GolfÁramlat

Tiszán innen, ökológiai katasztrófán túl – ideje mindenkinek a saját háza táján sepregetni!

2000. január 30-án súlyos ökológiai katasztrófa történt, Nagybányán több mint 100 ezer köbméter ciánnal szennyezett víz került a Szamosba, majd abból a Tiszába. Bár az utóbbi években hasonló borzalmakról nem hallottunk, a Tisza helyzete nem a legjobb. Ezért is fontos, hogy minden év február elsején megtartsuk a Tisza élővilágának emléknapját.

Hétéves vagyok, a kistarcsai iskolában ülök kipirosodott orral, szipogva. Elsős vagyok, nem merem kifújni az orromat. Reggel egy bácsi járt nálunk, hozott három színes dobozt: az egyikbe papírt, a másikba műanyagot, a harmadikban a kommunális szemetet gyűjtjük ezentúl. Kicsit beteg vagyok és nagyon tanácstalan: azt nem mondták, a koszos papír zsebkendőt hová illene tenni. Mikor otthon elmesélem anyukámnak, mi volt az iskolában, nevet. Papír-zsepi, mondja tagolva, én pedig a következő 15 évre megjegyzem: zsebkendőt a papír közé dobjuk. Snitt.

Hétéves vagyok, nyár van, a Tisza-parton fekszem. Tizenhét éves vagyok, nyár van, a Tisza-parton fekszem. Az elmúlt 10 év augusztusaiban nem sok változás van: minden évben egy-egy hetet nagymamámnál töltünk nővéremmel, mászkálunk Beregben, úszunk a folyóban. Snitt.

Huszonhat vagyok, ruhát teregetek, közben dokumentumfilmet nézek. Elfogy a ruha, és bár a filmből még több mint 20 perc, én már a kukában turkálok, keresem a tegnap – némi hezitálás után, de – kidobott műanyagdobozt: akkor túl zsírosnak tűnt ahhoz, hogy elmossam, ma mégis megpróbálkozom vele. Snitt.

A film nagy hatást tesz rám, javaslom mindenkinek, itt elérhető:

Az alkotóval készült korábbi interjúnkat újraolvasom.

Aztán órákon át a Tiszáról olvasok. Arról, milyen hosszú, honnan hová tart, hol hány köbméter szemét kerül bele. Arról, melyik kormány és melyik civil szervezet mit tesz (vagy éppen nem tesz), hogy az úszó szemetet megállítsa. Olyan hétköznapi hősökről hallok életemben először, akik hónapokat, éveket szánnak arra, hogy más szemetét gyűjtögessék.

Elkezdenék valamit írni, rendszerhibákról, tettekről, nyarat ígérő fecske-hősökről, de sehogysem megy. Nem jönnek a szavak, nem érzem eléggé igazinak a témát, nem érzem eléggé hitelesnek magamat. Nem töltöttem egy életet a vízparton, a Tiszával engem csak félnyári kalandok kötnek össze: nem érzem feljogosítva magam, hogy azokról szóljak, akik mellette, általa élnek. Félreteszem az egészet.

Aztán újra  arra gondolok, mégis kellene írni valamit február 1-re, a Tisza élővilágának emléknapjára. A muszáj kényszerítő ereje munkál bennem, mert bár napok teltek el, még mindig a tiszás filmen agyalok, meg azon, mennyire közel van a távoli baj is. Időben is, térben is miénk a probléma: lehet, hogy nem (csak) a mi tegnap elhasznált flakonjaink úsznak az árral, de országunkon keresztül jut a tengerbe egyre több szemét, ahol épülnek aztán az egyre magasabb műanyag-szigetek. Messze vannak, több ezer kilométerre, évek óta – mégis van közünk hozzájuk.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – jut eszembe a klasszikus, mikor a sokadik oldalon olvasom, milyen nagy a baj.

Egy szikra felelősséghárítás sincs bennem, a rovás magamnak szól. Másnak nem is szólhatna, mert úgy gondolom, a környezetvédelemben ügyében nincs értelme a riogatásnak, a generációk, az országok, kontinensek, a civilek és a multik egymásnak ugrasztásának, hibáztatásának. Ezért sem várok változást egy újabb (vagy bármelyik) Leonardo DiCaprio tolmácsolta filmtől, egy újabb beszédtől sem, amiben kiváltságosok szólnak a néphez, hogy mit és miképpen csináljanak ezentúl. Nem világvége-világmegváltásokból van hiány, hanem emberközeli, igazi tettekből.

Inkább abból, hogy mindannyian sepregessünk a magunk háza táján: ki a magángépe körül, ki a háza végében folyó patak partján, ki pedig a harmadik emeleti kukájában kotorászva. Aztán ha úgy látjuk, a sepregetés nem elég, jöhetnek a hétköznapi forradalmak, az emberléptékű edukációs programok, a PET Kupák, sok-sok 72 óra kompromisszum nélkül.

Este moziba megyek. Szidom magam, mert nincs nálam víz, és mire megveszem a jegyet, a barátom kérdés nélkül vásárol egy palackkal. Bele se kezdek, miért nem örülök neki, csak megköszönöm. A film után kijövünk, hatalmas szemetes áll az ajtóban: kerül bele kukoricás-papír, csokicsomagolás, üvegek dögivel. A kiürült palackot óriási télikabátzsebembe csúsztatom, hazahozom, a liftre várva a szelektívgyűjtőbe teszem. Aztán gép elé ülök, levelet fogalmazok: kedves Mozi! Lehetne, hogy a terem elé kitegyetek egy szelektív gyűjtőt?

Mert bár nem tetszene forradalmat csinálni, nem is akaródzik, de úgy érzem, valamit muszáj tenni, valami lokálisat, ami mégsem csak magamról szól. Valamit, ami hatással van a mindennapi környezetünkre. Csak valami kicsit. De azt nagyon.

(Lábjegyzet: ma már tudom, hogy a használt papír zsebkendőt nem szabad a szelektív gyűjtőbe dobni. Anyukámnak is megmondtam.)

Ajánljuk még:

Mi újrahasznosítható és mi nem az? Teszteld, tudod-e!

A szemét egyre nagyobb problémát jelent, ezért egyre nagyobb a hangsúlyt fektet a világ a szelektív hulladékgyűjtésre. Azt mind tudjuk, hogy a félig teli festékesdobozt nem lehet újrahasznosítani, ahogy azt is, hogy a kartondobozt a papíros kukába dobjuk. De sok mindenről talán fogalmunk sincs, hova való... teszteld, te tudod-e, hogy a következő mindennapi tárgyakat újra lehet-e hasznosítani?