„Zsidókat bújtatott, így szeretett bele az apámba. Aztán ottmaradt velem, a csípőficamos kislányával”

Volt egy anyám, aki nem ismert félelmet. Aki tizenkét éves korában magára maradt. Árva lett. Aki nem érezhette a szülői gondviselést, az anyai féltést. Aki tragikus hirtelenséggel vesztette el élete két legfontosabb szereplőjét. És akiből mégis olyan édesanya vált, akinél jobb számomra nem létezett. Persze erre csak későn jöttem rá, már anyaként, hogy milyen rendíthetetlen erővel állt helyt mellettem, mint egyedülálló anya.

Ácson nőtt fel, egy egyszerű paraszt családból származott. Tizennégy évesen került fel a fővárosba, hogy cselédnek álljon. Mindig is kemény fizikai munkát végzett. Engem pedig mindig kímélni akart. 

 

A második világháborúban zsidókat bújtatott, így mentve meg három fiatalember életét, akik közül az egyikbe a végletekig beleszeretett – az apámba, egy lengyel zsidó férfiba. Azt hiszem, anyám mindent kockára tett ezért a szerelemért. Mármint nem volt semmije: „csak” a szeretete, az élete, önmaga. És ő mindezt teljes szívvel odaadta. Kétségek nélkül.

A háború romjai után, amikor a csendesedés látható, remélhető foszlányai körvonalazódni látszódtak, a papám Bécsbe menekült, majd Izraelbe – és anyukám mit sem törődve a több ezer kilométeres távolsággal, a menekülésben rejlő veszéllyel, a sok kérdéssel, csak ment a férfi után, akihez tartozni akart, akihez hitte, hogy tartozik. Tette mindezt már velem a szíve alatt. Így történt, hogy szabra lettem, bennszülött izraeli.

 Aliz kislányként az anyukájával

Négyéves koromig Izrael akkori fővárosában, Tel-Avivban éltünk. Anyuék sosem házasodtak össze. Ennek okairól csak foszlányokat hallottam… Például azt, hogy a papámnak volt már egy családja, akik meghaltak a háborúban, vagy, hogy nem vehetett el egy nem zsidó nőt…

De az igazat nem tudom.

Ahogy azt sem, melyikük lehetett a nyughatatlanabb lélek… Akkoriban nem sokat kérdezősködtem. Elfogadtam a tényeket, úgy, ahogy voltak. Csak később jöttem rá, hogy mennyi kérdésre nem tudom a választ. A papám Amerikában folytatta az életét, ott is halt meg hatvannégy évesen szívinfarktusban az én leveleimmel és fényképeimmel az íróasztalán. Mert annak ellenére, hogy ők különváltak, a mamám sose mondott egy rossz szót se apámról, sőt, elvárta, hogy kéthetente rendszeresen írjak levelet neki, beszámolva arról, hogy mi történik velem. Mellékelve egy fényképet a levéllel.  

A mamám ottmaradt velem, a csípőficamos kislányával, Izraelben. Általa tanultam meg jóban lenni magammal, különbséget tenni magány és egyedüllét között. Azzal, ahogyan élt, tanított meg felelősséget vállalni a saját életemért.

Maye Musk könyvében olvastam egyszer: „Egy gyereket nem kell megóvni a felelősség realitásaitól.” Hát az én anyukám nem óvott meg tőle: egyedül nevelt és minden ébren töltött órájában dolgozott, így nekem kellett gondoskodnom arról, hogy eljussak a különóráimra, hogy megírjam a házi feladatomat, hogy eldöntsem, szeretnék-e bármit is kezdeni az életemmel. „Minden rajtad múlik” – írja Márai, és milyen igaza volt. 

 Aliz az édesapjával

De anyukám figyelt rám, és ha látta, hogy valami érdekel, abban segített, előremozdított. Dévai Nagy Kamillától hallottam a rádióban: „A gyereket figyelni kell, mert négy-öt éves korában megláthatjuk benne azt, hogy melyik pálya felé segíthető, terelhető.” Emlékszem, egyik nap az óvónő hegedült nekünk az óvodában, és én otthon még aznap kértem két fakanalat anyukámtól és azon húztam a képzeletbeli muzsikát. Mama két nappal később beíratott zenét tanulni. Hegedűtanár is lettem.

Amit viszont nem tudtam elsajátítani anyukámtól, az, hogy ő sose érzett halálfélelmet.

Számára természetes volt, hogy egyszer nem leszünk, hogy egyszer mindennek vége. Gyakran énekelte a konyhában: „mindenkit elfelednek egyszer, örökké semmi sem fáj.” Bevallom, én félek. És mostanában egyre többször. Egyrészt, mert nagyon szeretem az életet, másrészt mert szerintem egy anyában mindig benne van: „de mi lesz a gyerekeimmel? nem látom őket többé?” Pedig már felnőttek, rég önálló életet élnek. Tudom, butaság így érezni, mert nélkülem is jól élnek, nélkülem is jól meglesznek. Bízom is bennük! És mégis... Nehéz elfogadni, hogy akkor már nem vigyázhatok rájuk. Csak nagyon messziről…

 Aliz fiatalon

Édesanyám nevelt, mégsem abban a tudatban nőttem fel, hogy a mi családunk egy csonka család. Mivel nem tudtam, hogy milyen egy apa, így nem is hiányzott az életemből. Amikor a barátnőimnél voltam, és nekik hazajött az apukájuk, zavarba jöttem. Egyszerűen nem tudtam, hogy most akkor hogyan is kell viselkedni, ezért ilyenkor gyorsan elköszöntem és hazamentem. A férjem által, akivel most már ötven éve vagyunk házastársak, tapasztaltam meg azt,

hogy mennyi mindent adhat egy apa egy gyereknek.

Sztálin halála után, mikor amnesztiát hirdettek, édesanyámmal az elsők között voltunk akik hazaköltöztek. Mama ekkor névházasságot kötött, így lett otthonunk, de soha többé senkit nem szeretett úgy, mint apámat.

Sok évvel később, 1987-ben, harmincnyolc évesen mentem vissza először Izraelbe a férjemmel – amikor megérkeztünk, már akkor megismertem azokat az illatokat, amiket gyerekként éreztem – libabőrös lettem az élménytől, a hirtelen feltörő érzésektől. Fontosak az illatok. Nyomot hagynak bennünk. Úgy, hogy akkor, ott, észre sem vesszük.

Édesanyám elvesztése túlélhetetlen fájdalomként élt bennem sokáig, sokszor még most is. Látni a hozzám legközelebb álló embert elmúlni, vért hányni, majd négy nap múlva elveszíteni őt… Úgy ment el, mintha sietne valahova, a vállára adtam az utolsó puszit. Sok mindent nem kérdeztem meg tőle. Ő pedig sok mindent nem mesélt el nekem. Az élete volt a példa, az is elég nekem. Örülök, hogy látta legalább az első unokáját, ahogyan most én az enyéimet. 

Ha most belenézek a tükörbe, tetszem magamnak. Annak ellenére, hogy látom a körülöttem zajló tökéletességre törekvést, a kiretusált arcokat… amiknek én messze nem felelek már meg. Persze, nem is akarok. Szeretem azt, ahogyan öregszem. Elégedett vagyok! És ez az egyik legfontosabb, hogy megbékéljek az életemmel, önmagammal, a rengeteg ránccal az arcomon, a több, kisebb-nagyobb műtéti heggel a testemen – mert a végén csak az számít, hogy még élek, itt vagyok, hogy van kit hazavárnom, hogy csörög a telefon és, hogy még most, hetvenkét évesen is itt él bennem a vágy: mert annyi mindent szeretnék még csinálni, látni, érezni – és ezért mindent meg is teszek – sietek is tovább, mert hamarosan kezdődik a délutáni nordic walking túra. Ki nem hagyom! A testem meghálálja.

Tfirst Alíz hegedűtanár, kétgyerekes édesanya emlékei alapján, írta Kosztin Emese.