56-os gondolatok hősöktől, túlélőktől, művészektől

Pákh Tibor jogász, történész 1956-ra megjárta már az orosz birodalom különböző lágereit, kényszermunkatáborait, s a ’45-től kezdődő három és fél éves fogság után arra ért haza, hogy mindenétől megfosztották a családját. Mivel nézetei miatt 1955-ben törölték a kamarai listáról, jogi képzettségét kevésbé, sokkal inkább nyelvtudását tudta érvényesíteni, műszaki fordítóként dolgozott a csepeli autógyárban, amikor kitört a forradalom. Halála előtti évben, 2021-ben Gáspár Kingának mesélt arról, hogy emlékszik 1956. október 23-ra.

„’56-ban, akkor még az autógyárban voltam, műszaki fordítóként dolgoztam. Voltak ott fiatal alkalmazottak, levelező mérnökhallgatók, akiknek különböző dolgozatokat kellett írniuk. A műszaki fordító feladata, hogy amikor fordítást rendelnek, készítse el. ’56 októberében is jöttek hozzám reggel ezek a levelező egyetemisták, és mondták, hogy mi történt este a Műegyetemen és, hogy fél háromkor lesz egy tüntetés a Bem-szobornál. Úgyhogy én mindjárt bejelentettem, hogy megyek könyvet vásárolni. Ezzel az ürüggyel mentem ki, és láttam, hogy a Vigadó előtti téren gyülekeznek az emberek, a környező tisztviselő- és tervezőirodák alkalmazottai. Én azok közé beálltam, és velük együtt mentünk át a Lánchídon, ott csatlakoztunk ahhoz a csoporthoz, amelyik a főutcán ment a Bem-szobor felé. A Bem-szobornál már nagy tömeg volt, egy teherautónak a platóján pedig ott volt Veres Péter, aki az Írószövetség hétpontos követelését kezdte olvasni. Ám a hét pontból az első és a második pont a leninizmus elvei alapján akarta megoldani a problémákat. Amikor a fiatalok ezt meghallották, Veres Péter jóformán be se tudta fejezni a követeléseket, akkor kezdődött el, hogy „Ruszkik haza!”. Énnekem viszont október 23-a nemcsak a forradalom és szabadságharc miatt nevezetes, hanem azért is, mert a mamát akkor gyilkolták meg ’45-ben. Ezért én ’54. október 23-án esküdtem meg. Tehát háromszoros emléknap. ’56-ban is elmentünk aznap a templomba Editkével, majd ő hazament, csak én maradtam. Végül a csoport, amelyik ott volt az Országház előtt október 23-án, szétoszlott: egy része elment a Sztálin szobrot ledönteni, a másik része pedig kinyomatni a követeléseket: ezt a kinyomtatott, 16 pontos követelést vittük, és követeltük a rádióban, hogy olvassák be. De nem voltak hajlandók ezt bemondani, és akkor nagy felhördülés lett. Így alakult ki a rádiói harc. Az ÁVO-sok, akik bentről védték a rádiót, kértek segítséget. Jött is egy katonai alakulat, bekanyarodott a Pollack Mihály-térre, majd a bezárkózott ávósok fölszólították őket, hogy lőjenek a tömegbe. A parancsnokuk azonban fölállt egy páncélkocsi orrára, és válaszul mondta, hogy „mi védjük a népet, nem lövünk rá”. És akkor bentről az ávósok lelőtték. Ezzel elkezdődött a lövöldözés. Én a Múzeumkertben voltam továbbra is, amikor jött egy csoport fiatal gyerek és megszólítottak: „Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz.” Elmentem velük a parlamentbe, de hát persze nem engedtek be.”

Pákh Tibor, A megtörhetetlen 2022. novemberében, 98 évesen hunyt el.

Debreczeni László orvos Pécsett volt a forradalom alatt, ott választották meg a frissen megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége élére. Társaival aktív szerepet vállaltak a pécsi forradalomban. „A neveltetésem hatására hazaszeretet és a szabadság elkötelezett híve voltam, így amikor hívtak, első szóra mentem a barikádra. Közismert, köztiszteletben álló hallgató voltam, a forradalom vihara az élre sorolt, így lettem a diákparlament elnöke. Fogalmam sem volt, hogy történelmet írunk. A rádióban hallgattuk, mi történik Budapesten. Itthon kijárási tilalmat rendeltek el, bezárták az egyetemet, és nem hagyhattuk el a kollégiumot. 24-én végül kivonultunk. Azokban a napokban tízezrek hömpölyögtek a város utcáin és terein, hihetetlen erővel sugározták a szabadság, hazaszeretet, nemzeti függetlenség iránti vágyat, és nem törtek meg. Pécsett nem volt a rendszer mellett hadrafogható erő, a rendőrség átállt, az egyetemi ifjúság az események irányítója volt – olyan fiatalok voltak, akiktől távol állt az erőszak. Így itt tulajdonképpen vértelen volt a forradalom. Először úgy tűnt, hogy győztünk, arra vártunk, hogy új kerékvágásban meginduljon az élet.”

Mind tudjuk, nem így alakult. Debreczeni Lászlót ’57 márciusában vitte be az ÁVO, ahol kínozták, majd egy 1939-es jogszabály alapján bírósági ítélet nélkül a kistarcsai internálótáborba vitték. Fél évet volt itt, majd hazavitték és bíróság elé állították. Kizárták az ország összes egyeteméről, csillésként dolgozhatott egy bányában. 1964-ben kapott amnesztiát, és hat év után megkapta a neki járó diplomát, de továbbra is a bányában dolgozott – már gyógyítóként. Nyugdíjazása után megyei tisztiorvos lett. Elégedett volt életével, és büszkén beszélt utolsó éveiben is 56-os tetteiről. Gáll Orsinak adott interjújában elmondta: „Tudtuk, hogy nem bűnözők vagyunk, a legszentebb dolgokért, hazáért, szabadságért harcoltunk, büszkén vállaltuk és álltuk a csapásokat.”

Debreczeni László 2022-ben hunyt el.

Pákh Tibor és Debreczeni László is könyvet írt 56-ról, amely leírások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsük, helyén kezeljük, mi történt azokban a napokban. Erre törekszenek azok a filmes szakemberek is, akik a forradalomról készítenek műveket. Erdélyi János és Zsigmond Dezső Vérrel és kötéllel című alkotása 1989-ben, még éppen a rendszerváltás előtt elsőként foglalkozott a témával.

Ahogy Erdélyi János Durucz Dávidnak adott interjújában elmondta: „1989 tavaszán, amikor a pártállam még dübörgött, mindenki hatalma teljében volt, de azért már reszketni tetszettek, elmentünk Mosonmagyaróvárra. Ott beszéltünk az emberekkel, és nem sokkal azután, hogy elkezdtünk dolgozni, volt egy nyilvános gyűlés, amit mi persze felvettünk, ahol életükben először az emberek kikiabálhatták, kimondhatták a fájdalmukat.” Zsigmond Dezső így emlékezett: „Először tört fel az emberekből 1956, az akkori MDF-gyűlésen. Több mint 30 év hallgatás után ott sirathatták el először a szeretteiket. Valakinek meghal a legközelebbi hozzátartozója, és nem sírhat, és nem is szólhat róla – és ez akkor, ott a kameránk előtt tört fel először ezekből az emberekből, három évtizedes hallgatás és elfojtás után nyilváníthatták ki az érzelmeiket.”

Ha pedig 1956-ról és a filmekről van szó, Pigniczky Réka nevét nem kerülhetjük meg. A vizuális történetmesélő ’56-os szülők Amerikába került gyermekeként élte meg a magyar forradalom sorsfordító hatásait. Politológiai és újságírói előképzettséggel vált dokumentumfilm-rendezővé, Memory Project című munkájában több mint száz ’56-os túlélővel forgatott, akik közül sokan külföldre kényszerültek. Személyes életútról és az elkészült filmek erejéről beszélgetett tavaly Gáspár Kingával. Filmjei kapcsán elmondta: „Azt volt igazán nehéz megértetni a nézőkkel, hogy az ’56-ban menekültek számára mennyire nehéz volt itt hagyni mindent. Mind a 150 elkészült interjúban benne van, hogy óriási bátorság kellett a disszidáláshoz, hiszen nem tudták, mi várja őket a másik oldalon, de nagyon nagy fájdalom is kapcsolódott az elmenetelhez. Sokan életük végéig arra számítottak, hogy visszatérnek, de ez csak keveseknek sikerült. Apukám történetében éppen az a dráma, hogy ő soha nem tért vissza, ezzel a traumával élte végig az életét.”

Érdemes meghallani azt is, amit Pigniczky az utókor mentalitása kapcsán mondott: „Magyarországon ’56 sajnos leginkább konzervatív téma, sokszor focilabdaként használják, ami engem nagyon zavar. Előfordult már, hogy miután itthon ’56-osokkal találkoztam, a baloldali barátaim rám szóltak, hogy milyen konzervatív vagyok. Nagyon távol tartom magam minden ilyen címkézéstől, hiszen ahogy én foglalkozom a témával és a magyar kultúrával, annak nincs politikai hovatartozása. Nem is kell, hogy legyen, hiszen ez az egész magyarságot érintette.”

Nyitókép: Fortepan / Peter, Isaac