Egy lépésre Erzsébet királynőtől és Truman elnöktől – Jobaházi András órásmesternél jártunk

- „Nem készült el még az órája, szerdán telefonáljon, akkor tudom megmondani, hogy áll.
- Rendben, mikor telefonálhatok?
- Éjfél után, ha lehetséges.
- Esetleg hajnali három lehetne? Én akkor kelek.
- Az is jó lesz, várom a hívását!”

Ez a beszélgetés a fülem hallatára játszódott le – teljes komolysággal – egy kedves ismerősöm és Jobaházi András között. Tudtam, hogy ezek után ő fogja javítani az én óráimat is.

A Harminckettesek terén már a villamosról látom, a körút egyik kis üzlete előtt néhány szék jelzi, olykor hosszú a várakozási idő az órásmesterhez. Amikor megérkezem, szerencsém van: csak négyen várnak előttem, beférek az aprócska üzletbe. Ám alig tíz perccel később már nagy a sor mögöttem, jól jön, hogy kint le tudnak ülni néhányan a körút forgatagában.

Másokat talán frusztrálná, hogy sosem fogynak az ügyfelek, de az órásmesteren nem látszódik, hogy ezzel problémája lenne. Minden vásárlójára, minden órára emlékszik, és akárki kerül sorra, mindenkivel vált néhány kedves szót. Pedig nem szószátyár ember, inkább olyan, aki ösztönös bizalmat ébreszt másokban. Éppen ezért beszélgetésünk nem egy hagyományos interjú volt, hanem inkább elkapott percek lejegyzése a Jobaházi Óra-Ékszer állandóan elhúzódó zárórája körül.

„Mindig szerettem barkácsolni, állandóan ténykedtem valamit a ház körül. Rádiókat, kerékpárt építettem, ezért nekem valónak látszott az órás szakma, ami akkoriban, a 70-es évek elején még teljesen más volt, mint ma. Többek között azért, mert csak mechanikus órák voltak, amik a kvarcóráknál sokkal érdekesebb, bonyolultabb szerkezetek” – meséli a mester, és a hangsúlya, hangszíne nem hagy kétséget afelől, hogy szenvedélyesen szereti a szakmáját. Azt a szakmát, amit azóta még annyian sem tanulnak, mint akkor, amikor ő iratkozott be az Fővárosi Óra és Ékszeripari Vállalat tanműhelyébe. „Ma már gyakorlatilag nincsen órás képzés. Bár az igazság az, hogy már régen is tíz diákból kettő maradt ezen a területen. Pedig igazán színvonalas képzést kaptunk, két idős órásnak semmi más dolga nem volt, csak hogy velünk foglalkozzanak. Valójában jó szem, stabil kéz, türelem és persze gyakorlat kell ehhez a szakmához, semmi különösebb képesség nem fontos” – mondja kissé talán túl szerényen, hozzátéve, hogy

„volt, amit a harmincfős osztályból csak én értettem, de nem hiszem, hogy azért, mert én okosabb voltam náluk, hanem azért, mert engem érdekelt is ez a dolog.

Ami a gyakorlatot illeti, nem véletlenül mondják, hogy a kezdő órás többet van az asztal alatt, mint fölötte”. András ötven éve van a szakmában, és mára hetek telnek el, mire leejt valamit. Pedig egy mechanikus óra tele van olyan alkatrészekkel, amiket laikusként el sem tudunk képzelni: van, hogy olyan hajszálrugókat kell kiegyengetni, amit szabad szemmel nem lehet látni. Ahogy mondja, szerencséje van, hogy bár elmúlt hetvenéves, semmit nem romlott a szeme, tökéletesen lát a mai napig. Ez utóbbi vagy tényleg a szerencsének, vagy az elhivatottságnak köszönhető, mert nem éppen szemkímélő módon az órásmester a munka dandárját nem az üzletben, nyitvatartási időben, hanem otthon, éjszaka végzi. Ott fér csak el az eszterga, óratisztítógép, műszerek, rengeteg csipesz, az olajok, olajozó szerszámok vagy épp a tisztítógép.

Óraóriások

A műhelybe olyan órák is kerülnek időről időre, amelyek egészen érdekes történeteket hordoznak. „A legérdekesebb óra, amivel eddig találkoztam, egy aranydollár volt, az egyik oldalán egy benyomható alkatrésszel, amit megnyomva kipattant egy egészen különleges aranyóra. Megkérdeztem a tulajdonost, hogy honnan szerezte,

kiderült, hogy az édesapja Truman elnök orvosa volt, tőle kapta az órát.

Sikerült megjavítanom, aztán pár hónappal később véletlenül láttam egy újságcikket egy árverésről. Ott volt ennek az órának a képe, és alatta egy olyan összeg, amit ha én tudtam volna, lehet, hogy kézbe se mertem volna venni az órát. Ez huszonöt éve volt, és már akkor több tíz millió forintért kelt el”.

De nem ez az egyetlen érdekes történet. Andrást 250 éves, naptárat, holdfázist és csillagállásokat mutató hatalmas óraszerkezethez is hívták már, méghozzá a budai várba. Ráadásul ennél az óránál az sem könnyítette meg a dolgát, hogy korábban javítás címszóval még azt is tönkretették benne, ami egyébként jó volt. De olyan órát is javított, amiben a hajszálrugó helyett disznósörte volt: ez volt ugyanis a régi óraszerkezetek alapja 150-200 éve. A József körúti órásmester javított toronyórát, és

„visszatérő betege” egy olyan antik állóóra is, aminek az ikertestvére Erzsébet királynő tulajdonában állt.

Az óra pénzbeli értékét általában a ritkaság adja, meg persze a nagy márka. „Mára alig vannak itthon értékes órák, a külföldi gyűjtők elvitték már őket. Saját szememmel láttam, ahogy a rendszerváltás utáni években egy lakókocsinyi értékes órát vittek Németországba. Ma már nem lehetne ilyen egyszerűen elvinni, és az emberek mentalitása is sokat változott: egyre kevesebb banális átverés van, viszont 20-30 éve egészen elképesztő eseteknek voltam tanúja” – kezdi a krimibe illő történeteket.

„Egy alkalommal valaki rosszul lett az üzletben, amikor megtudta, hogy hamisat vett, de volt olyan ember is itt, akinek az amerikai rokonai ígérték, hogy meglátogatják, és egy eredeti Rolex órát hoznak neki. Az ember elvitte őket Operába, a Balatonra, mindenhova utaztatta őket napokon keresztül cserébe az óráért. Alig mertem megmondani neki, hogy a legócskább hamisítványok közé tartozott, inkább azt javasoltam, hogy ellenőriztesse egy márkaszervízben. Persze lehet, hogy a rokonokat is már becsapták, de attól még meglehetősen csalódott lehetett szegény.”

Fotók Jobaházi András műhelyéből:

Mindenki a vérmérséklete szerint reagál, mikor kiderül, átverték, olyan vendég is akadt, aki gyilkossággal fenyegette a mestert, amikor az elmondta neki, hogy hamis az óra. „Kérdeztem, hogy meg tudja-e keresni azt, akitől vette. Kiderült, a hamisítványért egy ismeretlennek fizetett valamelyik parkban, nagyjából egy gépkocsi árának megfelelő összeget” – meséli Jobaházi.

De az apró üzletben kellemes meglepetés is érheti az embert, megtörtént az is, hogy egy rosszhírű kocsmában vett valaki 5000 forintért egy márkás órát, és mivel ezzel a történettel állt az órás elé, ő biztos volt benne, hogy egyszerű olcsó hamisítvány. Aztán amikor kinyitotta, rögtön látta, hogy igazi. Az illető autót tudott venni az árából.

 Fotó: Németh Zoltán

„Ma már kezd megjönni az emberek esze, kevesebb ilyen eset van” – fűzi hozzá. Bár ennek az is lehet az oka, hogy a legtöbben olcsó, nem túl jó minőségű órákat hordanak, ami ha tönkremegy, javíttatni sem éri meg, vesznek inkább újat. De még aki márkás órát hordana, az is sokszor megelégszik a hamisítványokkal, mert már azokból is készítenek egészen jó minőséget, amikről kívülről alig lehet megállapítani, hogy nem eredetiek. „Minőségileg is lehetnek jók, de értékben mégis a töredékét érik az eredetinek. Fő hátrányuk, hogy

nem találni alkatrészt hozzájuk, mert titkolják, hogy hol gyártják őket. Annyit tudunk, hogy Sanghajtól északra valahol.”

Mi az óra értéke?

Sokunknak van olyan órája, ami a valódi értékétől függetlenül jelent valamiért sokat; mert olyan eseményre, olyan embertől kaptuk, esetleg örököltük, ami számunkra értékessé teszi a tárgyat. Ilyen esetekkel napjában többször találkozik a mester, és rendjén is van ez. Valójában természetesen számít a minőség, és számít a nagy márka, bizonyos esetekben mégis szubjektív, mitől és mennyire értékes az adott óra. Idős rokonok meséltek történeteket arról, hogy hogyan vitték a karórákat a második világháború alatt az orosz katonák (a mi családunkban a dédnagymamám mozgásszervi betegsége volt a mentőöv: ő vette fel a család összes karóráját, mert az orosz katonák babonásan féltek az akkor nagyon modernnek számító járógépétől). Az órásmester tarsolyában is van olyan történet, amit tőle idősebb kollégától hallott: „volt olyan, hogy

az egyik orosz katona faliórát vitt egy öreg óráshoz, hogy csináljon belőle karórát.

Szegények, olyan körülmények közül jöttek, hogy ennyire nem voltak tisztában a civilizáció tárgyaival” – mondja, én pedig ismét rádöbbenek, hogy minden történetre több oldalról lehet nézni.

Nemcsak az órákhoz, az emberekhez is türelem kell…

Nemcsak az óráknak, az embereknek is sokféle története lehet, és ezt jól tudja András, talán ezért olyan békés, történjen bármi is. Elfogadja azt is, hogy alig van utánpótlás. A lánya ugyan kitanulta a szakmát, és az is előfordul, hogy felkeresik tanulni vágyók, mégis, szinte senki nem marad már hosszú távon az órás pályán. Ennek pedig ezer oka lehet. „A legtehetségesebb tanítványom egy nap azzal hívott fel, hogy a felesége ultimátumot adott neki: vagy a házasság, vagy az órák. A szerszámai azóta is itt vannak az üzletben, pedig nagyon ügyeskezű ember volt.” Andrásban bízhatunk, ha ilyet mond: róla orvosok állították ugyanezt. „Egy alkalommal két szemészorvos súgott össze előttem állva, mondta az egyik, milyen jó orvos lehetne, ha olyan stabil keze lenne, mint nekem” – meséli nevetve.

 Fotó: Németh Zoltán

„A feleségem gyógypedagógus, de azt mondja, hogy a vendégeimhez nem lenne türelme – kezd a „nehezebb esetekről” is mesélni. Az a módszerem, hogy ha bejön egy igazán zűrös alkoholista, azzal is nagy tisztelettel beszélek, és ezt valahogy meghálálják. A Baross utcai üzlet elől, ahol 41 évig dolgoztam, ellopták egy autómat, a saját tetőcsomagtartómat pedig háromszor is megpróbálták nekem eladni. A betörőrácsomat annyiszor vitték el, hogy a MÉH-telepről egy idő után már telefonáltak, hogy mehetek érte” – hangjában nincs harag, jókedvűen meséli ezt is. 

Ilyen ember a József körúti órásmester, aki azért nem gyűjt órákat, mert ahhoz rengeteg szabadidő kell, ő pedig éjjel-nappal órákat javít. És hogy ennyi óra közt mit gondol az idő múlásáról? Jóban van azzal is.

Fotók: Németh Zoltán