fokán. Maráz Zsuzsanna pedig 2018-ban és 2019-ben is elsőként érinthette meg Leónidasz király lábát a spártai főtéren.

A férfiak közül Bogár János teljesítette először a távot 1991-ben, és meg is nyerte a viadalt, mintegy másfél órával futott be gyorsabban, mint a második helyezett. 2019-ben Bódis Tamás nyakában csillogott az aranyérem.

Egyszer Maráz Zsuzsanna ultrafutó gondolatait olvastam arról, hogy szerinte mi kell egy sikeres Spartathlon-táv teljesítéséhez. Azt hiszem, állítása igaz bármilyen távra, és tulajdonképpen az élet bármilyen területére: szorgalom, kitartás, türelem, önbizalom és alázat.

A nyitókép a Sparta Photography Club tulajdona.