„Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg” – interjú dr. Pákh Tibor ’56-os szabadságharcossal

Hős

„Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg” – interjú dr. Pákh Tibor ’56-os szabadságharcossal

A megtörhetetlen – így égett be a magyarság történeti emlékezetébe a ma 97 éves dr. Pákh Tibor jogász és fordító, aki közel két emberöltőnyi élete alatt végigélte és végigszenvedte a 20. századi magyar múlt minden sorsfordító eseményét. Legtöbbünk számára nemcsak példaértékű, ahogy élt és amilyen pontosan, tárgyilagosan emlékezik ma is az eseményekre, de talán nincs is közülünk senki, aki könnyek nélkül végig tudja olvasni életrajzát, meg tudja hallgatni a vele készült beszélgetéseket. Élete és példája lármafa, a szabadságért vívott harc szimbóluma, melyet mindannyiunknak ismernünk kell, és a mi felelősségünk, hogy az utánunk jövők se feledjék soha.

1956-ot úgy érte meg, hogy megjárta már az orosz birodalom különböző lágereit, kényszermunkatáborait, s a ’45-től kezdődő három és fél éves fogság után arra ért haza, hogy mindenétől megfosztották a családját. Mivel nézetei miatt 1955-ben törölték a kamarai listáról, jogi képzettségét kevésbé, sokkal inkább nyelvtudását tudta érvényesíteni, műszaki fordítóként dolgozott a csepeli autógyárban, amikor kitört a forradalom. Hogy emlékszik arra a napra?

’56-ban, akkor még az autógyárban voltam, műszaki fordítóként dolgoztam. Voltak ott fiatal alkalmazottak, levelező mérnökhallgatók, akiknek különböző dolgozatokat kellett írniuk. A műszaki fordító feladata, hogy amikor fordítást rendelnek, készítse el. ’56 októberében is jöttek hozzám reggel ezek a levelező egyetemisták, és mondták, hogy mi történt este a Műegyetemen és, hogy fél háromkor lesz egy tüntetés a Bem szobornál. Úgyhogy én mindjárt bejelentettem, hogy megyek könyvet vásárolni. Ezzel az ürüggyel mentem ki, és láttam, hogy a Vigadó előtti téren gyülekeznek az emberek, a környező tisztviselő- és tervezőirodák alkalmazottai. Én azok közé beálltam, és velük együtt mentünk át a Lánchídon, ott csatlakoztunk ahhoz a csoporthoz, amelyik a főutcán ment a Bem szobor felé. A Bem szobornál már nagy tömeg volt, egy teherautónak a platóján pedig ott volt Veres Péter, aki az Írószövetség hétpontos követelését kezdte olvasni. Ám a hét pontból az első és a második pont a leninizmus elvei alapján akarta megoldani a problémákat. Amikor a fiatalok ezt meghallották, Veres Péter jóformán be se tudta fejezni a követeléseket, akkor kezdődött el, hogy „Ruszkik haza!”. Énnekem viszont október 23-a nemcsak a forradalom és szabadságharc miatt nevezetes, hanem azért is, mert a mamát akkor gyilkolták meg ’45-ben. Ezért én ’54. október 23-án esküdtem meg. Tehát háromszoros emléknap.

’56-ban is elmentünk aznap a templomba Editkével, majd ő hazament, csak én maradtam. Végül a csoport, amelyik ott volt az Országház előtt október 23-án, szétoszlott: egy része elment a Sztálin szobrot ledönteni, a másik része pedig kinyomatni a követeléseket: ezt a kinyomtatott, 16 pontos követelést vittük, és követeltük a rádióban, hogy olvassák be. De nem voltak hajlandók ezt bemondani, és akkor nagy felhördülés lett. Így alakult ki a rádiói harc. Az ÁVO-sok, akik bentről védték a rádiót, kértek segítséget.

Jött is egy katonai alakulat, bekanyarodott a Pollack Mihály-térre, majd a bezárkózott ávósok fölszólították őket, hogy lőjenek a tömegbe. A parancsnokuk azonban fölállt egy páncélkocsi orrára, és válaszul mondta, hogy „mi védjük a népet, nem lövünk rá”. És akkor bentről az ávósok lelőtték. Ezzel elkezdődött a lövöldözés. Én a Múzeumkertben voltam továbbra is, amikor jött egy csoport fiatal gyerek és megszólítottak: „Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz.” Elmentem velük a parlamentbe, de hát persze nem engedtek be.

Fotó: Krisztics Barbara

Hogy alakultak ki a gyerekcsoportosulások?

Ezt senki sem hiszi el nekem, de szerintem Mindszenty József hercegprímás úrnak a szellemisége érvényesült még akkor. Véleményem szerint amikor elkezdték skandálni, hogy „ruszkik haza!”, akkor ez előtört. Ez volt az '56-os szabadságharc lényege.

’56-ban találatot is kapott. Ez hogy történt?

Október 25-én a parlament előtt voltam, és amikor a régi követeléseket kiabáltuk, bejött három orosz tank magyar zászlókkal földíszítve, és tele magyar fiatalokkal, és a tankokat is felszólították az oroszok, hogy menjenek el. Persze nem ment el senki. És akkor egyszer csak megkezdődött a mészárlás. Szóval, amikor sortüzet írnak, akkor én ezt nem sortűznek fogom föl, mert az olyan volt, mint a körvadászat.

Én először befeküdtem az orosz tank tövébe, ami tele volt ezekkel a fiatalokkal, majd amikor tűzszünet volt, akkor többedmagammal beszaladtunk az Országház bejáratához, bal oldalon. Befurakodtam, és zörgettem be az Országházba, hogy engedjenek be bennünket, mert lőnek. De nem engedtek be. Úgyhogy újabb mészárlási özön következett. Mikor az megszűnt, akkor én az épülő metró felé szaladtam, és ekkor kaptam a lövést. Először befeküdtem a halottak közé – sok-sok halott volt. Onnan fölszedtek, és egy teherautóval kórházba vittek.

Fotó: Krisztics Barbara

Már ez is emberpróbáló volt, de csak ezután következett a „java”: a bebörtönzés és a kínzások.

Én akkor már régóta tudtam, hogy lesnek, szaglásznak utánam folyton, mert ez már a hazajövetelemkor elkezdődött. 1960-ban – akkor a Műszaki Fordító Irodában dolgoztam – egyik reggel berángattak egy autóba és bevittek a Gyorskocsi utcába. „Susogónak” becézték ezt a Gyorskocsi utcai helyet, mert nem volt szabad beszélni, aki beszélt, azt mindjárt vitték. Szóval a „Susogóban” már ott elkezdődött a pimaszság, hogy leverték a körmömet, kaptam akkorát, hogy majdnem keresztülestem az írógépen. Engem 15 évre ítéltek el: akit öt évnél hosszabb időre politikai bűncselekményért elítéltnek, az úgynevezett „fokozati zárka” büntetést kapott, tehát másfél évig nem mehetett sehova, munkára se, és mindenből kevesebbet kapott.

A börtön ajtaján ki voltak írva a jogaink: kéthavonta levélírás, háromhavonta beszélő, félévente csomag. Ők a jogainkat „kedvezményeknek” nevezték, és összkedvezmény-elvonással büntették azt, aki nem engedelmeskedett. Amikor oda bekerültem, azt gondoltam, hogy ha én itt leszek ilyen sokáig, akkor legalább tanulok nyelvet.

Lehetett használni a börtönkönyvtárat?

Nem, de lehetett könyveket kérni. Én spanyol szótárt és nyelvkönyvet kértem. Volt azonban a börtönben egy nevelőtiszt, aki mindent elolvasott, amit írtunk. Behívott engem, és mondta, hogy hát „nézze, maga nyelvkönyvet kér: hát az nem úgy van, a nyelvtanulást ki kell érdemelni”.

1944-ben házasodtak össze a feleségével. A börtönévek igen hosszú várakozásra kárhoztatták őt is.

Már négy hónapja börtönben voltam, és amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, megszületett a kisfiunk. Tíz napot élt, mert nem segítettek a feleségemnek császármetszéssel, hanem kinyomkodták belőle a gyereket. Koraszülött volt, nem élte túl. Amikor jött hozzám látogatóba, már a kisfiunkat gyászolta. Egész életében így tett.

A fokozati zárkát is lehetett „fokozni”: fegyelmi zárkával. Ezt mivel érdemelte ki?

Az ENSZ megegyezett a magyarokkal, hogyha elengedik a politikai foglyokat, akkor mehetnek az ENSZ-be, visszakapják a jogaikat. ’63 tavaszán, március végén jelent meg az amnesztia híre: mindenkit, akit ’56-tal kapcsolatosan ítéltek el, szabadon kellett volna engedni. Ezt írta a jogszabály. Amikor már zajlottak a szabadon engedések, akkor behívtak csoportokat kihallgatásra, és egy külön kis tárgyalást rendeztek, hogy eldöntsék, elengedjék-e vagy sem a foglyokat. Amikor ez zajlott, mi körülbelül háromezren voltunk a gyűjtőben, ahová a politikai foglyokat zárták össze. Ezek a bírói csoportosulások körülbelül kétharmadát elengedték, egyharmadát visszatartották a foglyoknak, és ezt mindenki tudta. Viszont ők letagadták.

Fotó: Pákh Tibor

Honnan értesültek a börtönben a kinti hírekről, ha a szigorított fogságban nem juthattak sajtótermékekhez?

Újságot nem olvashattunk, csak egy fogolyújság jelent meg, amiben köztörvényes dolgok voltak, a politikai ügyekre kényesen vigyáztak. Egy kis germánium diódás rádiót csináltak bent , annak a kivezetését a börtön falában lévő fűtőcsőhöz lehetett tartani. A kis rádión volt egy membrán: egy lecsiszolt cipőkrémes doboz tetejét tettük a fülünkhöz. Így jutottunk hírekhez, ebből értesültünk Kádár kijelentéseiről. Kádár ugyanis a Csepel Művek csőgyárában tartott egy beszédet, amiben azt mondta, hogy „jelenleg Magyarországon senkit sem tartunk börtönben politikai bűncselekményért”. Ami nem volt igaz. Ez a hír végigment a foglyok között, de hát a börtönőrök is tudták, hogy ők politikai foglyokra vigyáztak, mert akkor nem is volt más, csak politikai fogoly a gyűjtőben.

Erre írtam egy panaszt a legfőbb ügyésznek. Először nem akarták elküldeni, mert a nevelőtiszt mindent elolvasott. De a végén bennük is volt valamilyen fölhördülés, hogy ők politikai foglyokra vigyáznak, közben azt írják, hogy nincsenek politikai foglyok. A végén aztán mégis elküldték a levelem, mert egyszer csak hívtak a parancsnokhoz. A börtönben volt parancsnokság, voltak őrök, munkáltatók, és volt még egy csoport, amit operatívnak hívtak. Ez egy belügyi csoport volt az igazságügyhöz tartozó börtönökben, és ők próbálták rávenni a rabokat a jó magaviseletre. A börtönparancsnok irodájában a rangidős hadbíró ezredes ezt mondta nekem: „Látják? Az ilyent fizikailag kellett volna megsemmisíteni. Csak nem gondolja, hogy a maga kérésére mi a Népszabadságot kiigazítjuk és helyreigazítást közlünk, mikor a Népszabadságot már ötvenkét országban hitelt érdemlő sajtótermékként olvassák!” Akkor kezdődött a végső leszámolás.

Ez mit jelentett?

Az operatív csoporthoz akartak vinni kihallgatásra, holott semmiféle ügyészi határozat nem volt, hogy belügyi szerv kihallgathat a börtönben. Nem mentem el tehát, így kaptam húsz nap szigorított börtönt, tiszteletlen magatartásért. Letelt a húsz nap, visszavittek a munkahelyemre, kis idő múlva újra jött az őr – ismét megtagadtam, hogy kihallgasson az operatív csoport. Akkor engedetlenség, parancsmegtagadás címén kaptam újabb húsz napot. Harmadik alkalommal összkedvezmény-elvonással büntettek. Mikor negyedszer büntettek így, mert nem mentem el, írtam egy levelet a legfőbb ügyésznek, és bejelentettem, hogy a börtönben tevékenykedik egy operatív osztály, amely belügyi szerv és visszaél a kiszolgáltatott foglyoknak a helyzetével.

Kértem, hogy szíveskedjék az operatív osztályt eltávolítani, mert amíg nem távolítják el, addig én éhségsztrájkot tartok. (Amikor ritkán könyvolvasási engedélyem volt, akkor is csak ostoba könyveket adtak. Föl is használtam őket, onnan vettem például az éhségsztrájk ötletét.) Tehát ez volt az első éhségsztrájkom, ami azt hiszem, páratlan dolog, mert nem hallottam, hogy még valaki azért kezdett volna éhségsztrájkba börtönben, hogy takarítsák el az operatív osztályt.

Fotó: Krisztics Barbara

Elég vakmerő tettnek számíthatott az akkori körülmények között. Mi lett a következménye?

Mikor ezt megírtam, választ nem kaptam, hanem elvittek megtömni. A megtömés azt jelenti, hogy lenyomnak egy gumicsövet az ember torkán, amelyik tölcsérben végződik, és ebbe a tölcsérbe beleöntenek 960 kalória folyadékot: egy liternyi tejbe kevernek cukrot, vajat és tojást és ezt erőszakkal beletömik az emberbe. És ezt minden nap egyszer megcsinálták. Úgyhogy mikor láttam, hogy tényleg tömnek, először abbahagytam az éhségsztrájkot, de aztán folytattam. Végül keményebb módszerekhez folyamodtak. Következett az elektrosokk, ez már 1966-ban történt. 

Ez úgy működött, hogy fölfektettek egy kezelőasztalra, megkérdezték, hogy eszem-e, mire én mondtam nekik, hogy ne legyenek bűntársai az operatív osztálynak, majd odatették a két elektródát a halántékomhoz, és ráadták az áramot. Volt úgy, hogy kisebb feszültséget adtak rá, akkor mindjárt magához tért az ember. Szóval lehetett ezzel játszadozni, de veszélyes volt, sokan belehaltak. Jóval később, mikor magához tért az ember a fekhelyén, ahova elvitték, először csak a közelmúlt jutott az eszébe, és csak aztán a korábbi emlékek. Öt év alatt körülbelül 150 elektrosokkot kaptam. Majd inzulin- és hibernál injekciókat is adtak nekem, amikor kényszergyógykezelésre ítéltek.

Csodával határos, hogy életben maradt, az viszont valóban csoda, hogy most, 97 évesen is ilyen tisztán emlékszik ezekre a borzalmakra, az időpontokra és a paragrafusokra egyaránt. Hogy lehet együtt élni ennyi szomorúsággal?

Rengeteg volt a szomorúság, még most is nyelek rengeteget, de én már megtanultam nyelni. Elég régen alakult ki az a kis versike bennem, hogy „egy embernek két füle van, nem pediglen egy: buta beszéd egyiken be-, másikon kimegy”.

Szálegyenesen járta végig ezt az elképesztő életutat. Megtörhetetlen. Honnan ez az erő?

Én az eseményeket tulajdonképpen azzal a szemmel néztem, aki akkor voltam. Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg. Nehéz nem megváltozni, mikor különböző kegyetlen dolgokat kell átélni. Az Úristen kegyelméből nem féltem soha. Úgy tűnik, a Mindenható valamiért életben akart tartani.