A kérdés, mely leginkább foglalkoztat, hogy mennyire jogos ez az indulat, amely sok esetben felétek árad. Hogy álltok ti most mindehhez?
A legfontosabb, ami szót érdemel, az a szakmánkban mára lezajlott szemléletváltás. Hazánkban Vásárhelyi Pál munkásságával kezdődően a termőterületek növelése volt a célja a lecsapolásoknak és a folyószabályozásoknak. Például a Tisza szabályozásának tervezési alapelve a Vásárhelyi-féle cél volt, amely szerint az átmetszésekkel nyert esésnöveléssel, valamint az áramlási feltételeket kielégítően vonalazott töltésekkel kialakított árvízi mederben gyorsul az árvizek lefolyása. Míg a mederrendezést és az átvágásokat az eredeti terv szerint hajtották végre, addig a töltéseket a helyi és a mindenkori igények szerint és nem az egységes árvízi meder alapfeltétele szerint építették meg. A mocsaras területek lecsapolására való igény csak fokozódott az 1950-es évektől kezdődően. Akkoriban még az a gondolat is felvetődött egy helyi pártvezető fejében, hogy a Balaton lecsapolásával remek kukoricaföldeket lehetne kialakítani. Mindez mára szerencsére éppen az ellenkezőjére fordult át. Tehát a fő cél megfogni, megtartani azokat a vizeket, amelyek egy-egy belvizes időszakban keletkeznek, persze úgy, hogy ezzel a bel- és árvízbiztonság megmaradjon, azaz a településeket mindez ne veszélyeztesse.
Ha jól értem, akkor a szakma és a közvélemény azonos állásponton van, hiszen a manapság népszerű posztokat írók éppen ezt várják tőletek.
Azért nem egészen. Az elmúlt években számos olyan terv készült az erre alkalmas területeken – elsősorban árapasztó tározókhoz kapcsolódóan –, amelyek segítségével újra lehetne indítani hazánkban az ártéri tájgazdálkodást. Az infrastruktúra kialakítására még uniós támogatások is igényelhetők, csakhogy a hazai mezőgazdasági támogatási rendszer ezt még nem követi, azaz a helyi gazdák nem motiváltak az efféle váltásban. Még megvannak az úgynevezett fokok maradványai, a régi fokgazdálkodásnak a helyszínei, holtágak, miczek, melyeket revitalizálni lehetne, ha lennének, akik felvállalják. Az ártéri tájgazdálkodás vízgazdálkodási feltételeinek megteremtése kedvező hatással lenne a terület klímájára, kiegyenlítheti a szárazföldi éghajlat szélsőségeit. A cél az lenne, hogy a természeti adottságoknak megfelelő, azokhoz illeszkedő haszonvételeket alkalmazzanak a helyi lakosok, mozaikos területhasználatú kialakítással.
Vagyis épp fordított a helyzet, mint ahogyan a fent említett posztok sugallják? Éppen a gazdák, azaz a civilek kezében lenne a változtatás lehetősége, a ti oldalatokról adott lenne a szakmai támogatás, hogy újra vizes élőhelyekkel töltsük meg a Kárpát-medencét?
Igen, de azért összetett ez a kérdés. Hiszen ezekben az években, amikor rekordkevés a víz, azaz nincs mit visszatartani, az efféle gazdálkodás sem lenne mindig biztonságban. Ahhoz, hogy legalább valamennyi vízzel mi magunk gazdálkodhassunk, bizony szükség lenne a nagyobb folyóinkon is – most egy manapság szitokszóként használt kifejezés következik – duzzasztógátak kialakítására. Fontos lenne megteremteni a nagyobb folyókból történő kisvízi vízpótlási, vízkivételi lehetőségeket is. A Felső-Tiszán, az ukrán vízügyi szervekkel együttműködve erre talán lenne is lehetőség. Ugye Trianon nem csak etnikai, de vízgazdálkodási szempontból is rendkívül nehéz helyzetet teremtett.
Hiszen Kis-Magyarország gyakorlatilag egy gyűjtőmedence lett, és nem maradt semmi ráhatásunk a peremvidékekre.
Egyetlen egy folyónk van, ami Magyarországon ered és itt is van a torkolata, ez a Zagyva, az összes többi mind a határon túl ered, tehát a rendszer egészére nincs hatásunk. Ha sok víz van a Kárpátokban, akkor nagyon sok víz jön hozzánk, ha kevés víz van, akkor még kevesebb jön hozzánk, mert már a határ előtt úgymond lefölözhetik a nekik szükséges mennyiséget. Ez azért a hatékony határ-vízi együttműködéseknek köszönhetően kezelhető.
Ez problémássá teheti a hazai árvízvédelmet is, hiszen ha komplex ráhatásunk nincs a történésekre, nem marad más, mint az adott helyzetre reagálni.
Így van. Árvízvédelmi szempontból a töltések emelése a leggyorsabb megoldás, de hosszútávon csak nemzetközi összefogással, mindenre kiterjedő szabályozással lehet eredményeket elérni. Ehhez a vízügyi ágazat a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése programban látja a megoldást. Az árhullámok levezetésére az egyik, hogy a lehető legrövidebb idő alatt vezessük le az árhullámot, a másik, hogy a káros víztöbbletet szabályozott körülmények között a folyó mentén épített árapasztó tározókba vezetik, és az árhullám levonulása után engedik vissza a folyóba, illetve kormányozzák olyan területekre, ahol a víz károkozás nélkül visszatartható (holtágak, egyéb vizes élőhelyek). Az árvízvédelem mellett ez a terv komplex módon gondolkozik, így figyelembe vesz tájgazdálkodási, infrastruktúrális, ökológiai, turisztikai szempontokat is.
Mesélsz egy kicsit a Balatonról, a ti szemszögetekből mi ott a helyzet?
Ez egy rendkívül összetett és nehéz kérdés, mivel a Balatonnál nagyon sokféle érdeket, szempontot kell figyelembe venni, például a vízgazdálkodás, vízminőség, természetvédelem, turizmus, történelem, szakralitás, lakossági érzelmek és a többi. Jelenleg is több vízgazdálkodási projekt fut, melyek célja a Balaton vízminőségének megőrzése, javítása, ezzel egy időben a turisztikai feltételek biztosítása, fejlesztése. A 120 cm-re megemelt szabályozási vízszint nem biztos, hogy minden szempontból kielégítő.
Ami jó a turizmusnak, az kevésbe lehet jó hosszú távon az ökológiai környezetnek, például a nádasoknak.
Az elmúlt évtizedekben rendkívül sok tápanyag került a Balatonba mezőgazdasági területekről, halastavakból.
Fel kell térképezni, hogy hol vannak azok a felhalmozódási területek, ahol kotrással, a magas tápanyagtartalmú iszap eltávolításával javulhat a vízminőség. Persze már preventív intézkedésekkel a keletkezés helyén célszerű megfogni ezt a bejövő tápanyagot. Ez sem újdonság, mert a vízminőség romlását már a ‘60-as évektől észlelték, és ezért megkezdték a mezőgazdasági területekről jövő víz szűrését, sankolótereket, szűrőmezőket hoztak létre, ahol leülepítették a nitrogénnel, foszforral szennyezett vizet. Ezek a területek az évtizedek alatt gyönyörű vizes élőhelyekké alakultak át, aminek következtében Natura 2000-es területekké minősítették őket. Így azonban már a természetvédelmi szempontok miatt nehéz ezeket karbantartani, aminek következtében nem tudják ellátni a funkciójukat. A rehabilitációjuk azonban elengedhetetlen lenne. Ezen területek hatékonyságát a természetvédelmi kezelővel karöltve kellene megfelelő kompromisszumkészséggel helyreállítani. Az algaszaporodás, vízvirágzás következménye az oxigénhiányos víz, ami miatt romlik a tó esztétikai és környezeti állapota, és turisztikai szempontból is problémás lehet, mivel közegészségügyi szempontból fürdőzésre, sportolásra is alkalmatlanná válik.
A nádasokkal kapcsolatban mik a tapasztalataitok?
Az elmúlt években elkészült a Balaton nádminősítési térképe, mely alapján a beruházásokhoz a hatóságok adhatják ki a szükséges nádvágási engedélyeket. Az első-, másod-, és harmadosztályú nádasok védelem alatt állnak, nem vághatók ki, míg a negyed- és ötödosztályú nádasok kivágása a környezetvédelmi és természetvédelmi hatóság bevonásával végzett egyedi vizsgálat után engedélyezhető. A nádasok védelme azért is fontos, mivel a balatoni nádasok a vízszintszabályozás miatt nem tudnak önmaguktól megújulni. A nádasok pusztulásában nagy szerepe van a civil lakosságnak is, mivel a nyaralók előtti kijáratok „megtisztításával”, irtásával, engedély nélküli feltöltések, stégek kialakításával szétszabdalják az eddig egybefüggő nádterületeket. Egy év alatt elképesztő mennyiségű nád tűnik el a nádtörvény ellenére is.
Ajánljuk még:
JÓ SZŐLŐ, VEGYSZEREK NÉLKÜL? ÍGY CSINÁLJÁK EGY BALATONI BORBIRTOKON
PIACTÓL A PLÁZÁIG – BEZZEG RÉGEN SEM VOLT MINDEN JOBB
TÉNYLEG JOBB A CSAPVÍZNÉL AZ ÁSVÁNYVÍZ?
