Tücsök költözött a házba, és fontosat tanított a világról

Anno már ősz elején felfigyeltem arra, hogy nem vagyunk egyedül a házban. Tücsökúr hangos ciripeléssel jelezte, hogy ettől kezdve számolnunk kell vele is. Én nem bántam, a gyerekek se bánták. Eleinte kerestem őt, de hiába kutattam a meglazult hajópadló repedései között, a küszöb menti résekben, se itt, se ott nem mutatta meg magát. Jól elbújt, csak páratlan zenei tehetségével szórakoztatott bennünket.

A fiúk is keresték persze, néha nagy vidámságba torkolló tücsökvadászat folyt nálunk – no nem azért, hogy kitessékeljük őkelmét, csakis a szorosabb barátság végett. Soha nem bántottuk volna, és ő se bántott minket. A fülünket se bántotta a zene, az ingyen koncert, ami a legváratlanabb órákban hangzott fel. Rendszerint éjjel, talán akkor merészkedett elő választott otthonából, hogy kedveskedjen nekünk.

Ősszel már nagy volt a pocakom, decemberre vártam a negyedik gyereket, reméltem-tudtam, hogy három fiú után kislány érkezik a családba – nekem ezt a szépséges, boldogsággal teli várakozást zenésítette meg Tücsökúr. Ezt a nevet kapta miután emberi vonásokkal ruháztuk fel. Noha végig láthatatlan maradt, egyik fiam rajzot készített róla: cilinderben, frakkban, kétszer akkora hegedűvel a kezében ábrázolta. Nemrég kerestem a képet, de nem találtam, elveszett az is, mint olyan sok minden más az évek alatt. Viszont emlékeinkben elevenen él a kép, ahogy a zajos kis betolakodó is.

Azt se tudtam akkor, mivel táplálkozik, gondoltam néha rabol egy morzsát, vagy rájár valami gyümölcsre. Valahogy elélt, mert velünk maradt amíg ki nem tavaszodott. Sosem okozott gondot, ebből azt a következtetést vontam le, hogy a tücsök igazán tiszta jószág. Ha ember volna, tüchtig lenne, kezet mosna étkezés előtt és levenné a cipőjét a házba való bebocsátás előtt. Udvariasan köhintene néha, mielőtt hegedűszólóba kezdene – lehet, köhint most is. Csakhogy olyan apró állat, hogy nem hallunk belőle mást, csak világraszólóan szép muzsikáját.

Azt viszont annyira felhangosította a Jóisten, hogy minden ember meghallja. Talán azért kell meghallanunk, hogy aztán  elgondolkodjunk rajta. Mert fontos, hogy megértsük a tücsökzene üzenetét: azt, hogy ezen a különleges, csodás bolygón, amin élünk,

szükség van a tücsökre, és szükség van minden állatra, minden növényre, minden élőlényre.

A legapróbb, élettelen kavicsnak, a porszemnek is küldetése van, csak a legtöbbször süketek és vakok vagyunk arra mi emberek. Ezért van útban a tücsök a házban sok helyen, pedig olyan pirinyó, hogy alig látszik, és úgy elbújik, hogy nincs olyan lelemény, ami őt fellelhetné.

Azért bújik, hogy ne tudjuk bántani, mert neki zenélnie kell. Ha kiebrudáljuk télvíz idején a meleg házunkból, akkor elhal a hegedűszó: jég vonja be csodahegedűjét, és az nagy baj. Annál nagyobb baj csak az, ha nyáron is zavar bennünket a természet hangja...

Mert

a méhek zümmögése, a hangyák menetelése, a fecskeröpülés, a macskák nyávogása, a kutyaugatás, a kakasok kukorékolása, a tyúkok kapirgálása tartja egyben ezt a világot.

Mindez együtt és még milliónyi más vonulás és prüszkölés és rajzás és mozdulat és hang.

A tücsök, meg a tücsökzene is ezt a világot építi, védi. Hiába olyan apró, hiába látják sokan haszontalannak, szükség van rá az élet teljességéhez. Hiszen egy óriási torony is összedőlhet, ha alulról húzunk ki egy kavicsot. Gyengül, megdől, aztán felborul.

És soha többé nem zenél majd senki.