„A mozgáskorlátozottságom nem akadályozhat abban, hogy táncoljak”

Hős

„A mozgáskorlátozottságom nem akadályozhat abban, hogy táncoljak”

Nagy Nóra Erikát már nagyon régóta ismerem, jobban fogalmazva: gyerekkoromtól tisztába vagyok vele, hogy él, és beszélgettünk is, de csak néhány éve jöttem rá, ki is ő valójában. Számomra egy példakép, egy hétköznapi hős, aki bizonyította, mennyivel több rejlik egy emberben, mint amennyit kinéznek belőle a többiek.

„Nóri vagyok. Családommal együtt az icipici szülőfalumban élek, nagy álmokkal. Kicsit másnak tűnhetek, mint a többiek, legalábbis a külsőm más. Hogy miben, azt mindenki másképp fogalmazza meg. Egyesek szerint sánta, mások szerint béna vagyok. Szerintem ugyanolyan, mint a többi ember.

Egy olyan mozgásszervi betegségem van, amely egy gyógyszer és sorozatos orvosi hibák következményeként alakult ki. Koraszülött voltam, akkor kaptam az említett gyógyszert, azért, hogy ne álljon le a szerveim fejlődése és ne alakuljon ki légzéskárosodás. Esetemben a szernek volt egy mellékhatása, aminek következtében a fő mozgatóizmok lebénultak, ami engem deréktól lefele érintett, illetve a bal karom részlegesen károsodott. Nem így születtem, így nem is örökölhető ez a betegség.

Soha nem vártam el, hogy sajnáljanak, sőt kifejezetten zavart, ha sajnáltak, ahogy az is, ha összesúgtak a hátam mögött. Gyerekkorom óta csak azt szerettem volna, hogy egy új közösségben próbáljanak meg megismerni, ne féljenek tőlem, a másságomtól. Ha bárki is ad egy esélyt, rájöhet, hogy pont olyan vagyok, mint a többiek. Van családom, vannak álmaim, törekvő és rátermett vagyok. Mozgássérült vagyok, mindeközben mozgásterapeutaként dolgozok. Be szeretném bizonyítani az embereknek, hogy a legnagyobb akadályokat sokszor nem az élet, hanem maguk állítjuk önmagunk elé. Velem biztosan így volt, ezért is tudom azt mondani, hogy engem a nagy akaraterő tesz azzá, aki vagyok. 

 

Gyerekkoromban, kisiskolásként megtapasztaltam a folyamatos gúnyolódást, kiközösítést, nem értettem, hogy miért gondolnak engem másmilyennek, eltérőnek, különlegesnek az emberek. Számomra az állapotom egy természetes adottság volt, éppen olyan, mint az, hogy az egyik ember szőke, a másik pedig barna. Iskolásként azonban az előítéletesekkel találkoztam, és azzal, hogy a legtöbb ember nem is próbált megismerni. Azt hiszem, egyszerűbb volt különféle jelzőket rám aggatni, ezt viszont nyolc- tízéves gyerekként nagyon nehéz volt feldolgozni.

A középiskolás évekre viszont boldogan emlékszem vissza. Ez volt az az idő, amikor azt éreztem, hogy végre ki tudok bontakozni, mert itt egy befogadó közösségre találtam, aranyos osztálytársaim voltak. Eleinte persze mindenkiben – bennem és bennük is – ott bujkált az ismeretlentől való félelem, sokszor nem tudták az osztálytársaim, hogyan kezeljék az állapotomat. Ott volt egy pici, törékeny, mozgáskorlátozott lány, furcsa volt nekik. Mint később megtudtam, mindig attól féltek, mi lesz, ha megütöm magamat. Éreztem, hogy aggódnak értem, de hálás voltam, hogy nem bámultak meg, nem súgtak össze magam mögött. Egy idő után aztán a túlféltés is alábbhagyott, és én is megtanultam nyitni a környezetem felé, a barátsággal közeledők felé. Idővel aztán ők is észrevették, hogy amilyen kicsi a bors, épp annyira erős is tud lenni.

A gyerekkoromat végigkísérték a különböző kezelések, kúrák. A kedvencem mindig a masszázs volt. Otthon imádtam dögönyözni főképp nagyapám hátát – mindig egy rózsaszín köpenyes doktornőnek képzeltem olyankor magam. Ő biztatott engem elsőként, hogy tanuljam ki a masszírozást: közös tervünk, projektünk volt ez, amihez fel kellett nőnöm, viszont egy évvel azután, hogy kitaláltuk, nagypapám elhunyt. Évekig úgy éreztem, ez az álom odalett:

már nem akartam gyógyítani, mert az ember, akinek ígéretet tettem és bizonyítani akartam, már nem volt köztünk.

Az érettségihez közeledve nem voltak terveim a hogyan továbbról. A környezetem viszont nem hagyott magamra, győzködtek, főképp a tanáraim. Végül biztatásukra szétnéztem, milyen lehetőségeim vannak, és az iskolánkhoz közeli masszázs- és mozgásfejlesztő kurzusba beleszerettem. Azonnal beiratkoztam – a szüleim minderről csak két nap múlva értesültek.

Pedig nem szoktam kihagyni őket az életemből, sőt. Ők a példaképeim, és a húgom. Megtanítottak arra, hogy soha ne adjam fel, bármilyen nehéz is, mert ha szívből csinálok valamit, akkor sikerülni fog. Tudom, hogy sokszor nekik is nagyon nehéz volt, de soha nem adták fel, hanem megpróbálták a legjobbat adni nekem. Nagyon sokat köszönhetek nekik, mert ez a kitartás az, ami nekem is erőt ad. Minden, ami lettem, az tőlük ered, ők a menedék és a biztos pont.

A tanulás befejeztével hazaköltöztem hozzájuk. Hiányzott az otthon melege, a segítő kéz. Persze ki kellett találni, mit kezdjek magammal és a tudásommal egy kis faluban. Végül a szüleim segítségével nagy fába vágtam a fejszémet: a családi házunk addig nemigen használt első szintjén megnyitottam a saját vállalkozásomat. Sokan furcsán néznek rám ezért: Bogdándon ezer ember lakik, nem biztos, hogy sikeres lesz a dolog. De egy dolgot megtanultam: ahhoz, hogy holnap jobb legyen, a munkát ma kell elkezdeni. A megfelelő alkalom akkor van, amikor eldöntöd, hogy nincs több kifogás, hanem belevágsz, és közben megtanulod járni az utat, amire ráléptél. Ami nem sikerül elsőre, az sikerül másodjára vagy sokadjára – mindig van egy újabb esély. És ha kell, majd változtatni fogok, hogy működjön az élet.

Nem titkolt tervem folyamatosan fejlődni, nemcsak munka, de a magánélet területén is. Néhány év múlva szeretném megnyitni a saját terápiás és szépségszalonom, emellett pedig folyamatosan erősödnöm kell.

Nagy álmom, hogy az esküvőmön táncolhassak az édesapámmal, és hiszem, hogy ebben a mozgáskorlátozottságom nem lehet akadály.

Ha most nézem magam, akár el is szomorodhatnék, de inkább a jóra fókuszálok: látom az utat, amit már megtettem, a műtéteket, a kezeléseket, a gyógytornát és az akaraterőt, ami végigvitt mindezen. Lehet, hogy nem vagyok még ott, ahol szeretnék lenni, de már olyan messze vagyok, attól, ahonnan indultam, hogy el tudom hinni, egyszer eljutok a célig.

Ma már elhiszem azt is, hogy rám is vár valaki az életben, aki olyannak fog elfogadni, amilyen vagyok és látni fogja, hogy mi mindenre vagyok képes. És hiszem, hogy mindennek oka van, és minden élet egy céllal jött a világra. Az én életem célja az, hogy megmutassam, sok olyan dologra van megoldás, amit könnyebb lenne feladni.”

Ha tetszett Nóri története, ismerkedj meg más inspiráló sztorival is, például egy Erdélyből való szökés történetével, vagy Tfirst Alíz életével, akinek az anyja zsidókat bújtatott, így megismerve gyermeke apját. 

Ajánljuk még:

„Élj, ne félj!” – Sasgáti Rita története

Sasgáti Rita nemrégiben egy adománygyűjtő kampány keretében körbebiciklizte a Balatont – ez önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény. Ráadásul mindezt fél tüdővel csinálta végig: tizenegy éve esett át életmentő műtéten az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben. Nekik szerette volna a jótékonysági tekeréssel megköszönni, hogy második esélyt kapott, és az út során nem várt dolgokkal is megajándékozta az élet.