Látható és láthatatlan mecseki hősök – Debreczeni László pécsi forradalmár mesélt '56-ról

Hős

Látható és láthatatlan mecseki hősök – Debreczeni László pécsi forradalmár mesélt '56-ról

Szülei tanárok voltak, ő maga is pedagógusnak készült, de egy biológiatanár úgy elvarázsolta, hogy az orvosi pálya mellett döntött. Kitűnő tanuló volt, simán bejutott az egyetemre. Aztán ötödévesen az egész élete megváltozott. 1956-ot írtak, s ő cselekvő, tevékeny résztvevője lett a forradalomnak. Debreczeni Lászlóval, egy pécsi diákforradalmárral beszélgettünk.

„Ha ’56 tavaszán nem jön a jeges ár, akkor talán minden másképp alakult volna” – kezdi Debreczeni Laci bácsi. – „Az ár végigpusztította a Duna mentét, a Mohács-szigetet is érintette. Nyáron oda kellett mennünk építőtáborba, hogy segítsünk újjáépíteni a letarolt részeket. A tábortűznél aztán gondolatokat cseréltünk, és hiszem: részben ezek a nézetek, kapcsolatok alakították úgy az életünket, hogy az egyetemi ifjúság szerepe meghatározóvá vált a forradalomban. Láttuk, hogy egyformán gondolkodunk a szabadságról.Olyan brutális diktatúra volt, amely minden társadalmi réteget érintett. Voltak olyan hallgatótársaink, akiknek a családját bebörtönözték. Szavakba, mondatokba, pontokba foglaltuk egy nép vágyát. Az első lépést a szegedi egyetemisták tették meg később, október 15-én: kétezer diák egy forró hangulatú ülésen megfogalmazták a magyar nép érzéseit.”

Az akkor ötödéves orvostanhallgató ma is szenvedélyesen mesél az eseményekről. Pécsett is az egyetemi ifjúság volt a forradalom motorja, az október 22-i diákparlamenten lényegében világgá kiáltották a követeléseiket. Debreczeni Lászlót, a fiatal egyetemistát megválasztották a frissen megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége élére. Társaival aktív szerepet vállaltak a pécsi forradalomban.

„A neveltetésem hatására hazaszeretet és a szabadság elkötelezett híve voltam, így amikor hívtak, első szóra mentem a barikádra.

Közismert, köztiszteletben álló hallgató voltam, a forradalom vihara az élre sorolt, így lettem a diákparlament elnöke. Fogalmam sem volt, hogy történelmet írunk. A rádióban hallgattuk, mi történik Budapesten. Itthon kijárási tilalmat rendeltek el, bezárták az egyetemet és nem hagyhattuk el a kollégiumot. 24-én végül kivonultunk. Azokban a napokban tízezrek hömpölyögtek a város utcáin és terein, hihetetlen erővel sugározták a szabadság, hazaszeretet, nemzeti függetlenség iránti vágyat, és nem törtek meg. Pécsett nem volt a rendszer mellett hadrafogható erő, a rendőrség átállt, az egyetemi ifjúság az események irányítója volt – olyan fiatalok voltak, akiktől távol állt az erőszak. Így itt tulajdonképpen vértelen volt a forradalom. Először úgy tűnt, hogy győztünk, arra vártunk, hogy új kerékvágásban meginduljon az élet.”

Ez azonban nem így történt. November harmadikán száz T54-es harckocsi indult meg Pécs felé. Jöttek rendet csinálni, a következő hajnalban bevonultak a keletről vezényelt, "mongol-szemvágású" katonák. Behatoltak a kollégiumba, felverték a hallgatókat, akiknek a kollégium előtt le kellett tenni fegyvereiket, majd visszazárták őket az épületbe: hadifoglyok lettek. Laci bácsi úgy emlékszik, forradalmi lelkesedésükben meg sem fordult a fejükben, hogy milyen következményei lehetnek mindennek. Összetörtek.

Mecseki Láthatatlanok

Az orosz csapatok bevonulásakor sokan letették a fegyvert, de volt egy maroknyi csapat, akik felfutottak a Mecsekre, ahová a tankok nem tudták követni őket. A nagyjából 350 ember feladata az volt, hogy a felmentő csapatok érkezéséig tartsanak ki. Ők voltak a Mecseki Láthatatlanok.  November 14-ig tartottak ki. Aznapra szerveztek egy fegyverszerző támadást a pécsváradi rendőrőrsre, de ott a pufajkások gépfegyverrel támadtak rájuk. Ugyanaznap az ENSZ bejelentette, hogy ötfős bizottságot küld a magyarországi helyzet kivizsgálására, de sem szankciókról, sem segítségről nem szólt a határozat. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs értelme a további ellenállásnak, így a mecseki csapatok feloszlottak. Néhányan nyugat felé indultak, ők november 22-én lépték át a jugoszláv határt, ahol letették a fegyvert és megadták magukat. Az itthon maradottak közül sokak tettét megtorolták, börtönbe kerültek, az emigráltak pedig hosszú fogság után szétszéledtek a világban.  A legtöbb információnk Kubicza János naplójából van, az ő feljegyzéseiből tudjuk rekonstruálni az eseményeket.

Ami az elfogott egyetemistákkal történt, az minden képzeletet felülmúlt.

„1957 februárjában folytatódott az egyetem, jóval kevesebb hallgatóval, hiszen sokan elmenekültek. Március 13-án az urológiai klinikán voltam gyakorlaton. Bejött egy kisnővér, kérdezte, hogy van-e itt egy Debreczeni nevű hallgató, merthogy két bőrkabátos ember várja. Letartóztattak, és az ÁVO pincéjébe vittek. Éjszakai kihallgatások sora következett, fizikai és pszichikai nyomás alatt kellett elmondanom óráról órára, hogy mi történt. Aztán

egy 1939-es jogszabály alapján bírósági ítélet nélkül Kistarcsára internáltak fél évre.

Közben folytatódtak a nyomozások. Amikor letelt a fél év, rabomobillal hoztak haza és bíróság elé állítottak” – mondja Debreczeni.

Csak Baranyában 500 ügyet tárgyaltak, 1500 embert ítéltek el. Az egyetemistát rendőrtisztekkel, katonatisztekkel együtt állították bíróság elé. Példát akartak statuálni velük.

„Lassan körvonalazódott a bírósági eljárás, két nagy pert készítettek elő 20-20 vádlottal. Az egyik elsőrendű vádlottja dr. Kertész Endre volt, a másiknak Csikor Kálmán. Ebben a másodikban  a 18 fős vádlottak padján év voltam az egyetlen civil, én voltam az Egyetemista.  A vádbeszédben elhangzott, hogy itt ülnek azok a rendőrök és katonatisztek, akik elárulták az esküjüket, és itt van az az egyetemista, aki önként és dalolva vett részt az eseményekben. Nyolcadrendű vádlottként szinte úgy éreztem, hogy megúsztam, hiszen három és fél évre ítéltek, miközben Csikor Kálmán, az elsőrendű vádlott életfogytiglant kapott.”

Az ítélet szerint Debreczeni Lászlót örökre kizárták az ország összes egyeteméről. Mindezt karnyújtásnyira a diplomától. Később a bányában dolgozott csillésként, majd elsősegélynyújtóként. 1964 őszén amnesztiát kapott. Hat év után  megkapta a diplomát, de jó ideig úgy tűnt, hiába:

állást nem kapott, így visszament a bányába. Ott tudását kihasználva gyógyította a bányászokat, aztán bányamentő vizsgát tett, a mentésen keresztül a foghúzáson át mindent csinált.

„Csodálatos életpályám kerekedett, imádtam a munkámat. Aztán a nyugdíjazásom után helyettes megyei tisztiorvosként dolgoztam. Közben lejegyeztem a történeteimet, könyv lett belőle. Később az iskolákba mentem, hogy elmesélhessem '56 tanulságait, azt, hogy hogyan bukdácsoltam, majd álltam talpra.”

Ha valakitől, egy forradalmártól, egy hőstől muszáj megkérdeznem: mit jelent számára a bátorság? Debreczeni László József Attila gondolatával válaszol: "ha féltem is, a helyemet megálltam. Szerintem az ember 20 évesen nagyobb önérzettel és bátorsággal viseli az élet fordulatait, csapásait. Tudtuk, hogy nem bűnözők vagyunk, a legszentebb dolgokért, hazáért, szabadságért harcoltunk, büszkén vállaltuk és álltuk a csapásokat. Persze az sokat számított, hogy szerető, támogató család állt mellettünk a legnehezebb időkben is – aki mellett nem álltak a szerettei, azok közül sokan összeroppantak. Én egy vallásos ember vagyok, mindig volt bennem egy tudat, hogy a gondviselés velem van, a felelősség nem csak az én vállamat nyomja. Az útelágazásoknál mindig éreztem a terelgetést, megerősítést. Semmiért nem cserélném el ezt az életet.

Ajánljuk még:

„A semmit is meg lehet osztani egymással” – Bedő Orsolyával beszélgettünk

Gyöngyi Krisztián Kiskunhalason nevelkedett, és onnan figyelt fel Afrika természetére és állataira. Végül évtizednyi nehézségek után azon kevesek egyike lett, aki vadőrnek tanulhatott, majd a fekete kontinensen orrszarvúkutatóként elhelyezkedhetett. Hat éven át dolgozott Malawiban, mígnem 2017-ben, 43 éves korában egy védence, Heródes halálosan megsebesítette. Krisztián felesége, Bedő Orsolya most Balogh Boglárkával írt könyvet férje életéről. Ennek apropóján beszélgettünk Orsival Afrikáról, környezetvédelemről, és arról, milyen lehet egy női sors, ha nem mindennapi férfit választunk párunknak.

 

Már követem az oldalt

X