Ja, majd visszafagyasztjuk a jeget... De a fagyi így is vissza fog nyalni

Lehet, hogy kicsit élesre sikerült a téma felütése, de azt hiszem, vannak esetek, amikor finomabban nem lehet. Vagy nem érdemes. Mert értem én, hogy a tudomány mindent megold, de azért csak-csak vannak esetek, amikor nem megoldani kell, hanem inkább megelőzni. És a Föld sarkainak olvadása talán pont egy ilyen eset…

Ahogyan azt már évek óta tudjuk: Földünk sarkköri területei a globális átlaghoz viszonyítva többszörösen gyorsabban melegednek. Ebben az évben rekordméretű hőhullámokról számoltak be az Északi-sarkvidéken és az Antarktiszon is, ami komoly aggodalomra ad okot. A gyors ütemben olvadó jég ugyanis felgyorsítja a tengerszint emelkedését, az összeomló gleccserek megjósolhatatlan csapást mérhetnek az egész világra. Ez tehát tény, és mindannyiunk ügye.

A gleccserek további olvadását csak abban az esetben lehetne feltartóztatni, ha azonnal leállítanánk az összes üvegházhatású gáz kibocsátását. Ez sajnos gyakorlatilag lehetetlen. De hogy jobban szemléltethessem az okokat és összefüggéseket, hoztam egy gyakorlatias példát:

minden kilogramm szén-dioxid, amit ma kibocsátunk, 15 kilogramm gleccserjég elolvadását jelenti.

Ez az új típusú – 2016 után bejegyzett – személygépkocsikra vetítve azt jelenti, hogy egy kilogramm gleccserjeget veszítünk el egy középosztályú gépkocsi 500 méteres útja alatt.

Tehát igen komoly hatással vagyunk a környezetünkre: a nagyrészt az emberi tevékenység által okozott globális felmelegedés miatt alig több mint két évtized alatt 28 billió tonna jég olvadt el a Földön, a jégveszteség mértéke évi 0,8 billió tonnáról 1,2 billió tonnára nőtt, ami 57 százalékos növekedés az 1990-es évekhez képest. A gyorsan olvadó jég pedig súlyos hatással van a környezetre: hozzájárul a vadon élő állatok élőhelyének elvesztéséhez, a tengerparti erózióhoz, a változó óceáni áramlatokhoz, az extrém hőmérsékletekhez – közvetve vagy közvetlenül gyakorlatilag hatással van az élet majd minden területére. Egyszerűen megfogalmazva: előbb-utóbb visszanyal a fagyi.

De a tudomány nem tétlenkedik. Nemrégiben elő is rukkoltak egy szuper ötlettel:

fagyasszuk újra az olvadó jeget!

A kutatás annyira friss, hogy alig egy hónapja, szeptember 15-én tették közzé, és a geomérnöki program lényege, hogy sugárhajtású repülőgépekről mikroszkopikus aeroszol részecskéket permeteznének a légkörbe az északi és déli, 60 fokos szélességi körökben, 13 ezer méter magasságban. Ezek az aeroszolok lassan a pólus felé sodródnának, és enyhén árnyékolnák az alatta lévő felületeket. 

A részecskeinjektálást szezonálisan végeznék a tavaszi és kora nyári, hosszú napokon. Egy nagyjából 125 légi utántöltő tartályhajóból álló flotta kellene ahhoz, hogy évente 2 Celsius-fokkal lehessen hűteni a területet, és ezzel az iparosodás előtti átlaghőmérséklet közelébe kerülne. Az éves költségeket 11 milliárd dollárra becsülik, ami kevesebb, mint egyharmada annak a költségnek, ami az egész bolygó 2 Celsius-fokos nagyságrendű hűtésére vonatkozik, és csak egy töredéke a nettó nulla kibocsátás eléréséhez szükséges költségeknek, tehát mondhatni „olcsó” megoldás. 

Ez idáig rendben is van, és megnyugtató, hogy a tudomány szakadatlanul újabb és újabb megoldásokon dolgozik, de elfelejtünk egy nagyon fontos tényt: ha ez a módszer be is válna, alkalmazni is tudnánk, akkor sem lenne gyógyír a problémára, pusztán a tünetek kezelése. Mondjuk úgy: aszpirin, nem penicillin.

Rendkívül aggasztó ugyanis az a tény, amit az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentése is kiemel: az üvegházhatást okozó gázok múltbeli és jövőbeli kibocsátása által okozott változások évszázadokig, sőt évezredekig visszafordíthatatlanok lesznek. A globális felszíni átlaghőmérséklet 2011 és 2020 között 1,09 °C-kal volt magasabb, mint 1850 és 1900 között, és

2018-ra a globális átlagos tengerszint már húsz centiméterrel az 1901-es átlag fölé emelkedett. 

Innentől kezdve elég csak megnézni, melyik város milyen magasan helyezkedik el a tengerszint felett: például New York tíz méter magasan van. Olyan földtörténeti korban, amikor a légköri szén-dioxid-szint több volt a mostaninál, és gyakorlatilag nem voltak jégsapkák, a tenger szintje 150 méterrel magasabban helyezkedett el. A bolygó képe ugyan most másmilyen, azért ez az adat mutatja, mi fog történni, ha elérjük azt a szén-dioxid-szintet, amikorra elolvad a jég nagy része. Márpedig ez be fog következni száz éven belül.

A jelentés szerint a Föld minden régiójában rövidülni fognak a hideg évszakok, és hosszabbodni a meleg évszakok. A felmelegedéssel a szélsőségesen forró időjárási események egyre gyakrabban fogják meghaladni az egészségügyi, illetve a mezőgazdasági tűrőképesség felső határait, intenzívebbé válik a víz körforgása, ettől bizonyos helyeken erőteljesen nő a csapadékmennyiség, áradások öntik el a partmenti területeket, máshol viszont súlyosbodnak az aszályok. Mindez fokozatosan lakhatatlanná tesz egész térségeket is.

Ha ez leírva nem érintene meg bennünket kellőképpen, akkor lehetőségünk van megnézni egy interaktív atlaszon is, hogy a Kárpát-medence közepén, gyönyörű kis hazánkban milyen tendenciákra számíthatunk a hőmérséklet, szárazság, áradások, szelek és levegőminőségi mutatók esetében az elkövetkezendő öt, tíz, száz évben. Számolhatunk négy forgatókönyv szerint is, és ledöbbenhetünk azon, hogy mindösszesen egy foknyi különbség mekkora eltéréseket eredményezhet a jövőnk szempontjából.

És a tudományos bulvárban végigsöprő „nincs itt gond, majd újrafagyasztjuk” üzenetű tartalmakat ezért sem tudom könnyen tolerálni. Ugyanis a tudomány ilyenfajta félresiklatása abba a hamis illúzióba ringatja az embereket, hogy nem kell semmit sem tenniük, mehet minden tovább, hiszen majd mások megoldják helyettünk. Örülünk egy újabb tehetséges tudós csapatnak, akik megmentik a világot, miközben bele sem gondolunk abba, hogy egy ehhez hasonló akció azonkívül, hogy megoldást nem hoz a problémára, számos más hatással is járhat. Miközben az sem biztos, hogy sikerül vele a céljainkat elérni...

Például nem tesszük fel a kérdést, hogy a kifecskendezett aeroszolok milyen hatással vannak a bioszférára, élőlényekre, egyéb környezeti tényezőkre. Nem ismerjük hosszú távú hatásait, nem tudjuk, hogy rendszeres és nagy mennyiségű használatuk hova vezethet, ahogy azt sem mérjük fel, hogy egy 125 flottából álló géppark állandó munkája vajon mekkora terhelést fog jelenteni környezetvédelmi és egyéb szempontokból. Mert a legtöbb hír elfelejtett idézni a tanulmányból, például ezt: „A befecskendezett aeroszolok sztratoszférával való kölcsönhatásából adódó közvetlen éghajlati hatások mellett a kiépítési programhoz kapcsolódó szénlábnyom környezeti kockázatokat is hordoz magában”. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy látjuk, milyen kontrollálhatatlan folyamat a globális éghajlatváltozás, erre még inkább bele akarunk avatkozni mesterségesen...

Értem én, hogy olcsóbb, mint tartósan csökkenteni az üvegház kibocsátást, de mivel állandó alkalmazást igényel, meddig tartja meg költséghatékonyságát, és egyáltalán a Föld jövője, az emberiség élete szempontjából etikus-e az anyagi vonzatokat előtérbe helyezni?

Komoly kérdések ezek, és rendkívül fontos minden egyes rájuk adott válasz. De még fontosabb a lakosság felé közvetített üzenet hatása. Ugyanis kár abba a hitbe ringatnunk magunkat, hogy ezt a problémát majd megoldja helyettünk valaki más, hogy nem kell erőfeszítéseket tennünk, mert lehetetlen vállalkozás mindez, ha mi,

a Föld szerves részét képező emberek nem tartunk meg egy környezeti minimumot.

S ez nem erkölcsi felelősséget jelenti az élővilágért, hanem a létfeltételeket az emberiség számára. S mutogathatunk az iparra, kereskedelemre, kormányokra, és másokra. Ezek azok a faktorok, amikre nem sok hatásunk van. Szemben azokkal a rendkívül fontos tényezőkkel, amiknek irányítása a mi kezünkben van. Mert igenis számít minden egyes nylonzacskó, minden kidobott étel, ahogy minden liter benzin és minden csepp vegyszer is. A világban körbe nézve szomorúan tapasztalom, hogy a környezetvédelmi mozgalmak és irányelvek,

a tudományos előrejelzések és kutatási eredmények némiképp elveszítették erejüket, tekintélyüket és presztízsüket abban a világban, aminek középpontjában a fogyasztás, halmozás és pazarlás áll.

Amennyire komolyan vettük egy évtizeddel ezelőtt, úgy legyintünk rá ma, struccként dugjuk fejünket a homokba, farral kifele, hogy azt a kilógó részt is majd más menti meg.

De talán itt az ideje kicsit kiegyenesedni, és tudatosítani magunkban, hogy miképp a földi élet rendszerében minden egyes élőlény fontos szerepet tölt be, úgy a jövőnk szempontjából is minden egyes cselekedet számít, és változást idéz elő. Fontos tehát tájékozódnunk, bíznunk a tudományban, átlátnunk és értenünk a körülöttünk zajló folyamatokat, változtatnunk szokásainkon, mindennap egy-egy apró, de hosszú távon sokat számító lépéssel.