GolfÁramlat

„Az összeomlás már a jelen” – interjú Horváth Balázs biológussal

Horváth Balázs szakmai érdeklődésen túl főként személyes indíttatásból kezdett el foglalkozni a fenntarthatóság témakörével, és nincsenek jó hírei számunkra. Szavait akár az emberiség végrendeletének nyitófejezeteként is olvashatjuk, és jó volna, ha nemcsak a Föld napján vennénk komolyan érveit.

Horváth Balázs biológus, a Széchenyi István Egyetem Alkalmazott Fenntarthatóság Tanszékének docense. Három monumentállis műve generalista áttekintésül szolgál, hogy mélyebben megérthessük az emberiség és a környezet ambivalens viszonyát. Köteteinek címe: A beteg bolygó – A fenntarthatatlanság és a betegség kultúrtörténete, Erkölcs és civilizáció – A környezeti problémák etikai oldala, A fenntarthatóság pszichológiája – A környezeti problémák emberi oldala.

A több tudományterület illetékességébe tartozó fenntarthatóság témájáról sokan és sok mindent írtak már, akár ellentétes nézőpontokból is. Az ön által szerzett három kötet viszont némileg kilóg a sorból: merészen, interdiszciplináris és generalista nézőpontból közelít a témához, mindez pedig manapság nem divat. Miért kezdett fenntarthatósági kérdésekkel foglalkozni?

Ugyanabban a világban élek, mint mindenki más, és ugyanúgy figyelemmel kísérem, mi történik, biológusszemmel is értékelem, amit látok. Talán az is segít, hogy sok mindent tapasztaltam már. Például tudom, hogy gyerekkoromban teljesen más volt az éghajlat Magyarországon, mint amilyen most. A változás persze nagyon régen elkezdődött, csak sosem vettük elég komolyan. Emlékszem a húsz évvel ezelőtti tévéhíradókra, amiben a meteorológusok rendszeresen elmondták, hogy bár érzékelünk ezt meg azt, nincs klímaváltozás, az időjárás van annyira változékony, hogy abba beleférjen az, ami történik. Aztán egyszer csak megváltozott a narratíva, és most már teljesen mást mondanak a szakemberek. Egyébként közel lakom a természethez, a Dunához, ahová gyerekkorom óta gyakran kijárok, és döbbenetes változásokat látok magam körül. Ez is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtem a fenntarthatóság témakörével foglalkozni.

Mondana egy példát, amin keresztül Magyarországon is érezhetjük a klímaváltozás hatásait?

Egyetemista koromban, a 90-es évek második felében még a töltés vibrált a sáskák ciripelésétől. Akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer éhezünk, kimegyünk egy hálóval, és annyit fogunk belőlük öt perc alatt, hogy jóllakik az egész család. Mára teljesen kihalt a töltésoldal, nem hallani állatokat. Elképesztő mértékű az a pusztulás, ami a rovarvilágban végbement, és erre számadatok is vannak. Németország védett területein például 27 év alatt 76 százalékkal, tehát kevesebb mint a negyedére csökkent a repülő rovarok biomasszája.

Ezek az adatok a védett területekre vonatkoznak – mi lehet azokon a helyeket, amelyeket nem is védünk?

Önmagában is szörnyű szembesülni egy ekkora pusztulással, de azért is borzasztó a változás, mert a rovarvilág minden táplálékhálózatnak az alapját jelenti, alatta már csak a növények vannak. A növényvilág nagy része viszont a rovaroktól függ, és ha eltűnnek a rovarok, beporzás nélkül a növények egy része is elpusztul.

Elég drámai képet fest az emberi civilizáció jelenéről és felsejlő jövőjéről a könyveiben. Valóban indokolt ez a mélyen gyökerező pesszimizmus vagy inkább figyelmeztetésnek szánja?

Bár többektől is megkaptam már, hogy pesszimista vagyok, én úgy gondolom, hogy csak a tényeket írtam le, tehát inkább objektivitásnak nevezném azt, amit más pesszimizmusként értékel. A változásokat az ember okozza, és sajnos az is megfigyelhető, hogy amikor jót akarunk, akkor is nagyon gyakran rosszat csinálunk. Például nem olyan régen részt vettem egy rendezvényen, amelynek keretében egy koszorút helyeztek el a Dunára annak örömére, hogy a vízpótlásnak köszönhetően visszajött a víz a mellékágakba, de az a koszorú is műanyagból volt. Vagyis rátettek egy műanyag koszorút a vízre, ami amúgy is tele van már műanyag hulladékkal. 

Legalább ennyire elképesztő az, ami szúnyogírtás címén zajlik: nemcsak hogy kémiai módszerekkel pusztítjuk a szúnyogokat, de akkor is szórjuk a vegyszert, amikor egyáltalán nincs szúnyog. Jómagam erre különösen ki vagyok hegyezve, mert rovarokat fényképezek a szabadidőmben, és látom, hogy egyre kevesebb van belőlük. Amióta a Szigetközben nem végezzük már az ökológiai célú elárasztást, mert nem sikerült olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelelt volna, azóta jelentősen megcsappant, szinte eltűnt a szúnyogállomány. Ennél is szörnyűbb az, hogy a folyókat kísérő lakossága általában ragaszkodik a rendszeres szúnyogirtáshoz akkor is, ha nincs szúnyog (de ezt nem veszi észre). Azért kezdtem el megírni ezeket a könyveket, hogy felhívjam a figyelmet az ilyesféle anomáliákra.

 

A könyveiben azt állítja, hogy a mai életminőségünk sokkal rosszabb, mint a 12 ezer évvel ezelőtt élt őseinké. Mire alapozza ezt?

Valóban rosszabb, és magunknak köszönhetjük ezt. Amikor elkészültem a kézirattal, még azt tudtam írni, hogy a financiális lehetőségeink jobbak ugyan a globális átlaghoz képest – bár ez nem feltétlenül jelent jobb életminőséget –, de ma már az sem igaz, hogy anyagi életszínvonalunk egyre magasabb lenne. Néhány éve elkezdett világszinten esni az egy főre eső GDP, vagyis anyagilag is egyre rosszabbak a körülményeink. A beteg bolygó című első kötetben a fogamzáskor várható élettartam adatait is vizsgáltam, abból kiderült, hogy e szempontból is rosszabbul állunk, mint a hajdani gyűjtögető- és vadásznépek. Napjainkban már a születéskor várható élettartam is csökken, az éhezők és az alultápláltak száma pedig egyre nő.

Már minden jellemzőjét megtapasztalhatjuk az összeomlásnak,

miközben évente 80 millióval növekszik a világ népessége, most tartunk 8 milliárdnál. Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb tápanyagot tartalmaznak az ételek, amiből egyre nehezebben tudunk eleget termelni. 

A gondok adottak. Mi kellene vajon ahhoz, hogy észrevegyük: nagy a baj?

A legnagyobb baj az, hogy az előrejelzéseket sosem vettük és még mindig nem vesszük komolyan, pedig maguk az előrejelzések igencsak komolyak. Itt van például a migráció témája. Az ENSZ 2004-es népességbecslései szerint 2050-ben 9 milliárd lesz a Föld lakossága és ugyanitt olvasható, hogy pár éven belül 240 millió, de akár 1 milliárd ember is elhagyja majd az otthonát, hogy új élőhelyet keressen magának. Ez a vándorlás mára már valóság, de amíg nem „kopogtattak” Európa határain a bevándorlók, addig senki sem vette komolyan a szakértőket. Ez a magatartás tapasztalható az összes többi problémával kapcsolatban is. Nekünk, embereknek hatalmas öntudatunk, egónk van, mert azt hisszük, kivételes faj vagyunk. Némi iróniával beláthatjuk: képesek voltunk létrehozni magunk számára egy egyre rosszabb és fenntarthatatlan életmódot. Nagy részben ezt jelenti a mi kivételességünk.

Nagyon kemény szavak ezek, hiszen azt is sejttetik, hogy miközben az információhoz való hozzáférés Kánaánjában élünk, nem feltétlenül lettünk okosabbak a több tudás által. Szinte bénító érzés arra gondolni, hogy – az ön által felvázolt logika szerint – a vesztünkbe rohanunk. Úgy látja, hogy reális forgatókönyv az emberi faj kipusztulása?

Akár több tucat faj is kipusztulhat, sőt óránként pusztulnak ki jelen pillanatban is, de a Földet, sőt a bioszférát valószínűleg olyan értelemben nem fenyegeti veszély, hogy eltűnne az élet. Akkora negatív változást az ember nem tud okozni. De ahhoz, hogy összeomlásról beszéljünk, még az se kell, hogy az emberi faj teljesen kipusztuljon.

A Húsvét-szigetek társadalmában bekövetkezett összeomlást minden humánökológia és környezetvédelem kurzuson el szokták mondani példaként, mert ott is fenntarthatatlanul éltek: felszaporodott a népességük talán tízezer körülire, aztán néhány száz év alatt visszacsökkent 2000-re, de az a 2000 már sokkal rosszabb körülmények között élt, mint a népességnövekedés előtti kétezer ember. Nem tudtak regenerálódni, ráadásul rengeteg fajt kipusztítottak a szigetről az évek során, így végül nélkülözniük és éhezniük kellet az embereknek. Abban a néhány száz évben, amíg a sziget lakossága a maximumról visszacsökkent az ötöd részére, keresztülmentek egy olyan szakaszon, amikor a kannibalizmus általános volt, és mindenki háborúzott mindenkivel. Ez is egy összeomlás.

Számunkra az a kérdés, hogy mikor ismerik fel a tömegek, hogy a jelen már az összeomlás része.

A Húsvét-szigetek példája kicsiben modellezi azt a globális krízist, amit fenntarthatatlanságnak nevezünk. Ezek szerint a népességnövekedés törvényszerűen veszélybe sodorja az adott területeken élő populációkat, tágabb kontextusban pedig az emberi fajt, vagy valahol mi, emberek rontottuk el? Lehetett volna másképpen, fenntartható módon is szaporodni és élni?

A népességnövekedés nem válik előnyünkre: minél magasabb népességszám-csúcsot érünk el, annál nagyobb problémáink lesznek. Az ember csak az egyik faj a nagytermetű emlős fajok közül, és más fajokkal is előfordult, hogy fenntarthatatlanok voltak. Gradációnak hívják azt a jelenséget, amikor – főleg kisebb termetű állatok – felszaporodnak, összeomlik a népességük, majd egy pár évig nem fordul elő ilyen gradáció. Az embernek az a különlegessége, hogy ezt a szakaszt sokkal tovább tudta tolni, tehát nem 5 millióról növekedett a lélekszám rövid idő alatt 10 vagy 15 millióra, majd összeomlott, hanem mielőtt összeomlott volna a civilizáció, az ember változtatott valamit az életmódján. A legnagyobb ilyen mérföldkő valószínű a mezőgazdasági kultúrák kialakulása és elterjedése volt, aminek pont az életben maradás, a fajfenntartás volt az egyik hajtóereje.

Hogyan függ ez össze az éghajlatváltozásokkal?

Amíg kedvezőbb éghajlati viszonyok között élt az emberiség, a lélekszáma felszaporodott, majd jött egy kedvezőtlen irányba ható éghajlatváltozás, ami miatt azt az embertömeget már nem lehetett élelemmel ellátni. Tízezer évvel ezelőttre gyakorlatilag belaktuk a Földet, nem nagyon lehetett elvándorolni jobb éghajlatú tájakra, így gondoskodni kellett az élelem előállításáról vagy másoktól való megszerzéséről. A környező népekkel vívott harcok is csak ideig-óráig és limitáltan voltak sikeresek, tehát maradt a letelepedés és elkezdődött a földművelés, aminek egyik hozadéka a felhalmozás lett.

Tulajdonképpen ez volt az a lépés, amikor kiengedtük a szellemet a palackból és végérvényesen megváltozott az ember életmódja, mára pedig már olyan sokan lettünk, hogy lehetőségünk sincs visszamenni a gyűjtögető vadászó életmódba. Mindig elcsodálkozom, amikor mélyadaptációval foglalkozó, a téma iránt joggal érdeklődő emberek felvetik azt a lehetőséget, hogy ha már kiürülnek a boltok, akkor a saját kertünkre támaszkodjunk vagy gyűjtögessünk a természetből. Azt hiszem, abba nem gondoltak bele, hogy ez tízmillió emberrel, kilencvenháromezer négyzetkilométeren nem lehetséges.

Százszor annyian vagyunk, mint amennyi vadászó-gyűjtögetőt ez a földterület el tudna tartani.

Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon jobbára szántóföldek vannak, az erdők jelentős részét már kiirtottuk, maximum faültetvényeink vannak, a folyókat belépcsőztük, megmérgeztük, tele vannak mikroműanyaggal és nem kis probléma az sem, hogy már nem értünk a vadászathoz és a gyűjtögetéshez. Tehát sem a környezetünk eltartóképessége nem akkora, hogy eltartson bennünket, sem mi nem rendelkezünk azzal a tudással, ami vadászó-gyűjtögető életformára alkalmassá tenne bennünket.

Az Erkölcs és civilizáció, valamint A fenntarthatóság pszichológiája című kötetekben továbbelemzi a problémát az egyéni felelősség nézőpontjából is. Hogy létezik, hogy miközben olyan sok mindent birtokolunk, és annyi lehetőséggel élhetünk, mégsem vagyunk boldogabbak, mint 12 ezer éve? Hogy fordulhat elő, hogy a jólét nem jóllétet, hanem depressziót és éhezést hozott? Miért vagyunk betegebbek, mint elődeink, akik a gyógyszert sem ismerték? – csupán néhány a feltett provokatív kérdések közül. Hogy jutottunk idáig?

Úgy, hogy ide vezetett az utóbbi 3000 év, amit mezőgazdálkodással töltöttünk: így alakult az evolúciónk. Háromezer vagy akár tizenkétezer év egy faj életében csupán egy pillanat, genetikailag gyakorlatilag egyáltalán nem tudtunk adaptálódni, hozzászokni a minket körülvevő változásokhoz. Kulturálisan változunk, de

a modern életforma nem felel meg semmilyen szempontból a fajunk igényeinek, hiszen az ember szabadságra vágyik.

Ezért aztán pszichológiailag sem viseljük el a körülményeket, amiket teremtettünk. Változtatni azért nem tudunk, mert kisgyermekkortól azt tanuljuk, hogy ez az életforma kívánatos. Azt hazudjuk a gyerekeinknek, hogy jobban élünk, mint elődeink, de ez egyszerűen nem igaz – rengeteg ezzel ellentmondó adatot találtam. Azért írtam meg ezeket a könyveket, hogy megmutassam: ha a történelemhamisítás, a holokauszt-tagadás bűn, akkor ez emberi faj és civilizáció történetének meghamisítása is az, és beláthatatlan következményekkel jár. A fejlődésünk ugyanis a növekvő egyenlőtlenségek irányába mutat, míg a gyűjtögető-vadászó népeknél nyoma sem volt egyenlőtlenségnek akkoriban ezt nem is lehetett volna értelmezni efféle különbségeket.

Mi az, amit elhallgatunk a gyermekeink elől?

Például a mezőgazdasági kultúrák elterjedésével járó humanitárius katasztrófákat. A gyűjtögető vadászok növényekből és állatokból is százas nagyságrendben fogyasztottak, ezért olyan nem volt, hogy egy-egy kedvezőtlen időjárású időszakban minden táplálékfajukból túl kevés lett volna. Ezzel szemben a mezőgazdálkodó ember pedig körülbelül 100-130 évvel ezelőttig, tehát egészen a 19. század végéig egyik éhezésből esett át a másik éhezésbe, hiszen a mezőgazdálkodás csupán néhány növényfaj termesztésére és néhány állatfaj tartására korlátozódott. Ezt nem tanuljuk történelemből például. Nagyon sok mindenről van szó a történelemórákon, megtanuljuk, hogy egyik uralkodó hogyan csapta be, győzte le a másikat, miként változtak az országhatárok, de az akkori emberek gondolkodásával, életminőségével nemigen foglalkozunk.

Az erőszak kultúrájával kapcsolatban is gyökeresen ellentmond néhány kortárs szerző véleményének. Nemrégiben jelent meg Steven Pinker kanadai-amerikai kognitív pszichológus könyve, Az erőszak alkonya, amelyben arról ír, hogy az emberiség az évszázadok során megszelídült. Ön éppen az ellenkezőjét állítja. Mit gondol Pinker érveiről?

Területszerző háborúkról és háborús erőszakról leginkább akkortól beszélhetünk, amióta mezőgazdaság van és amióta nagyobb lélekszámban élnek együtt az emberek egy adott területen. A vadászó-gyűjtögető népek viszont egészen kis csoportokban éltek együtt, tehát nem kellett megküzdeniük egymással az élelemért. A társadalom egysége a csoport volt, és ez a szerveződési forma ma is tanulságos. Mi a családot tartjuk a társadalom alapegységének, de egy család nem tudja egyedül sem ellátni, sem megvédeni magát, szükségünk van a csoportlétre.

A család elsődlegességének hangsúlyozásával sokkal inkább atomizáljuk a társadalmat, ezáltal életképtelenebbé is tesszük. 

Ezt a logikát még két generációval előttünk értették az őseink: a faluközösségek és a nagycsaládok szerves egységet alkottak. 

Még korábban pedig, ezerévekkel ezelőtt 50-60 fős csoportokban éltek az emberek, ráadásul ezek a csoportok nem voltak homogének, összetételük folyamatosan változott. Nemcsak az egyes csoportok vándoroltak, hanem az emberek is. A klasszikus értelemben vett fegyveres konfliktusok természetesen akkor is voltak, de a háború, vagyis a tömeges, egész népek elleni harc a területszerzési és -foglalási igénnyel jelent meg az emberi civilizációban. Steven Pinkernek természetesen igaza van néhány dologban, amikor az erőszakmentességről ír, de nem vizsgálja meg a jelenséget mélységében. Nemcsak a háborút nevezzük erőszaknak, hanem mindent, ami az emberek halálát okozza, ilyen értelemben pedig létezik környezeti erőszak is.

A rengeteg drámai adat és a szinte apokaliptikus jövőkép elfogadhatatlan. Egyértelmű, hogy muszáj változtatnunk, de hogyan? A klímaváltozás felelősségét kollektív feladatként emlegetik, és elsősorban az államokra és a nagyvállalatokra mutogatnak a szakemberek a szükséges lépések megtételét sürgetve. Az alapvető kérdés azonban az, hogy egyáltalán tudunk-e még változtatni a helyzetünkön?

Az életmódunkkal sokat tudunk változtatni. Nekem például nincs autóm, hőszivattyúval fűtünk, de egy távfűtéses lakáshoz képest nálunk hidegebb van. Kevesebb húst eszem, hüvelyesekből próbálok alternatív húspótlókat készíteni, mert hiszem:

egyéni szinten is van lehetőségünk változtatni.

Attól tartok azonban, hogy ezt 8 milliárd emberről már nem lehet elmondani, mert aránytalanul sokat fogyasztunk, rengeteg széndioxidot termelünk, és nem lehet egyszerre változtatni mindenen. Mindannyian ismerjük az ökológiai lábnyom fogalmát. A világ országai nagyon nagy szórást mutatnak a tekintetben, hogy hol mekkora a lakosság ökológiai lábnyoma. A legkisebb ökológiai lábnyoma Jemennek van, a világ egyik legszegényebb országának, és ahhoz, hogy fenntartható legyen a civilizációnk, minden országnak ugyanekkora ökológiai lábnyommal kellene rendelkeznie. Vagyis vissza kellene térnünk egy sokkal egyszerűbb életformához.

Hatalmas anyagot gyűjtött össze és dolgozott fel. Milyen fogadtatása volt a könyveinek?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam magánemberektől, de a szakma nem feltétlenül kedveli a generalista megközelítéseket. Az én megállapításaim nem illenek bele a mainstream véleménysodorba. Sokatmondó számomra, hogy a kötetek megjelenése kapcsán készült kb. egy tucatnyi interjú és ugyanennyi recenzió között egy sem volt, amit vallási kötődésű sajtóorgánum készített volna. Ez szerintem azért érdekes, mert az egyház azt mondja, támogatja a környezet ügyét, ugyanakkor kevés figyelmet szentel azoknak a tudományos eredményeknek, amelyek az általa preferáltaktól eltérő válaszokat adnak. A népességnövekedés és a túlnépesedés témakörét például erősen kerülik, pedig ez a környezeti problémák egyik legfőbb okozója. Jó lenne ezzel végre szembenézni. Meg kell érteniük a szakembereknek és a különböző vallások képviselőinek, hogy a generalista megközelítés nem elszigetelten értelmezi a jelenségeket, hanem összefüggésükben, és a kép, amit felvázol, nem egyoldalú. Márpedig az emberiségnek most egy egységes képre, egységes vízióra van szüksége ahhoz, hogy változtatni tudjon a helyzetén.

Ajánljuk még:

A „megtört szívek” gyógyitala, az erkölcs jelképe – Mindent az árvácskáról

Városi virág, idén egész télen állta a sarat a belvárosi virágágyásokban is, aki pedig résen volt, tél derekán is szüretelhette a színes virágokat a balkonládájából egyenesen a salátába. Tavasszal a szupermarket pultjaiban a salátamixből hirdette sárgán vigyorogva, hogy helló, itt a kikelet. Az árvácska strapabíró, dekoratív, festőket megihlető virág, ami igen finom is!

 

Már követem az oldalt

X