„Az emberek környezettudatosságát elsősorban a kényelem igénye akadályozza” – Interjú Ljasuk Dimitry-jel

Kult

„Az emberek környezettudatosságát elsősorban a kényelem igénye akadályozza” – Interjú Ljasuk Dimitry-jel

Nem könnyű olyan ember szemébe nézni, aki arra tette fel az életét, hogy annyiszor ismételteti át velünk a leckét, ahányszor csak szükséges: ember, ne szemetelj! Olyasmit mantráz, amitől önkéntelenül is elszégyelljük magunkat, hiszen mindannyiunk egyéni felelőssége, milyen környezetben élünk és mit hagyunk majd örökül gyermekeinknek. Mégsem vagyunk képesek tisztán, ökotudatosan élni, legalábbis nem olyan arányban, hogy azzal visszafordíthatnánk az ember által okozott károkat a természetben. Ljasuk Dimitry küldetése mindannyiunk ügye: ezért beszélgetünk most a reklámszakemberből lett független filmessel, környezetvédelmi aktivistával.

Különleges neved van. Kitől kaptad?

Amikor Szentpéterváron megszülettem, a magyar nagymamám kijött meglátogatni engem, és elkezdte tanítani magyarul az apukámat. Szerette volna beavatni a magyar popkultúrába is, ezért egy csomó lemezt küldött neki az Omegától. Apám pedig haláláig imádta az Omegát.

A magyar nagymamám azt szerette volna, hogy olyan nevem legyen, amilyen Pilisvörösváron senkinek nincs. Az ukrán nagymamám azt szerette volna, hogy olyan nevet kapjak, ami mindenkinek van az ő kis falujában. De nem lehettem János – a nagyapámat Jánosnak hívták, ezért merült föl ez a név –, mert ő párttitkár volt, és nem lehettem Leonyid sem, aki szintén párttitkár volt. Végül azért lettem Dimitry, mert apámnak nagyon tetszett az Omegától a Léna című dal, amiben azt éneklik: „Dimitrij Lénáról mesél…”  

Fotó: Roggs Fényképészet

A szokatlan nevet viselő gyerekek gyakran különcökké válnak. Te is kicsit „kilógsz a sorból” – a szó legpozitívabb értelmében. Ez gyermekkorodban is így volt?

Gyerekkoromban nagyon sokszor megkaptam a nevem és hajam miatt, hogy milyen vagyok, és orvosok gyermekeként nekem biztosan minden milyen könnyű. Úgy nőttem föl, hogy számomra ez a természetes, a másságot pozitívan éltem meg. Ez a bánásmód egyébként megtanított az előítéletek elengedésére.

Ma érdekes és jó értelemben vett kettős életet élsz: egyfelől egy menő reklámügynökséget vezetsz, ami saját „gyermeked”, másrészt dokumentumfilmes, természetfilmes eszközökkel harcolsz a természeti környezet tisztaságáért. Hogy alakult ki benned ez a kettősség?

Amikor általános iskolás voltam, második osztályos, azt mondta édesanyámnak az osztályfőnököm, hogy Dimitry-nek más útja lesz, mint a többi gyereknek. Benne van ez a művészi véna, ami majd egyszer elő fog jönni, nem fog tudni úgy élni, hogy nem jön elő belőle. Én ezt éreztem, és 40 éves koromban kezdtem el filmezni. Számomra az a siker, hogy olyan témát forgathatok, és olyan érzéseket adok át, amit más ember megért, és azok változtatnak rajta. Nem a pénz jelenti a sikert, hanem, hogy az érzéseimet át tudom adni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Teljesen autodidakta módon kezdtem el filmezni, persze sok filmet megnéztem előtte, külföldi oldalakat is, ahol világhírű filmesek beszélnek a munkájukról, például Scorsese. Nem azt mondja el, hogy konkrétan hogy állítsd be a fényképezőgépedet, vagy a kamerát, hanem azt, hogyan tudsz egy történetet elmesélni, hogyan tudod a szövegeket megírni, mi a dolga egy forgatókönyvírónak, egy színésznek, egy rendezőnek, egy operatőrnek, hogy összeálljon a film. Én ezt mind egyedül csinálom, és azt gondolom, hogy nekem ez a tanulás a fő utam. Amikor elkezdtem az egészet, tudtam, hogy ez sokba fog kerülni. Nem anyagilag, hanem időben: a természetben ki kell várni a pillanatokat. És a kivárás egy olyan türelmetlen embernél, mint én, valóságos rehabilitációs folyamat. Járom a magam útját, úgy, ahogyan szeretném, ahogyan elképzeltem: lépésről lépésre mindent megtanulok, és mindig jobb és jobb filmet készítek majd.

Türelmetlen volnál? A filmjeidből ez nem derül ki.

Ha kettősséget mondhatnék magamról, akkor ebből a szempontból ez igaz: a városban türelmetlen vagyok, a városon kívül nem, végtelen türelmes és nyugodt ember tudok lenni. A városban viszont nyomaszt ez a folyton sürgető, felgyorsult világ, amivel nem tudunk lépést tartani, mintha folyton lemaradnánk valamiről.

Gyermekkorodban más pályára készültél: autótervezőnek szerettél volna tanulni. Mi lett ezzel az álommal?

Nagyon szerettem volna autótervező lenni, tanultam is, sőt a rajzaimmal még autógyártóktól díjakat is kaptam. Az is egy gyerekkori álom volt, de nagyon érdekes, ezt racionális oldalról közelítettem meg. Amerikában a rajzaim és a tudásom alapján vettek föl az egyetemre, de ösztöndíjat, mint külföldi, csak a második évtől kaptam volna, és az első évre átszámítva 2000-ben, 9 millió forint volt a tandíj. Tudtam, hogy nem tudom előteremteni ezt a pénzt, és nem fogom a szüleimet, nagyszüleimet ezzel terhelni. Nem akartam Amerikában maradni, mert 21 évesen nagyon azt éreztem, hogy ez egy materialista világ. Azt képzeltem, hogy visszajövök, és megalakítom a vállalkozásomat, majd abból a pénzből, amit keresek, megépítem a saját autómat. Nem akartam olyan tervező lenni, aki egy gyárban ül, és minden nap rajzol, hiszen számomra a szabadság a legfontosabb. Szerintem a szabadság minden pénznél többet ér.

Fotó: Roggs Fényképészet

A környezetvédelemről sokan beszélnek, de sokkal kevesebben tudnak valóban tudatosan és következetesen tenni érte. Neked két eszközzel is sikerült: egyrészt valóban átalakítottad az életed, hogy a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyj, másrészt a dokumentumfilm eszközeivel kongatod a vészharangot a természeti értékek védelmében. Hogy jutottál el erre az elhatározásra?

Az emberek környezettudatosságát szerintem elsősorban a kényelem iránti igénye akadályozza. Nekem is rá kellett állnom, nem úgy születtem, hogy már mindent így, odafigyelve csináltam. Amikor még együtt éltünk a párommal, minden héten több zsák szemetet vittem le a kukába, és rádöbbentem: nem normális, hogy két ember ennyi szemetet termeljen. Ő vett rá, hogy változtassunk. A hatására indult el ez bennem. Utána kezdtem el sokat foglalkozni ezzel a témával, kezdtem szelektíven gyűjteni a hulladékot, próbáltam rájönni, hogy csoportosítsam a különböző anyagokat úgy, hogy aztán tényleg olyan helyre vigyem el, ahol fel lehet dolgozni, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogy ne is vegyek meg olyan termékeket, aminek a csomagolása nem gyűjthető szelektíven, mert azzal, hogy nem veszem meg, leegyszerűsítem a dolgokat. Mindig azt mondom, hogy ha sok-sok ezer ember döntene úgy, hogy nem veszi meg a lapka sajtot, ami egy műanyag csomagolásban van azért, hogy kényelmesebben el tudjuk fogyasztani – pont olyan műanyagból van, amit nem lehet újrahasznosítani –, már tettünk valamit a környezetért.

Te hol vásárolsz élelmiszereket?

Természetesen a piacon, de van, hogy a Sparban. Általában egy kis szütyővel járok. Persze, veszek műanyag terméket, de csak azt, ami újrahasznosítható. Van otthon saját gyártású műanyag-darálóm, és szeretnék műanyag olvasztót is készíteni, mert venni nem lehet. Tudom, hogy ez nem lehet minden háztartásban, ellenben azt gondolom, hogy minden lakóparkban lehet telepíteni olyan gépeket, amelyek ledarálják a műanyag- és fémhulladékot.

Fotó: Roggs Fényképészet

Honnan ered benned a Tiszához és a Tisza-tóhoz való erős kötődés?

Amikor mi Magyarországra költöztünk, Tatabányán, Pilisvörösváron, Karcagon, Kisújszálláson, Tiszafüreden, Tiszaörvényen is laktunk, és én gyerekként nagyon kerestem a gyökereimet. A Tisza-tavat neveztem ki otthonomnak, az az én hazám. Ha például külföldön honvágyam van, akkor mindig először a Tisza, a Tisza-tó jut eszembe, azt látom lelki szemeim előtt, nem pedig mondjuk a parlamentet. Szeretném átadni majd a gyerekeimnek mindazt, amit a szüleimtől kaptam. Most jelenleg a közönségnek adom át, a filmjeim által.

Egyedül vonultál el a Karantén-szigetre, egyedül forgattad a rövidfilmjeidet. Különlegesen alkotsz.

Kibéreltem azt a területet, akár le is zárhattam volna, de beengedtem az embereket horgászni. Egy idő után aztán elzavartam azokat, akik szemeteltek és nem értették meg, hogy össze is lehet gyűjteni a szemetet egy zsákban, el is lehet vinni, még zsákot is adtam nekik. Tulajdonképpen féltek tőlem és szerintem bolondnak néztek, mert én voltam az, aki egyedül él egy szigeten. 

A rövidfilmjeimet, bejelentkezéseimet egyedül készítettem, de a készülő nagyjátékfilmben már volt két-három operatőröm, mert egyes részeket öt kamerával vettünk föl. Azt is meg kellett tanulni, hogy nem tudok mindent egyedül megcsinálni. Ugyanúgy, ahogy a vállalkozásban, itt is meg kellett tanulnom bízni az emberekben. Én nem alkalmazottaknak hívom őket, hanem munkatársaknak, mert számomra nagyon fontos, hogy azonos szinten legyünk, és partnernek tekinthessem őket. Mint ahogy a való életben is partnernek tekintem az embereket. Ezért van az, hogy én el tudok beszélgetni a kubikussal, egy nyolc osztályt végzett emberrel ugyanúgy, mint egy értelmiségi emberrel, egy professzorral. Mert azt gondolom, hogy minden embernek megvan a lelke, az érzése, az értéke, és ez nem végzettségtől, nem pénztől és nem is a rangtól függ.

Tisza nevében című filmed rangos díjakat nyert a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon. Öt országban is forgattál hozzá, és az ukrán elnököt is megszólítottad, hogy segítséget kérj tőle a probléma megoldásában. Eljutott hozzá az üzenet?

Igen. Az Ukrán Környezetvédelmi Minisztérium is válaszolt, Kárpátalja kormányzója akar velem találkozni, de nagyon elfoglalt ember, én meg nem fogok kuncsorogni. Tudom, hogy lesznek újabb és újabb fejlemények, az M5 már le is adta a filmet, az ukrán tévécsatorna külön riportműsort készített a témáról, már le is ment az első adása. Szóval, szépen megvan mindennek az útja. Nagyon kitartó ember vagyok. Ez a kitartás nagyon jó a modern életben és nagyon jól jön a művészvilágban.

Hogyan hat a környezetvédelmi, környezetfilmes tevékenységed a reklámszakmai munkádra?

Zöldíteni szeretném az ügyfeleket. Szeretném elérni, hogy csak olyan cégekkel dolgozzak, akik zöldek, akiknek a stratégiájában fontos alappillér, hogy környezetbarát termékeket, szolgáltatásokat értékesítsenek. Most például tizenhat videóból álló edukációs filmet készítünk a Herman Ottó Intézettel arról, hogy miként kell fűteni, hogyan kell gazdaságosan közlekedni a forgalomban, beszélünk az elektromos autózásról, a carsharingről. Én is sokat tanulok közben.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek a filmes és környezetvédelmi tevékenységedből?

Álmodozó vagyok. De két lábbal állok a földön, részben azért is, mert hozzám szigorúak voltak gyermekkoromban, nem ajnároztak, de büszkék voltak rám. Nem volt zsebpénzem, meg kellett dolgozni mindenért. Nagyon büszke vagyok a filmek előtti életemre is, éppen emiatt, mert amit elképzeltem, azt saját erőmből valósítottam meg.

Összességében pedig büszke vagyok arra, hogy a filmjeim – bár úgy tűnik, hogy rétegfilmek – mégis nagyon sok emberhez eljutnak anélkül, hogy terjesztenénk, hirdetési pénzekkel segítenénk a promóciót. A Tisza nevében már egyórás filmem, – több mint másfél millió ember látta eddig –, nem is dokumentumfilm, inkább egy történetet mesél el. A filmjeimből arra vagyok a legbüszkébb, hogy összehozzák az embereket egy-egy téma kapcsán: amikor a Tisza-tóról szóló filmeket elkezdtem, az elsődleges célom az volt, hogy az ott élő emberek, a helyi közösség megbecsülje és szeresse a tavat. És ez meg is történt, persze a film turistákat is vonzott oda.

Mi a következő lépés a filmezés terén?

A Tisza-tóról fogok még egy kicsit filmezni. Van egy történetem – ez egy filmsorozat lesz, aminek címe: Tisza-tó köztársaság. Arról fog szólni, hogy egy olyan köztársaságot vizionálok, ahol az embereknek a legfontosabb a természet, és úgy élnek, hogy mindent az alá rendelnek. Ennek a köztársaságnak bárki tagja lehet, ha betartja ezt a szabályt.

Aztán „elhagyom” a Tisza-tavat, olyan művészfilmeket szeretnék készíteni, amik nem természetfilmek, hanem érzéseket adnak át. Ez az álmom és fő célom a jövőben, azaz nagyjátékfilmek, mozi, és filmcsatornák. Igazi filmrendező szeretnék lenni egyszer. Az első kis lépésem e felé a Jóreménység-sziget című film lesz, ami várhatóan télen mutatok be. Aztán meglátjuk: van otthon öt-hat olyan forgatókönyv, amit szeretnénk megvalósítani.

Fotó: Roggs Fényképészet

Példaértékű, amit csinálsz, úgy is fogalmazhatnánk, hogy trendi: konzervatívnak lenni menő: ezt sugallod az egyéniségeddel és a munkáddal egyaránt. Miben hiszel?

Abban hiszek, hogy az ember életét két erő befolyásolja: az egyik Isten, a másik pedig te magad, az akaratod. Semmi más nem szabad, hogy befolyásoljon. Nem szabad, hogy beengedd azokat az embereket és trendeket, amelyek eltéríthetnek az utadról, mert elveszíted az önálló személyiségedet, elveszíted a hitedet, elveszítesz mindent az égvilágon, és boldogtalan ember leszel. Olyan emberré válsz, aki azt sem tudja, hogy mi az eredeti értéke.

Ljasuk Dimitry független filmes, környezetvédelmi aktivista és reklámszakember. Leningrádban született, egyéves kora óta él Magyarországon, egy évet Los Angelesben is eltöltött. Édesanyja magyar, édesapja ukrán, Dimitry elsősorban magyarnak tartja magát, de büszke ukrán származására és orosz, ruszin, lengyel és osztrák származású felmenőire. Gyermekkora első éveit ukrán nagyszüleinél töltötte Mizocsban, egy kis ukrán faluban. A Tisza szeretetére édesapja tanította, aki rendszeresen elvitte horgászni a Tisza-tóra. Fiatal korát a művészetek iránti érdeklődés és a rajzolás határozta meg: autótervezőnek készült, végül reklámszakemberként alapított ügynökséget 2004-ben. 2015-ben a fiatal magyar vállalkozók példaképei közé választották. Elsősorban független filmesnek tartja magát, 2018-ban kezdte el a Tisza-tavi kisfilmjeit forgatni, majd 2021-re készült el A Tisza nevében című környezetvédelmi filmje, mellyel két díjat is nyert a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon, ahol idén kilencven országból több mint 2000 film nevezett: a fesztivál fődíját és a Kék Bolygó Alapítvány szakmai fődíját is elnyerte. Jelenleg első nagyjátékfilmjén dolgozik.

Ajánljuk még:

„Nem lehet lemondani az emberekről” – interjú Dr. Orsós Zsuzsanna biológus-rákkutatóval
Hetedikként született egy Tolna megyei község beás cigány családjába, és már korán elhatározta, hogy tovább fog tanulni. Ő lett az ország első cigány MTA-ösztöndíjas PhD-hallgatója, szerepel az 50 elszánt magyar nő című kötetben, számos díj és elismerés tulajdonosa, és 2020-ban megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet. A Pécsi Tudományegyetem adjunktusát nem mindennapi életútjáról, mérföldkövekről, szakmáról és a hétköznapokról kérdeztük.