A magyar Fehér rózsa, akiből albán hercegnő lett – Apponyi Geraldine története

Hős

A magyar Fehér rózsa, akiből albán hercegnő lett – Apponyi Geraldine története

Nagyapám részt vett Apponyi Geraldine és Zogu albán király esküvőjén – minden évben rendre eszembe jut, amikor az illatos, fehér rózsából az első nagy kosárnyiba beleillatolok. A romantikus történetet oly sokszor próbáltam elképzelni a rám maradt kis foszlányokból, hogy úgy gondoltam, ideje elmesélnem.

A nagy padlásrendezgetés során ezer írásos emlék, sok-sok kincs került elő, amelyek számomra mind egy régi világ töredékei, egy olyan világé, amelyet úgy szeretettem volna közelebbről ismerni, vagy talán benne is élni! Őrizgetek receptes könyveket, régi füzeteket, egy-egy mívesen írt levelet és érdekes fotók sorát. Ezek közt egy az a képeslap, amely Geraldine és Zogu esküvői emléke, hátán pedig ott virít szálkás betűkkel a felirat, hogy részt vett az eseményen nagyapám, Konkoly Thege István is.

Nagyapám réges-régen nincs közöttünk, és sose mesélt a múltról – azok az évek a hallgatás évei voltak. Hosszú időbe telt, míg az apró kis szirmokból próbáltam összerakni a történetet, míg a fehérvárcsurgói kastélyban, a Magyarország fehér rózsája kiállítást megnézve találkoztam a Geraldine című könyv írójával, Josephine Dedet-tel. Ekkor kerekebb lett az egész.

 

1938 április 27-én Tiranában örök hűséget esküdött egymásnak Apponyi Geraldine és Zogu albán király. Zogu 1928-ban került a trónra és hosszasan keresgélt magának feleséget Európában. Végül egy fényképen figyelt fel a különlegesen szép magyar lányra, és a látottak alapján feleségül kérte. A megtervezett házasság az első pillanatban szerelemmé változott, a több mint 20 év körkülönbség ellenére.

A háromnapos esküvő világraszóló volt, a pompás ruha Párizsból, a Chanel szalonból érkezett, a magyar kormányzó lipicai lovakat küldött nászajándékba, de érkezett egy Mercedes autó is. A ceremóniára Magyarországról hozattak főszakácsot, és cigánybandát. Az eskető imám Durics Hilmi Huszein, az utolsó budai főmufti volt.

Ezen az eseményen volt vendég nagyapám, aki gyerekkorától közeli családi kapcsolatban állt az Apponyi családdal, hiszen közel laktak egymáshoz Nyitra megyében, és ugyanazon évben látta meg a napvilágot, mint a menyasszony. Milyen jó volna tudni, fehér szirmokkal felszórták-e fel a lakomatermet? Milyen menüt szolgáltak fel, táncolt-e nagyapám a fiatal királynéval? Sok-sok apró részlet, amelyek oly izgalmasak lettek volna – de már csak képzeletemben szőhetem a történetbe.

Az viszont bizonyos, hogy Geraldine életét érdemes megismerni. „Az szeretnék lenni az én kedves albán népemnek, mint Sisi volt a magyaroknak” – hangoztatta az ara, és minden szavával, tettével ezen serénykedett: az első pillanatban szívébe fogadta az albánokat és ők is megkedvelték. Hogy a sorsa a továbbiakban hogyan alakult, arról J. Dedet élvezetes stílusú könyvében olvashatunk – ha tehetném, minden fiatal lánynak kötelező olvasmánynak tenném meg.

 

De hogy is lett Apponyi Geraldine Magyarország fehér rózsája?

A virágos történet 1879-ben kezdődött, amikor Apponyi Franciska megszületett. Az arisztokrata származású leány férjhez ment Károlyi László grófhoz, és gazdag körülmények közt éltek a füzérradványi kastélyban. Az első virágháborút követően Franciska áldozatos munkával segítette a rászorulókat, megalapította az első csecsemőotthont Újpesten, és mintaértékű falut hozott létre az elesetteknek Fóton, magyar és nemzetközi adakozásból: „Suum Cuique” – vagyis „Mindenkinek a magáét” megnevezéssel.

1930-ban gróf Károlyi Lászlóné, született Apponyi Franciska grófnő Zebegénybe költözött, a Duna menti településen nyaralóközpontot, Virágköztársaságot alapított szegény sorsú gyermekek számára. A Magyar Nemzet így ír erről: „olyan államformát, amelyben mindenkinek virágneve volt (a kegyelmes grófné titulus helyett Károlyinénak ez a megszólítás dukált: Napraforgó), és ahol Petőfi Sándor sorai írták elő az állampolgári teendőket: »Szeresd a virágot / És ne féltsd szívedet, / Mert ki a virágot szereti, / Rossz ember nem lehet!«

Méltatói szerint köztársaságának alapgondolatát Don Bosco, Szent Erzsébet és gróf Apponyi Albert példájából merítette a sokak szemében hóbortosnak tűnő asszony. Játékos kertek közt tanulták a szegények istápolását, erkölcsi ismereteket, és Apponyi gróftól pedig, aki meghonosította hazánkban a madarak és fák napját, az élővilág megismerésére s tiszteletére összpontosító pedagógia jellemformáló erejébe vetett hitet vette át.”

Játékok közben, közösségi programokon tanulták meg a virágnevűek, hogy szegényen is lehet boldognak lenni, kiváltképpen, ha képes gyűlölködés nélkül élni az ember. Olyan leckék voltak ezek Napraforgó kis pártfogoltjai számára, amilyenekkel sem akkor, sem később nemigen szolgált a virágköztársaság határain túli valóság.

Zebegényben ma is állnak még a „napraforgó” házak a Duna-parton, és csodás nyarak emlékét őrzik, ahol együtt játszottak a helyi gyermekek az arisztokrata családok leányaival, korra és rangra való tekintet nélkül.  Az óvodás kislányokat énekesmadarakról, az óvodás kisfiúkat ragadozó madarakról, az iskolás lányokat virágokról, az iskolás fiúkat pedig fákról és cserjékről nevezte el Napraforgó, vagyis az alapító. Mint családtag, 

itt játszhatott Apponyi Geraldine későbbi albán hercegné is, Fehér rózsa néven.

A fővárosi lapok képes riportokban számoltak be a zebegényi programokról, de a külföldi sajtó is felfigyelt rájuk. Az odalátogató újságíróknak segítségével indította be a „faluturizmust” a leleményes grófnő, amikor a megcsappant családi kassza már nem bírta a Virágköztársaság költségeit. A vendégkönyvek bejegyzései szerint messzi földről jöttek turisták Zebegénybe, megpihent itt többek közt Somerset Maugham is.

Amikor elkezdenek nyílni a fehér rózsák, és elemi erővel kezd tombolni a nyár, rendre előveszem ezt a szép történetet, és a zebegényi Duna-parton újra meg újra elmesélem a lányoknak – ami kedvet hoz a Geraldine-regény újraolvasásához is. És olyankor gondolatban a fényes esküvőn járunk, egy majd’ egy századdal ezelőtti, letűnt világban….

 

Nyitókép: Fortepan / Kármentő Éva