„Vörös apácáknak hívtak bennünket” – életútinterjú a 92 éves Kontra Éva testvérrel

Kontra Éva, a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társaságának volt elöljárója 1930. Karácsonyán született. Érettségi után a Jézus Szíve Népleányai Társaságba lépett, 1951-ben az ÁVO letartóztatta, négy és fél évig börtönben volt. Szabadulása után civil és egyházi munkákat vállalt, 1986 áprilisában Lékai bíboros megalapította a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társaságát, amelynek Éva Nővér lett az elöljárója. 2022. februárjában Parma Fidei-díjat (Hit Pajzsa-díj) kapott a kommunista diktatúra idején való helytállásáért.

Kiskamaszként érte a második világháború. Hogy élte meg ezt az időszakot?

1944-ben menekülnünk kellett. Ausztriába mentünk, és ettől kezdve a mi életünkben soha nem volt egyetlen pillanat sem, amikor a család – a szüleim és mi, négyen testvérek – együtt lettünk volna, egy helyen. Hacsak azt nem számítom, hogy a fiatalabbik öcsém már úton volt, amikor aputól elváltunk. Apám Kanadába ment, mert haza nem jöhetett volna anélkül, hogy letartóztatják. Anyám velünk, gyerekekkel hazajött. Egyszer a húgom készíttetett egy olyan fényképet, amibe belevágatta a mi képünket is és apáét is, de én nagyon haragudtam érte, mert egyszerűen nem volt igaz: soha nem volt együtt a család egyetlen percig sem.

A családjából hozta a hitet és a vallásosságot?

Ökumenikus családban nőttem fel, nagyapám református lelkész volt, de apám vasárnaponként horgászni vagy vadászni ment, attól függően, minek volt éppen szezonja. Azért tőlünk megkérdezte, hogy voltunk-e misén. Én pedig minden vasárnap ott voltam, ráadásul nagyon szerettem olvasni. Olyannyira, hogy portörlés közben is – amit nagyon utáltam – az egyik kezemben könyv volt, a másikkal törölgettem a bútort. Mindent elolvastam, ami a kezembe került.

Az elemiben egyszer olvasott egy mesét a tanító bácsi a beszélő fahuszárról. Az volt a történet lényege, hogy a királynőnek a gyermeke nagyon beteg lett, majdnem halálán volt már, és folyton egy beszélő fahuszárért epekedett. Az édesanyja elment megkeresni, honnan szerezhet egy ilyen fahuszárt, és rátalált valakire egy nagyon sötét helyen, akinek a kígyókkal teli pincéjében volt egy doboz: abban volt a beszélő fahuszár. Azt mondta a királynőnek, hogy ha vállalja a veszélyt, lemehet és felhozhatja a fahuszárt. A királynő persze lement, a kígyók pedig összemarták az arcát, de hazavitte a beteg gyermekének a beszélő fahuszárt. Amikor a gyermek meglátta, örömében felkiáltott: „Édesanyám, te vagy a világon a legjobb és a legszebb édesanya!”. Abban a pillanatban a királynő arca meggyógyult.

Ebből a történetből engem az odaadottság ragadott meg, és mindvégig ez maradt életem mottója. Nincs egy olyan pillanat, ami közel vitt a hivatásomhoz, sokkal inkább egy folyamat volt.

Odaadással más szakmát is lehet űzni, sok kiváló és elhivatott embert ismerünk más területekről is. Hogy kerül Éva Nővér odaadásába Isten?

Nem tudom megmondani. Ez kegyelem. Isteni titok.

Már fiatal lányként Istent választotta, érettségi után csatlakozott a Jézus Szíve Népleányai Társaságba, rögtön a rendek feloszlatása előtt. Mit kell tudni erről a rendről?

A Jézus Szíve Népleányai Társaság nem klasszikus szerzetesrend volt, az öregek úgy mondták, „nem becsomagolt apácák vagyunk”. Formaság és egyházjogi szempontból is volt különbség a többi rendhez képest: mi nem tehettünk fogadalmat, mert közvetítő kereskedelemmel is foglalkoztunk. Otthonlakónak jelentkeztem ide, mert legidősebb testvérként volt alkalmam megtapasztalni milyen, mikor gondoskodhatok másokról.

Fotó: Krisztics Barbara

Mit jelent pontosan a közvetítő kereskedelem?

Az alapító célja az volt, hogy menjünk a nép közé, nyissunk szatócsboltokat, mert ott tudunk találkozni a legtöbb emberrel, így tudtunk közel kerülni hozzájuk. Mezőkövesden például a testvérek úgy tudták megnyerni a népet, hogy egy sorban és egy sorsban kapáltak velük. Azért érdemes belegondolni, hogy mit jelenthetett ez: a zömében Pestről odakerült úrilányok mindannyian megállták a helyüket a földeken is. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy amikor jött a téeszesítés, az emberek minden újításra úgy reagáltak: „először megkérdezzük a testvéreket!”.

A rendek feloszlatását hogy élte meg?

Engem személy szerint érzelmileg nem érintett a szétszóratás, mert nem kellett otthagynom semmit, hiszen otthonlakó voltam. Hivatalosan állás nélkülinek számítottam, mert a népleányoknál dolgoztam, ami alkalmi munkának minősült. A népleányokat nem vitték el azon az éjszakán, amikor rátörtek a többi rendre, mert mi jobban el tudtunk vegyülni a nép között, nem voltunk olyan feltűnőek. Bennünket szeptemberben szüntettek meg, de addigra már ki tudtuk menekíteni a dolgok nagy részét, ami érték volt számunkra. A generális testvér magyarázta, mit hogyan pakoljunk, majd a csomagokat átadtuk a kerítésen szomszéd bérházba, onnan menekítettük tovább. A saját kapunkon nem vihettük ki, természetesen.

Amikor ez a munka megszűnt, akkor egy atyával kezdtem el dolgozni, akit még Pécsett ismertem meg: a Szív újságnál volt irodája, annak az előszobájában kaptam helyet. Mindenes voltam, például a jezsuita novíciusoknak vittem a pótétkezést. Ez sem volt egyszerű, mert mindent be kellett vásárolni, és nem lehetett egy hentesnél nagyobb mennyiséget venni, mert feltűnő lett volna. Emellett a provinciális és a rendtagok között vittem a postát, délután pedig a hitoktató-képzőben tanultam.

Fotó: Krisztics Barbara

1951. május 8-án letartóztatta az ÁVO. Hogy történt ez pontosan?

Amikor kiderült, hogy a provinciális atyát az utcáról vitte el az ÁVO, tudtuk, hogy új provinciálist kell kinevezniük. Ehhez azonban meg kellett bizonyosodni róla, hogy a hír igaz. Én vállaltam, hogy fölmegyek a háziakhoz, akiknél a provinciális atya lakott, hogy megtudjam a valóságot, mert én tudtam egyedül a címet. Amikor a Törökvész útra följutottam, már láttam, hogy ott futkosnak a kertben az ÁVO emberei, és végiggondoltam, hogy ha most továbbmegyek, nem tudok meg semmit, ha pedig bemegyek, vagy elhiszik az ürügyet, amivel bementem, vagy nem. Bementem, kértem valami receptet vagy mifélét a háziasszonytól, mit sem sejtve arról, hogy engem már előző nap lefényképeztek. Utólag jöttem rá, hogy hiába mentem volna tovább, úgyis letartóztattak volna.

Hatalmas felfordulásba léptem be: a dunnákat, párnákat mind kiforgatták a tokjukból, de még a pirospaprikát is kiöntötték a fűszertartóból – a gazda felesége az ötödik vagy hatodik gyerekével volt várandós. Elképesztő látvány volt. Ilyesmihez nem volt joguk.

Elkérték az irataimat, majd levittek az utcára, beültettek egy kocsiba. Megkérdezték, kinek viszek és milyen hírt: mondtam, a Kálvin-téren van találkozóm valakivel, az óra alatt. Egy ballonkabátos embert igazoltattak végül, de szerencsére elengedték, nem esett bántódása.

A családnak, aki a provinciálist rejtegette, mi lett a sorsa?

A család többi tagjának nem lett bántódása, de a házigazdát elvitték, öt évet kapott.

Éva Testvér négy és fél évet kapott. Mi volt a vád?

Az ítélet „államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékenységben való részvétel” volt, de lerövidítették három és fél évre, végül is a büntetés negyedénél szabadultam. „Mester Margit és társai bűnpere”néven zárták le az aktánkat, s az alapján ítéltek el. Mester Margit, az Unum Társaság alapítója volt az elsőrendű vádlott, az új alapító főnöknője, aki ugyanabban a házban lakott, ahol a provinciális. A házigazda, Kapronyi volt a második. A harmadik voltam én, és a negyedik egy jezsuita fráter, aki sokkal később került be. Példának okáért az egyik vádpont az volt, hogy rendszeresen vittem az Olasz Nagykövetségre leveleket – ma sem tudom, hol az olasz követség épülete.

Egy alkalommal együtt vittek bennünket egy teherautóban az ÁVO-ból a Markó utcai Fogházba, és a teherautóban valaki megszólalt, míg az őrök kint szórakoztak, hogy „mindenki hajtsa le a fejét, ne lássák, hogy beszélünk: katolikus pap vagyok, a katolikusok bánják meg bűneiket és adok feloldozást”. Mindenki be is mutatkozott, a jezsuita fráter is, de még a gépkocsivezető is. Én pedig megkérdeztem, hogy utánam ki került még be, mire a fráter azt mondta, hogy senki. Tehát senkit nem rántottam magammal – ez nagy megnyugvást adott.

 Fotó: Krisztics Barbara

Mennyi időt töltött az ÁVO fogságában?

Egy évig voltam vegyesen az ÁVO-nál és a Markó utcai Fogházban: hoztak-vittek bennünket.

Hogy kell elképzelni az ÁVO fogdáját?

Deszkamatrac, deszkapárna, egy pokróc – jó esetben kettő és egy kibli. Ennyi. Általában ketten voltunk egy zárkában, de volt egy hét, amikor négyen jutottunk egy egyszemélyes priccsre. Volt köztünk egy orvosnő, akinek nappali fekvési engedélye volt, tehát ő nappal feküdt, mi hárman pedig ültünk előtte a priccsen, éjszaka pedig fordítva: olyankor ő ült, és mi voltunk hárman kinyújtózva, a háta mögött. Csak úgy fértünk el, hogy én a lábamat letettem térdtől vagy éppen fel a falra – ez ment egy hétig a nem egészen kétszer háromméteres lyukban.

Volt egy másik zárka, ahol sokáig voltunk, ott viszont már ketten lehettünk a priccsen, és ki tudtunk nyújtózni, de akkor sem volt szabad a fal felé fordulni. A kukucskálón rendszeresen ellenőrizték, és verték az ajtót, ha meglátták, hogy valaki befelé fordult. Aztán a magánzárkán, ahol egyedül voltam, ott már jó volt, mert csak egyedül aludtam.

Fotó: Krisztics Barbara

Nőként az egyik első gondolatom a személyes és intim higiénia megoldásával kapcsolatos. Hogy lehetett létezni ilyen körülmények között?

A kis fogházban csak kibli volt, de a Fő utcában volt angolvécé. A vécépapírt és a vattát is kérni kellett. Csak egy tenyérnyi papírt adtak, de az legalább irodapapír volt. Reggel beadtak egy lavórt, egy szappant meg egy törülközőt és ellenőrizték, hogy megmosakszik az ember. Feltettem a lavórt a priccsre, hátat fordítva megmosakodtam felül, majd letettem a lavórt az ajtó elé közvetlenül, ott pedig megmosakodtam alul. Volt, amikor rám nyitott az őr, mert nem látta, hogy alulról is megmosakodtam.

Női fogvatartóik voltak?

Dehogy, férfiőrök. Nem ez volt az egyetlen megrázó élményem. Az első alkalommal úgy vittek ki a Fő utcáról a kis fogházba, hogy felszálltam egy teherautóra, amibe csupa kis öltözőszekrények voltak. Kinyitottak egy ajtót, és betessékeltek, majd rám zárták. Láttam, hogy lent nem illeszkednek jól a lemezek, és ott jön valami fény: ettől megnyugodtam, hogy megfulladni már nem fogok, majd meglátjuk, mi lesz.

Kihallgatásra vitték?

Igen, gyakran voltak kihallgatások. Jellemzően éjszaka, első álmunkból vertek fel. Lámpával világítottak a szemembe, úgy faggatóztak. Az első éjszaka arra voltak kíváncsiak, mit tudok, kit hogy hívnak, hol lakik, de én mondtam, hogy semmire sem emlékeszem.

21 éves sem volt még, amikor börtönbe került. Oly sokan lelték halálukat politikai fogolyként, fizikailag sokkal erősebb férfiak. Nem félt?

Az első két kihallgatáson nem volt kellemes, mert az őr a hátam mögött járkált, és nem tudtam, mikor fog megütni. De tudtam, hogy abban a világban bármi megtörténhet, a cipőm sarkából is tudtak volna bűnjelet kovácsolni. Július ötödikéig

voltam magánzárkán, onnan kerültem ki a gyűjtőbe, ott már nagyon jó volt.

Mit jelent ilyen körülmények között a „nagyon jó”?

A földön volt egy szalmazsák, nem kellett deszkamatracon, deszkapárnán aludni. A szalmazsákon volt két pokróc, az egyik a lepedő, a másik a takaró, és hatalmas ablak volt nyitva. Minden reggel jelenteni kellett: „a tanácsnok úrnak tisztelettel jelentem, a zárka létszáma egy fő”. Ez röhejes dolog, és hát én is szórakoztam rajta. Látták, hogy sosem sírok. Megkérdezték „viccesen”, hogy mit kívánok: panaszt, kihallgatást, kurta vasat vagy hosszú szabadságot. Én sosem kértem semmit, de egyszer aztán mégis: egy könyvet. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy Tolsztoj-könyvet kapni! Egyik nap nyílt az ablak, és beadták a résen Tolsztoj Kozákok című kisregényét.

Egy év múlva Kalocsára került. Itt egy új szakmát is megtanult: varrónőként dolgozott. Hogy zajlottak a hétköznapok?

Varrodában dolgoztunk, kötelezően napi 8 órát. Férfi alsónadrágokat varrtunk, minden munkafázist részletben végeztünk. Nekem a szárazás jutott. Itt is jó volt. Kalocsáról írtunk haza először rendesen, de nekem még a Markó utcából sikerült kiküldenem a sálamat és egy vécépapírként kapott fecnit, egy verssel.

Fotó: Krisztics Barbara

Emlékszik még a versre?

Hogyne! Így szól:

„Elhangzott az első Fiat!
Fogadta Mária magzatát,
és méhében hordá ég és föld Urát.
Felcsedült ajkán a Magnificat!

Fiat! – mondotta Jézus a kertben
– függjek hát holnap a kereszten!
A Golgotán már áll a kereszt.
Jézus utolsó szava: Consumatum est. 

Amikor megértettem az Úr szavát,
azt mondtam én is, hogy: Fiat!
És bennem lángra gyúlt a Suscipe,
a Boldogságos éneke.”

Ezt tudtam elsőként kiküldeni, tehát a család májustól szeptemberig nem tudott semmit rólam. Amikor ezt megkapták, tudták meg, hogy bent vagyok. Én persze nem tudtam semmit róluk: rettegtem, hogy mi van édesanyámmal és a három testvéremmel. Vajon őket is kitelepítették, vagy megúszták? Amikor Kalocsáról először írtam nekik, akkor sem voltam benne biztos, hogy megkapják.

1953-ban szabadult. Hogyan kezdett új életet?

Priusszal nem volt egyszerű munkát találni, pedig olyan hely is volt, ahol köztörvényest is alkalmaztak. Amikor rólam kiderült, hogy büntetett előéletű, „ref-es” vagyok, ki akartak rúgni a szabászatról, ahol sikerült elhelyezkednem, de a többi szabó megvédett, visszakönyörögtek. Végül a hát- és derékfájásom miatt muszáj volt váltanom: egy ostyasütő állás ígérkezett, de abból nem lett semmi, így ’55-tő, ’57-ig kocsirakó segédmunkás lettem, így értem meg az ’56-os eseményeket. 

Az 1956-os események következtében az édesanyja is elhagyta az országot. Hogyhogy nem disszidált vele együtt?

Anyunak ’57-ben sikerült harmadszori próbálkozásra kimennie a két kisebb gyerekkel apám után. Én minek mentem volna? Anyu úgy fogalmazta meg magának: „a lányok otthon maradtak, a nagyszülők dajkálására” – a húgom már férjnél volt akkor. Az elöljáróm megkérdezte, hogy kimennék-e, mire azt válaszoltam: „engedelmességből igen, önként nem”. Ez a nép az én népem: ha sárba tapossák, akkor is szeretem. Jó tanáraink voltak annak idején az iskolában, volt kitől hazaszeretetet tanulni és különben is: cserkészlány voltam.

Fotó: Krisztics Barbara

Még nincs vége a történetnek, valójában most kezdődik. 1970-ben a Piliscsabai Szociális Otthon vezetője lesz, 1985-ig marad, a nyugdíjazásáig. Mindezek után kezdődik igazi teremtő munkája: miután 1986 áprilisában Lékai bíboros úr megalapítja a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társaságot, az elöljárója lesz. Mit csinál ez a rend?

A rend hasonló missziót töltött be, mint hajdan a népleányok, de egyik legfontosabb szerepe a szociális gondoskodásban és az oktatásban mutatkozott meg. Rendházat és idősotthont építettünk: Tahiban egy noviciátust, ott most Lelkiségi Központ működik. Lékai bíboros úr jelölt ki a rendház építésének feladataira és nagy dolog volt ez akkor, hiszen egyházi vonalon senkinek nem volt joga építkezni. Úgy is hívtak bennünket: „vörös apácák”. Amikor egyik püspök a másiknak mutatott be, így mondták.

A rendet azért is hozták létre, hogy a szétszóratás után bujkáló apácák, és akik gondolkodtak ezen a hivatáson, tudjanak hová csatlakozni. Kétszer volt tagfelvétel, mindkét alkalommal tudtam, hogy olyanokat is be fogok fogadni, akik végül nem maradnak nálunk, de ezzel előre számoltam. 

Hogyan látja a jövőt? Mi lesz a rend sorsa?

Ezen nem töröm a fejem. Amikor indultunk, hatan voltunk, az első felvételkor még öten csatlakoztak, a másodikban is néhányan: amikor a legtöbben voltunk, tizenöt-tizenhat főt számlált a rend. A legfiatalabb tagunk most hatvanéves.

Történelmi szükségszerűség hozott létre bennünket és nem hiszem, hogy fennmarad a rend.

Mit tart a legértékesebb eredményének ebből a nagy mélységeket és nagy magasságokat megélt életből?

Sosem számoltam az eredményeket. Lehet, hogy a segédmunkásságom többet ér, mint amit vezetőként elértem. Isten a megmondhatója. Nem tudom, mert mindent teljes odaadással csináltam.