Íme egy jótanács, ha nagyon megmentenéd a Földet

Nem ironizálok, na. Látom az őszinte aggodalmat a szemedben. A környezet valóban fontos ügy, és az apokalipszis most annyira nem fér bele az életünkbe, ugyebár. Talán majd egyszer… ha úgy leszünk. De most nem. Jelenleg mással vagyunk elfoglalva. Szűkös energiáinkat fontosabb dolgok kötik le. Ökológiai katasztrófa, világméretű gazdasági- és társadalmi válság – tényleg csak ez hiányzik. (Vö. a közkeletű viccet Mórickáról és a szekrénybe belehányó;: apukáról.) Most kell okosnak lennünk tehát, hogy elkerüljük a kellemetlen következményeket.

Ne használjunk annyi műanyag zacskót, ez szuper. Amit viszont én javaslok, az kicsit tovább megy ennél.

Ne ijedj meg, nem nagy dolog. Tulajdonképpen elég egyszerű megvalósítani.

Azt javaslom, hogy szállj ki a versenyből. Oké, jössz azzal, hogy ebbe a versenybe nem te nevezted be magad. Sem a családod, sem a tanáraid, sem senki. Ahogy minden kortársad, ebbe a versenybe születésedkor csak úgy belekerültél – így, ilyen tompán, ilyen személytelenül.

A társadalom a bűnös? Legyen, de sokra nem megyünk ezzel.

Nem, nem te akartad a versenyt, de beleszoktál. Elfogadod a feltételeit. Elfogadod az ígéreteit. Nem mered egy centivel sem túlgondolni.

Valahol a tudata legeslegalsó rétegében, gondolom, mindenki tisztában van azzal, hogy ebből a versenyből senki sem kerülhet ki győztesen. Hogy a legkülönfélébb módszerekkel kerget boldogtalanságba és kiégésbe minket. A szembenézés mégsem jön el. A hajsza folyik tovább – Hamvas itt nyomná be az ájult jelzőt. Buzog bennünk a motiváció.

Kergetjük a teljesítményt, ami megvált bennünket. Iskolai teljesítmény, munkahelyi teljesítmény, párkapcsolati teljesítmény, szexuális teljesítmény, szülői teljesítmény, satöbbi. A boldogságod, az örömöd anyaga: teljesítmény, de a megbecsültségednek, a személyes kapcsolataidnak is az. Ha fokozod a teljesítményed, még a házasságod is… házasságabb lesz valahogyan. A kisgyereked kisgyerekebb. Kutyább a kutyád. Az aktuális közhelyek legalábbis ezt hitetik el velünk.

Hogy hogyan jön mindez a klímához? Ez az elszabadult, önemésztő motiváció, ami egy élethosszig tartó versenybe kényszerít bennünket, ez az, ami a globális kapitalizmus logikájaként kiszipolyozza a bolygót. A növekedés, a produktivitás démona.

A teljesítmény, ami határokon átívelő szeméthegyekként leplezi le magát.

De hát ezt nem kell nagyon ecsetelnem.

A versenyből úgy lépsz ki, hogy megfogalmazod magadban: elég a mobilitásból, elég a flexibilitásból, elég a transzparenciából, elég a sikerorientáltságból. Végtére is ember vagy. Ne higgy az olcsó szólamoknak: az előbb felsorolt fogalmak mind arra szolgálnak, hogy aláássák az emberségedet.

Az ember, az nehézkes, körülményes, töredékes valami. A természetes állapota a pancserség. Elvégre valami ilyesmit jelent az, hogy kiűzettünk a paradicsomból. A teljesítmény, amit elvársz magadtól, mindig túl kevés lesz. Persze épp csak annyival, hogy folytasd önmagad túlpörgetését – de mindig túl kevés.

Ha kiszállsz, lényegtelennek fog tűnni a korábbi gondjaid kilencvenkilenc százaléka. Lényegtelen lesz, amiért folyamatosan teljesítménybe hajszolod magad, abba a teljesítménybe, ami rövid időn belül tönkreteszi a bolygónkat.

Szállj ki a versenyből, mert senki nem fog helyetted kiszállni. A kiszállás persze nem „old meg” semmit. Talán még tetézi is a problémáidat. Valószínűleg hülyének, élhetetlennek fognak nézni. Minthogy a teljesítményelvű élet ma már nem opcionális, meglehet, a hétköznapokban bizonyos akadályok merülnek majd fel. De sebaj.

A sikeres élet merőleges a jó életre, amiről az Arisztotelészhez hasonló élhetetlenek beszéltek.

Olvasd el Ottliktól a Hajnali háztetők-et. A hazugságaiba végletesen belebonyolódott Petár egy Lónyay utcai lakásban rendezett bulin issza le magát – és gyötrődik. Felesége egy sima modorú férfival bezárkózott a sarokszobába. Petár végső elkeseredésében úgy dönt, kimászik a szalon ablakán, és az ablakdeszkán közelíti meg a sarokszoba erkélyét. Alatta hat emelet mélység – a házfalhoz tapadva araszol előre. Neje már kirohant a szobából, a szalon ablakából rémüldözve nézi a mutatványt. Petár megérkezik az erkélyre, a feleség átölelné, de ő veszi a kabátját, faképnél hagyja őt. A lépcsőházban aztán elmeséli barátjának, Bébének, hogy mit látott.

„Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.”

Bébé azt tanácsolja Petárnak, hogy fesse le, amit látott. „Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam” – válaszolja Petár. Motiváción, teljesítményen, versenyen túl ez a pőre megelégedettség vár. És még a Földnek is jót teszel vele.