Egy pécsi lakótelepről a világ show-fővárosába: Keresztes Zoltán meghódította Vuhant

Hős

Egy pécsi lakótelepről a világ show-fővárosába: Keresztes Zoltán meghódította Vuhant

Vuhanról a legtöbben alig több mint egy éve hallottunk először a koronavírus-járvány kapcsán. Pedig Kína hetedik legnagyobb városa sokkal több ennél. Hupej, vagyis „Az ezer tó” tartományának fővárosa a Jangce és a Han folyók torkolatában fekszik és 13 millióan lakják. Rengeteg felhőkarcolójával és metróhálózatával mára egy nyüzsgő, vibráló világvárossá vált. És ott van a világ egyik legnagyobb színháza is, ahol egy zenés, táncos, cirkuszi elemekkel fűszerezett, Cirque de Soleil típusú látványos show-műsorral szórakoztatják a közönséget. Ennek a színháznak a zenei vezetője, házi komponistája egy pécsi srác, aki egyszerűen imádja a zenét. Keresztes Zoltán zeneszerzővel arról beszélgettünk, hogyan jut el valaki a szórakoztatóipar zenei csúcsára Magyarországról.

Drámai zene szól, a kétezer fős nézőtér megremeg, kettéválik és körbeöleli a színpadot. A hatalmas függöny aláhull, majd eltűnik. Egyik pillanatról a másikra feltárul a tér és a néző hirtelen egy gigantikus színházban találja magát. A szereplők tradicionális kínai kosztümökben és maszkokban jelennek meg. Olyan, mintha egy fantasztikus történetbe csöppennének az itt lévők; korokon és díszleteken át egyfajta fantáziavilágban járunk, ahol minden megtörténhet. Olyan képi és hangeffektusok kápráztatnak, hogy szinte kiszáll az időből – egy igazi varázslat. Ezt a csodát vezényli Keresztes Zoltán Vuhanban immár hetedik éve.

„Ez a show nem kifejezetten a cirkuszi elemekre fókuszál. Sokkal inkább egyfajta összművészeti alkotás, mely a több ezer éves Han kultúra elemeinek felhasználásával egy modern, képzeletbeli, kozmikus, bolygóközi utazásra kalauzolja a nézőt, aki a négydimenziós kivetítésnek köszönhetően úgy érzi, mintha fizikailag benne lenne a történetben. Az egyik jelenetben hatalmas, gyönyörű mintázatú fémoszlopok szállnak alá és egy oszlopcsarnokot alkotnak, amelyek monumentális LED-kivetítőkön folytatódnak, a végtelenség érzetét keltve. Nem látszik, hol ér véget az igazi, és hol kezdődik a vetített” – meséli a csoda hátterét Zoltán.

 
Keresztes Zoltán

A show-színház Kína egyik legkülönlegesebb építészeti remekműve. Ikonikus épület. Úgy néz ki, mint egy kínai vörös lámpás, amelynek hatalmas, 100 méteres átmérőjű búrája 18000 LED tárcsából tevődik össze. Ezek az éj leszálltakor vöröses, vibráló fénybe burkolják a 12 emeletes ház magasságú épületet, aminek gyomrában egy gigantikus, 10 millió literes medence is helyt kapott. „A show talán egyik legmegrendítőbb pillanata, amikor vagy negyven előadó egy, a teljes színpadot beborító hatalmas selyem lepellel kiszalad a száraz színpadra és lassú, hullámzó mozdulatokba kezd, ami a varázslatos, földöntúli zene, a 4D-s fényeffektusok illetve a hullám hangeffektek hatására megelevenedik, és teljesen úgy tűnik, mintha igazi tenger lenne. Egyszer csak eltűnik a lepel, de a kéken csillámló, vetített fényjátékok továbbra is a tenger illúziójában tartanak. De egyszer csak a száraz színpad láthatatlanul, komótosan a mélybe süllyed, és a helyén elkezd csillámlani valami. A nézők ámulnak és nem hisznek a szemüknek. Sokan hitetlenkednek. Majd amikor a mélyből hirtelen egy nagy fröccsenéssel előbukik egy „repülő”, kígyózó flysurf-ös, akkor döbbennek rá, hogy amit látnak, az nem más, mint az igazi víz” – meséli a rendező.

Valahol fent, a nézőtér mögötti fal rejtekében, egy óriási síküveg mögött egy teljesen izolált stúdió bújik meg. Zoltán innen játssza és irányítja a másfél órás műsort. Szinte olyan, mint egy repülőgép irányítópultja: számítógépek, billentyűk, halványan pislákoló gombok serege, hiszen a zenének tökéletes szinkronban kell lennie a fényekkel, az effektekkel és nem utolsósorban a show egyedi tervezésű grandiózus gépparkjával. Ezt a kezelőfelületet Zoltán úgy programozta, hogy szinte mindent az ő gépéről irányítanak. 

„A zenét úgy képzeljük el, mint egy varázslatos, hollywood-i film zenéjét. A nagyszimfonikus zenekari szövetet a számítógépekről játszom, amire az 5 élő zenész rájátszik. Olyan kínai népi hangszereket használunk, mint például a kínai kéthúros hegedű, a kínai bambuszfurulya, vagy a mi ütőgardonunkhoz nagyon hasonló mongol, lófejű kéthúros. E hangszerek gondoskodnak arról, hogy a zene igazán élőn és autentikusan szóljon. A hatalmas stúdióból – vagy ahogy mi hívjuk, zenekari szobából – a nézők felett rálátunk a színpadra, de

vannak bizonyos mozzanatok, speciális mozgások, amiket szabad szemmel nem látunk, de mivel pontosan le kell követnünk a zenével és hang-effektekkel,

ezeket odavezényelt kameramannok segítségével követjük monitorokon. Összesen 360 ilyen momentum van a másfél órás show-műsorban és ezek sokszor nem ugyanabban az időben történnek. Nagyon flexibilisnek kell lennünk. Nekem a billentyűs hangszerek játékán kívül az a feladatom, hogy ezeket a pontokat, úgynevezett cuekat úgy indítgassam, hogy a zenében semmiféle ugrás, vagy akadás ne legyen. A színpadi előadókkal és a színfalak mögött összesen 300-an dolgozunk azon, hogy a produkció olyan tökéletes legyen, amilyen csak lehet.”

És hogy honnan jutott el ide Keresztes Zoltán? Egy pécsi lakótelepen, a Kertvárosban nőtt fel, ahol két-háromévesen már a slágerek dallamát dudorászta. Anyukája ismerte fel zenei tehetségét, és beíratta a Gyárvárosi Általános Iskola zenei tagozatára, ahol a mindennapos énekórák mellett még az iskola legendás hírű fúvószenekarában is helyet kapott vadászkürtösként. Itt ismerte meg a másokkal való együtt zenélés örömét és betekintést nyert a hangszerelés rejtelmeibe. A művészeti szakközépben mesterétől, Győrffy Istvántól tanulta meg a zeneszerzés mesterségét. Aztán irány a Zeneakadémia, ahol a második-harmadik évében jazz és pop zenekarok, előadók találták meg, hogy írjon, hangszereljen nekik dalokat. „Pályám elején főleg jazz és pop formációkkal volt szerencsém együtt dolgozni, de később a legkülönfélébb zenei műfajokban dolgoztam a klasszikusoktól a jazzig. Írtam zenét reklámokhoz, animációs és játékfilmekhez, színpadi produkciókhoz.”

A könnyűzene után jött a színház. 2007-ben az ugyancsak pécsi illetőségű Lázár Zsiga ajánlására, Mácsai Pál hívta meg a Vígbe, aki Moliére: Az úrhatnám polgárját rendezte. Mácsai olyan évszázadokon átívelő, különböző stílusú zenéket kért, amik a reneszánsz kor többszólamú kórusműveitől, a barokkon illetve a Mozart korabeli klasszicista műfajokon keresztül a jazzt érintve egészen a 3+2 típusú vendéglátó zenékig terjedtek. Zoltán nagyon élvezte az új kihívást. A darab hatalmas sikert aratott, úgyhogy nem sokkal később Eszenyi Enikő is meghívta a Figaro házasságához zenét komponálni, a zenekart összerakni és vezényelni. „Mindig is imádtam a magyar színjátszást. Azokat a legendás színészeket, a tévéből jól ismert »magyar hangokat«, akikkel együtt dolgozni meghatározó élmény és nem utolsósorban hatalmas megtiszteltetés volt. Életem egyik legszebb korszaka az a pár év volt, amikor egy levegőt szívhattam velük.”

Aztán úgy érezte, ideje váltani. Ahogy meséli, „egy sűrű színházi évadot követően jött a lehetőség, hogy friss levegőt szívjak egy brit óceánjárón zongoristaként. Eredetileg csak egy pár hetes nyári pihenőnek indult, de végül hat hónap lett belőle. Nagyon tetszett ez a pezsgő, hajós életforma, ahol világhírű előadókkal, énekesekkel, komikusokkal volt szerencsém egy színpadon játszani.

A legizgalmasabb része az volt, hogy minden reggel egy új országban kötöttünk ki,

és mivel a próbák csak a délutáni órákban kezdődtek, volt lehetőségem bebarangolni Európa és a Karib-tenger legnagyobb tengerparti városait. Imádtam.

Egy nap, amikor épp Barbadoson lógattam a lábamat a tengerben, egy Szingapúrban élő zenész cimborám rám írt, és kérdezte, hogy lenne-e kedvem egy ottani hatalmas, földalatti show-színházban dolgozni. Nem kellett sokat gondolkodni. Két hónap múlva már aláírtam, és két évet húztam le ebben a különös levegőjű kis szigetországban, ahol az év minden egyes napja fülledt, esős és a trópusi hőség alig elviselhető. Itt két nagyszabású zenés, színpadi produkcióban vettem részt, majd hazajöttem pár hónapra egy amerikai-magyar filmhez zenét írni. Ezt követően, 2014-ben jött a meghívás Vuhanba, ahol a világ egyik legnagyobb, leglátványosabb show-ját készült épp létrehozni a legendás színházcsináló, Franco Dragone, a Cirque de Soleil egykori társalapítója, főrendezője. Az a megtiszteltetés ért, hogy a 100 fős nemzetközi alkotógárda tagja lehettem.”

S hogy milyen az élet egy európai számára a Távol-Keleten? Zoltán, annak ellenére, hogy sok helyen megfordult korábban a világban, Kínában tapasztalta meg igazán, hogy milyen is az igazi kultúrsokk.  „Az elején nagyon furcsa volt, hogy szinte mindenki úgy bámult, mint borjú az új kapura. Az volt az érzésem, hogy a többségük még soha nem látott fehér embert. Egyfajta „sztár-feeling” volt. Nagyon élveztem” – meséli mosolyogva.

De nem volt egyszerű elfogadni a nagy kulturális és szokásbeli különbözőségeket.

A teljesen szabadelvű közlekedés számára totális káosznak tűnt. Az első pár hétben alig mert átmenni a színház előtti gyalogátkelőn, mert az nem volt felfestve, kilámpázva, ami egy hatsávos kereszteződésnél már bizony bonyodalmat jelent. „Mára úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem. Sok barátom van, zenét szerzek, filmezem, snookerezek, ez az életem. Nemrégiben felkértek egy épülő show zenéjének a megírására, most azon dolgozom. A kedvesemmel, Feifeivel Szingapúrban ismerkedtem meg 8 éve. Vele és a fiával élünk teljes harmóniában. Ők az új családom.”  

Ajánljuk még: