Új növényfajt fedeztek fel magyar kutatónők – De mi köze ennek a klímaváltozáshoz?

Nem minden nap olvasni arról, hogy új növényeket fedeznek fel, pláne, Magyarországon. Mennyire gyakori az ilyesmi?

Nem túl gyakori, mert javarészt megismertük már a biológiai diverzitást. Ha mégis ismeretlen növénnyel találkozunk, akkor tisztázni kell, hogyan és honnan kerülhetett elő, ebből tudjuk eldönteni, valóban új-e, amit annak hiszünk. Az egyik opció az, hogy külföldről érkezett egy faj, ami korábban nem volt nálunk – ez a klímaváltozás és a globalizáció okán egyre gyakoribb –, a másik lehetőség pedig az, hogy rájövünk, egy velünk élő növény- vagy állatfaj nem az, aminek addig gondoltuk. Ez a valószínűbb forgatókönyv a budai borostyán esetében: lehetséges, hogy már régebben velünk élt, de kiszabadult a hazai kertekből, és terjedni kezdett.

Hogyan és hol figyeltek fel rá?

A Budai Arborétumban tanulmányozta a borostyánokat kolléganőm, Bényeiné Dr. Himmer Márta még a kilencvenes években, és felfigyelt arra, hogy ez a növény, ami mellett naponta elmentünk, és amit ír borostyánnak gondoltunk, nem egészen olyan, mint a tankönyvben leírt faj. Vizsgálgatni kezdtük, eleinte azt hittük, valamilyen hibridizációval van dolgunk. Felkerestünk külföldi borostyántársaságokat, angol, amerikai, német kollégákat, kértük, hogy segítsenek azonosítani, de ők sem ismerték. Idehívtunk aztán egy dán szaktekintélyt, aki megerősítette feltevésünket, miszerint nem is az ír borostyánnal van dolgunk, mert attól túlságosan különbözik. Ekkor lett igazán érdekes a dolog, ez a vélemény utat nyitott olyan citológiai és genetikai vizsgálatoknak, amelyek bizonyították: önálló növényfajról lehet szó.

Mikor ilyen hosszasan leveleznek mindenféle nemzetiségű kollégával, és látszólag mindenhonnan visszapattannak, az frusztráló vagy inkább izgalmas?

Izgalmas, mindenképpen! Reménykedik az ember, hogy tényleg talált valamit. Aztán amikor igazolódni látszott a felvetésünk, mégis meglepődtem.

Mellbevágó élmény kapni egy emailt az Amerikai Borostyán Társaságtól, akik rengeteg növényt tartanak számon, hogy ők még ilyet nem láttak.

Mennyi időt ölelt fel a munka attól számítva, hogy foglalkozni kezdtek a növénnyel, addig, amíg kimondták: új fajjal van dolguk?

A 90-es években kezdtük vizsgálni, és 2001-ben vetettük fel először egy konferencián, hogy lehet, ez egy új faj. Aztán 2017-ben publikáltuk az ezt megerősítő eredményeket, addigra tudtuk az állításainkat morfológiai és genetikai alapon is igazolni. Ez egyébként átlagos ügymenet, huszonévekben gondolkodunk a növénytanban. Tudjuk azt is, hogy még rengeteg munka áll előttünk, míg valóban megismerjük ezt a növényt, egyelőre sok nyitott kérdés van.

 

Mi az, amit tudunk a budai borostyánról?

Hedera crebrescens a latin neve, és a mai álláspont szerint egy új faj, csak rá jellemző bélyegekkel. Eredete nem ismert, vélhetőleg kerti szökevény. A borostyánoknál köztudott, hogy kétféle levelük van, ezt nevezik heterofíliának. A vegetatív száron egyféle a levél alakja, míg a másik, a generatív vagy virágzó száron másféle. A borostyánok virágzata ernyős, a virágok aprók és rendszerint több ernyőben nyílnak. A budai borostyán rendszerint egyetlen ernyőt érlel, a többi elszárad és nem hoz termést. Fagyérzékeny növény, de termését nagyon szeretik a madarak, ezért is tud ilyen jól terjedni.

Hol találkozhatunk vele?

Magyarországon nagy számban él a Szentendrei-szigeten, a Pilisben, a Dunakanyarban, de gyakorlatilag bárhol lehet. Ráadásul tudjuk, hogy már túllépte a Kárpát-medence határait, mert nemcsak a szomszédos országokban van belőle, hanem akad még Belgiumban, de a saját szememmel láttam példányokat Monte Carlóban is. Viszont e téren is bőven van még kérdés, mert korábban végigjártam Berlin parkjait, és ott egyetlen tövet sem találtam. Ebből tudhatjuk, hogy nem összefüggő elterjedési területről van szó, hanem – ahogyan a kivaduló fajok szoktak – ott kapaszkodik meg, ahol tud. Jó volna feltérképezni, pontosan hol él most, mert abból következtethetnénk a terjedési tulajdonságaira, a gyakoriságára és talán az eredetére is.

Mire következtethetünk az élővilág állapotával kapcsolatban abból, amit eddig tudunk a budai borostyánról?

Látjuk azt, hogy

a klímaváltozás hatására tud terjedni,

mert ha mínusz 10-20 fokos téli napok lennének, ahogyan voltak harminc éve, labdába se rúgna ez a fagyérzékeny faj a hagyományos, nálunk őshonos borostyánnal szemben, ami fagytűrő. A zöldterületek növekedése is jót tesz neki, mert meg tud kapaszkodni más növényeken. Ahogy Nyugat-Európában, úgy nálunk is egyre több a zöldterület, és mindkét térségben elindult az úgynevezett liánosodás. Ez azt jelenti, hogy az enyhe telek miatt a lomblevelű örökzöldek – amelyek amúgy nagy tömegben nem jellemzőek az európai és a helyi flórára – terjedni tudnak. Mi is látjuk, hogy a budai borostyán elfoglalja a teret, a talajt, ráköltözik a fákra. Nagy növény, nagy lombja van, letörik az ág tőle. Invazív faj, nemigen van természetes versenytársa, így nincs mi szabályozza a szaporodását, vagyis túl jól terjed, és ezzel kiszorítja, megfojtja a többi élőlényt, elsősorban a honos borostyánunkat. Sokan haragszanak általában a borostyánokra, pedig a honos fajunk ritkán okoz problémát, ellentétben a budai borostyánnal.

 

Mit lehet tenni, ha egy vadonnövő faj invazívan terjed?

Mivel az idegenhonos fajok esetében nem, vagy alig érvényesülnek a természetes ökoszisztémákra jellemző, belső szabályozó mechanizmusok, a természet nem tud mit kezdeni a terjedésükkel, így az embereknek kell segíteni. Igaz ez a budai borostyán esetében, ami akár a kertünkben is nőhet. Ezért is

próbáljuk aktivizálni a lakosságot a Borostyán Élőhely Projekten keresztül,

amit a Citizen Science, vagyis közösségi tudomány módszerére alapoztunk. Ez egy olyan kutatási eljárás, ami bár hazánkban még nem túl elterjedt, a világon nem újkeletű, Angliában például már a 90-es években is használták. Lényege, hogy az érdeklődő közönséget megtanítsuk bizonyos ismeretekre, alapokra, például a budai borostyán felismerésére, és megkérjük őket, vegyenek részt a felkutatásában.

Használták már más, hazai kutatásokban a módszert?

Igen, a Vácrátóti Ökológiai Kutatóintézetben a klímaváltozással bejövő új szúnyogfajok feltérképezését például a közösségi tudomány módszerével végezték, nagyon eredményesen. Elmondták, hogy ha szúnyogot látunk, nézzük meg a színét, és azt, van-e folt a potrohán. Ha igen, küldjük be nekik. Én is küldtem nekik, és jó érzés volt – merthogy a közösségi tudományban az a legjobb, hogy közös munka, mindenki profitál belőle, hiszen egy érdeklődőre nem ró nagy terhet egy-egy fotót készíteni, vagy elküldeni a talált példányt, de érdekes eredmények látnak napvilágot az összegyűlt sokszáz, akár ezer adatból. Így a sikernek mi is részesei lehetünk. Más, főképp állatokhoz kapcsolódó projektek is zajlottak már itthon, de egyelőre úgy látszik, a növények kapcsán kicsit nehezebb együttműködésre bírni az embereket.

A borostyánprojektben milyen adatokat várnak pontosan?

A legjobb az élő anyag, amelyben van vegetatív leveles és terméses hajtás is, ebből kellene minél több helyen szedni, és elküldeni nekünk. Onnan lehet a legkönnyebben felismerni a budai borostyánt, hogy a vegetatív hajtásain a levelek szélesek, a középső karéj kupola alakú, méregzöld. A termős hajtáson csak egy ernyőt érlel be, míg a többi faj több ernyőt is. A budai borostyán terméses ernyője tömött, nagy bogyókból áll. Mivel januártól nagyjából márciusig terem, fontos, hogy ezekben a hónapokban minél több adatot gyűjtsünk. Számunkra az a legjobb, amikor élő anyagot kapunk, de ha erre nincsen mód, fotót és pontos lokalizációt szeretnénk kérni. Utóbbi esetben kimegyünk a helyszínre.

 

 Az ír borostyánnál párhuzamosak az élek (A kép); míg a közönséges borostyánnál a felső karéj megnyúlt, hosszúkás (B kép)

Mik az eddigi tapasztalatok, mennyire sikerült aktivizálni a laikusokat?

Ősszel kezdtük a munkát, és eddig rengeteg mintát kaptunk, amit fel kell dolgoznunk, így ez a rész sikeresnek mondható. Persze, nagyon örülünk minden újabb küldeménynek, mert nagy szükségünk van rájuk ahhoz, hogy meg tudjuk rajzolni az elterjedési térképet, aminek megléte hatalmas előrelépés lenne. Ha ez sikerül, és elegendő mintát szereztünk, azt is meghatározhatnánk, meddig tart a fajon belüli variabilitás, tehát mi mondható még budai borostyánnak, hol vannak a faj határai. Ez a két cél lebeg most a szemünk előtt. Egyelőre én és egy hallgató visszük ezt a projektet, tehát minden segítség jól jön. A közösségi tudomány módszerének alkalmazásában pedig a MATE, Entz Ferenc könyvtár munkatársai segítenek.

Mi kell ahhoz, hogy az ember harminc év után is ilyen szeretettel foglalkozzon borostyánokkal?

Mindig új kérdések jönnek, új megfigyelések, tanulmányok – ezek felvillanyoznak. Hatalmas öröm az is, amikor látom, hogy egy-egy hallgatót sikerült bevonni, megnyerni a témának. A mostani diákom szerintem idővel jobb lesz, mint én, mert koncentráltan dolgozik, és lelkes. Persze kutatónak születni kell,

nem lehet valakinek megtanítani a kíváncsiságot. Akiben viszont megvan, sosem növi ki a kutatósdit.

Bényei kolléganő hetvenen felül van, nyugdíjas, de most is perceken belül válaszol, ha írok neki az új eredmények kapcsán.

Sok éve foglalkozik az élőkörnyezettel, mi a véleménye a klímaválság, a hazai klímahelyzet kapcsán? Egyesek szerint csak riogatnak, mások szerint viszont ellenkezőleg, nem elég hatásos a kommunikáció arról, mekkora baj van.

Egy lépéssel távolabbról érdemes ránézni erre a témára. Nyilvánvaló, hogy a természetátalakító tevékenységünk nagyon intenzív. Már nincs a Földön olyan ökoszisztéma, amibe az ember ne nyúlt volna bele, és amikor belenyúlt, az rendszerint negatív következményekkel járt. Akadnak persze kivételek, de még mindig ott tartunk, hogy több kárt okozunk a természetnek, mint hasznot.

Bárhol is borítjuk fel az egyensúlyt, azt nem tudjuk helyrehozni.

A kibillent populáció egyensúlyok gyakran súlyos következményekkel járnak, ilyen az özönfajok terjedése is. Az élőhelyek láncolatában rendszerint nem egy terület változik meg, hanem minden. Vegyük például a gyomnövényeket: bizonyos fajokra azt mondtuk, gyom, és irtani kezdtük őket. Mára látjuk, hogy számos faj öncélú kiirtása, visszaszorítása hiba volt, hiányoznak a rendszerből, ez pedig hatással van az állatvilágra, és persze áttételesen az emberekre is. Sokan fel sem ismerik, vagy el sem fogadják, hogy a változások összefüggnek, és ennek sulykolása nem a „zöldek” úri huncutsága. Ugyanakkor a szélsőségek mindig tévútra visznek, így

az esztelen riogatás valóban felesleges.

Mi a megoldás?

Nem tudjuk sem megállítani sem visszafordítani az elmúlt évszázadokban elindult folyamatokat, tehát nem tudjuk a városainkat megszüntetni, mert élni kell valahol az embertömegnek, ráadásul megszerettük a kényelmet, és nem reális, hogy azt várjuk a társadalomról, egyik napról a másikra mondjon le róla. De egy átalakított világban egyensúlyi helyzethez közeli állapotot kellene teremtsünk. Az már reális elvárás, hogy legyen mindenkinek zöld fala otthon; legyen a házon is, házon kívül is zöld növénye; ne használja a klímát, hanem keressen alternatív megoldásokat, például árnyékoljon, párásítson növényekkel. Illetve fontosnak tartanám, hogy érdekeltté tegyük az embereket, ha például átlátják, hogy nagyságrendileg

olcsóbb a klímahasználat helyett hetente egyszer locsolni a zöldfalat,

valószínűleg fontosabb lesz nekik is az ültetéssel foglalatoskodni a klímaszerelés helyett. A kutatóknak pedig választ kell találni arra, mitől függ az, hogy a klímaváltozás hol erősebben, hol gyengébben sújt le, és elérni, hogy eredményeikkel a döntéshozók is foglalkozzanak.

Határainkon belül gondolja, vagy világszinten?

Mindkettő. Vegyük például az alföldi aszályt: százévek óta nem volt olyan szárazság, mint tavaly. A kutatók nagyon helyesen megkeresték, mi ennek az oka, és mit kellene tenni, hogy védekezzünk az ilyen szélsőségek ellen. Eltelt fél év azóta, és vajon ki lépett, és mit? Minden szinten érvényes ez a kérdés, mert kíváncsi lennék, hány kertben fogják meg az esővizet most, hogy halljuk, hónapnyi csapadék hull le négy nap alatt az országban? Foglalkozunk a Coviddal, a háborúval – nagyon helyesen –, de a napi ügyek valahogy folyamatosan felülírják azt a nagyobb gondot, amivel kénytelenek leszünk hamarosan szembenézni. Viszont nehéz ez, amíg leginkább a hangos, felesleges extremitások jutnak el a tömegekhez, például tiltakozás gyanánt a van Gogh festmény leöntése.

Az ilyet büntetni kellene, hiszen éppen a normális emberek tömegét ijeszti el a környezetvédelem ügyétől.

Ráadásul a radikálisok sokszor nem is a tudomány világából érkeznek.

Persze, látható, hogy sokan a nagyon hangosok közül nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, és ez a legveszélyesebb kombináció. Az volna az ideális, ha a döntéshozók a szakmabeliek véleményére alapozva cselekednének. Inkább ne csináljanak semmit, minthogy a kóklerekre hallgassanak. Persze, a tudományos világnak is változni kell, mert a szakemberek hajlamosak háttérbe vonulni, és nem szólni, ha nem kérdezik őket. Reményeim szerint a Citizen Science-nek fontos hozadéka lesz az is, hogy a laikusok körében rövidesen központi téma lesz a természet és a környezetünk, és a társadalom is elvárja majd, hogy a döntéshozók foglalkozzanak vele. Reménykeltő, hogy a fiatalok a legfogékonyabbak, mert idővel csak rajtuk múlik, milyen irányba megyünk.

Fotók: Borostyán Élőhely Kutatás
További infókat a kutatásról ITT TALÁLTOK