A híres londoni szmog, amit még a tehenek is csak gázálarcban bírtak ki

GolfÁramlat

A híres londoni szmog, amit még a tehenek is csak gázálarcban bírtak ki

A híres londoni köd. Ma már a legtöbben csak a népszerű királyi sorozat epizódjaiból hallanak róla, de kétségkívül a történelem egy különösen bizarr eseménye volt, ami bizonyítékul szolgált arra vonatkozóan, hogy milyen pusztító hatása lehet a mértéktelen és sokszor önző érdekek vezérelte környezetszennyezésnek. És hogy miért válhat előnyünkre, ha megismerjük a híres decemberi köd leereszkedésének igaz történetét? A válasz talán mindannyiunknak más, de a tanulság és a következtetések levonása reményeim szerint minden listán rajta lesz.

1952. december 5., péntek

London utcáit egy arrafelé igencsak szokványos decemberi ködfelhő lepte el. Nem volt benne semmi meglepő, az itt élők már hozzászoktak a jelenséghez. Csakhogy egy valamivel senki sem számolt: az Északi-tenger felől egy hatalmas anticiklon telepedett a Brit-szigetek fölé, ami miatt a levegő gyakorlatilag megrekedt, maga alá szorítva a mindent ellepő ködréteget. A köd olyan sűrű volt, hogy az autók alig 5-10 km/óra sebességgel tudtak haladni az elképzelhetetlenül rossz látási viszonyok miatt. A repülőteret és az autópályákat lezárták, a kórházakba pedig egymás után érkeztek a balesetek áldozatai, valamint a légzési nehézségekre panaszkodó betegek. Az első napon körülbelül 500 ember vesztette életét.

Öt nap, felbecsülhetetlen tragédia

Beszámolók szerint a betegek ajkai elkékültek, miközben a mérgező szmogtól fulladoztak. További tragédia a tragédiában, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetbe a fejletlen légzőrendszerrel rendelkező kisgyermekek és a beteg, idős emberek kerültek.

A levegő páratartalma megközelítette a 100 százalékot, és a szmog a harmadik-negyedik napon már annyira sűrű lett, hogy a szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert azok eltévedhettek volna útközben. Ha valaki gyalog indult útnak, csak csoszogva, lépésenként tudott előre jutni. A rossz látási viszonyok miatt a Temze folyón leállt a hajóforgalom. A járatokat felfüggesztették, a vonatokat pedig törölték. Éjszaka a helyzet még rosszabbra fordult, mert az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sűrű ködön. A bűnözési ráta is emelkedett, a rablók a ködöt kihasználva törtek be lakásokba, üzletekbe. 

Amikor a temetkezési vállalkozók kifogytak a koporsókból és a virágárusok a csokrokból, akkor jött csak az igazi tragédia: a Nagy Szmog halálos hatása. A hörghurut és tüdőgyulladás okozta halálozások száma több mint hétszeresére nőtt, a londoni East Enden a halálozási arány pedig a kilencszeresére. A hatóságok akkori becslései szerint a mérgező köd több mint négyezer ember életét követelte, egy későbbi felmérés azonban arra az eredményre jutott, hogy ez a szám ennél jóval több: legalább 12-15 ezer haláleset történhetett. Az akkori egészségügyi minisztérium jelentése szerint közel százezren betegedtek meg. A halálesetek többségét tüdőgyulladás, gennyes hörghurut okozta. 

Senki sem menekülhetett, még az oly erős természet is kínkeservesen megszenvedte a történteket: a ködben elveszett madarak épületekbe csapódtak, a híres Smithfield Show-ra, az Earls Courtba hozott tizenegy díjnyertes üsző esély nélkül fulladt meg, a tenyésztők pedig rögtönzött gázálarcokat készítettek szarvasmarháiknak úgy, hogy gabonazsákokat whiskybe áztattak. Nem túloznak azok, akik a kénköves pokolként emlegetik ezt az öt napot. És bár a köd december 9-én végre felemelkedett az élénk nyugati szélnek köszönhetően, súlyos károkat, veszteségeket és következményeket hagyott maga után.

A nagy londoni szmog a Nelson-oszlop körül 

 

Sosem egy dolgon múlik

Butaság lenne pusztán a köddel vagy éppen a környezeti körülmények rossz együttállásával magyarázni a történteket. A képlet ennél sokkalta bonyolultabb. A történelem leghírhedtebb szmogjának kialakulásához számos tényező hozzájárult. A legnagyobb problémát a tömeges széntüzelés okozta, hiszen a hideg időjárás miatt több szenet használtak fel, méghozzá az olcsóbb, nagyobb kén-dioxid-tartalmú fajtából. A helyzetet súlyosbította, hogy London külvárosában több széntüzelésű erőmű is működött. A levegő minőségét tovább rontotta a járművek kipufogógáza – a villamosokat több vonalon ekkoriban váltották fel a dízelüzemű buszok –, és a La Manche csatorna felől is nagy mennyiségű szennyezett levegő érkezett. 

A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenség a sziget időjárási viszonyai és a szennyezés szerencsétlen kombinációja révén jöhetett létre. A levegő gyakorlatilag öt napon át mozdulatlan maradt, szinte egyáltalán nem fújt a szél, ami egyébként ritkaságnak számított azon a területen. Mivel nem volt légmozgás, a szennyező anyagok sem tudtak eloszlani. Az Egyesült Királyság meteorológiai hivatala szerint minden nap elképesztő mennyiségű szennyező anyag került kibocsátásra: 1000 tonna füstrészecske, 140 tonna sósav, 14 tonna fluorvegyület és 370 tonna kén-dioxid.  

A vízcseppek nagy mérete a londoni ködben lehetővé tette a szulfátok képződését anélkül, hogy a folyadék savassága elég magasra emelkedett volna ahhoz, hogy leállítsa a reakciót, és hogy a keletkező híg sav koncentrálódjék a köd elégetésekor. És ha ez még nem lenne elég, a füstgázmosás csökkentette a füstgázok hőmérsékletét; így azok nem emelkedtek fel, hanem a talajszintre süllyedtek, nem kevés problémát okozva. 

Battersea erőmű

 

Nem lehetett többé a fejeket a homokba dugni

Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb levegőszennyeződése nyomán mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy szükség van a korszerű környezetvédelemre, és újra kell gondolni a levegőszennyezés csökkentésének kérdéskörét. Több törvény is született, közöttük az 1956-ban elfogadott Tiszta Levegő-törvény, amely a levegőszennyezés elleni harc első lépései közé tartozott. A háztartásokat pénzügyi eszközökkel támogatták, hogy a széntüzelésű kályhákat gáz- vagy villanyalapú fűtésre, illetve központi fűtésre cserélhessék.

Sajnos az átállás nagyon lassan zajlott, és 1962-ben a köd újra lecsapott. Leeds-ben minden idők legmagasabb kén-dioxid-szintjét regisztrálták, Glasgow-ban pedig megháromszorozódott a tüdőgyulladásos esetek száma. A forgalmi dugók, sorok, meghibásodások és elhagyott autók jelenete felidézte a Great Smog képeit, ez pedig újra figyelmeztette az embereket, hogy azonnali változtatásokra van szükség. 

Egy forgatócsoport a nagy londoni szmogról készít filmet (2004) 

Dolgok, amiken érdemes elgondolkodni

Habár az 1952. december 5-i események számos tényezőnek köszönhetők, nem árt kiragadnunk pár fontos tényt. Tudjuk, hogy London számára már régóta ismert volt a szmogjelenség, körülbelül a 13. században útjára induló szénégetés miatt.

A légszennyezettség egyre csak romlott, ahogy London tovább terjeszkedett.

Az 1600-as években I. Jakab király törvényt fogadott el a probléma megfékezésére, válaszul a polgárok panaszaira, de ez végül hatástalan volt. A körülményeket csak tovább rontotta az 1700-as évek végén bekövetkezett gyors iparosítás is, mindez pedig az 1900-as években, az ipari forradalommal érte el csúcspontját. A fűtési rendszerek és a gyárak növekedése pedig gyorsan a károsanyag-kibocsátás megugrásához vezetett. Mondhatnánk, hogy az ipar tehet mindenről, okolhatnánk a gyárakat, a mértéktelen fejlődést, és valószínűleg sok szempontból igazunk is lenne, de azt tudnunk kell, hogy az ipar minden negatív hatása mellett nem ez az egy tényező minden rossz okozója.

Ott van ugyanis a kormány felelőssége, a nem megfelelő válságkezelés, habozás és tanácstalanság, ami nagymértékben hozzájárult a helyzet tragikusságának fokozásához.

Hogy valójában mi történhetett a színfalak mögött, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni, de számos forrás szerint jóval nagyobb felelősség terheli a kormányt és a város vezetését, mint ahogyan arról a legtöbb forrás beszámol. Egyes feltételezések szerint az előbbiekben említett jól lekövethető folyamatok miatt a vezetők már régóta tudták, hogy adott esetben hatalmas problémához vezethet a kiépített fűtési rendszer, az iparosítás akkori mértéke és körülményei – azonban ezt bizonyos okok miatt a fiók mélyére süllyesztették.

Mert az okok nagyon is megvoltak. A britek egy rendkívül alacsony minőségű szenet égettek el, az úgynevezett „nutty slack”-et. A nehéz gazdasági körülmények arra késztették a kormányt, hogy a legjobb és legtisztább szenet exportálja, ezért odahazára már csak a selejt maradt. Mindeközben azonban az új Churchill-kormány fel akarta emelni a szénadagot, ezért nagy mennyiségben bocsátották a nyilvánosság rendelkezésére ezt a nagyon rossz minőségű és piszkos szenet. 

Ne felejtsük el azt sem, hogy az iparvárosok már a 19. század közepén is nagyon piszkosak voltak.

(Emlékezzünk csak vissza Charles Dickens leírásaira, például a Nehéz idők ötödik fejezetében.) Az országban uralkodó állapotok már nagyon korán, a 19. század közepén a környezetvédelem irányába terelték a gondolkodást, 1863-ban meg is született az első mérföldkőnek számító lúgtörvény is, amely elkezdte korlátozni az ipari szennyezést. A 19. század közepén egyes folyók vízminőségét is javítani kezdték, ennek ellenére a városi és ipari szennyezés állandó probléma maradt nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az európai és észak-amerikai városokban is egészen a huszadik század közepéig.

A környezetvédőknek nem sikerült meggyőzniük sem a kormányokat, sem a közvéleményt arról, hogy a szénfüst okozta károk súlyozzák a szénhidrogén által biztosított munkahelyeket és meleget. Pedig a vészharangok időben megszólaltak. Volt, aki megkongassa őket.

De ahogy azt ma is tapasztaljuk, valami súlyosnak, valami visszafordíthatatlannak, valami tragikusnak kell történnie ahhoz, hogy komolyan vegyék a nagyon is komolyan veendőt.

Aztán itt vannak az emberi tényezők is. Míg a gáz- és elektromos társaságok legalább az 1880-as évektől kezdve népszerűsítették főző- és fűtőkészülékeik „tiszta” szempontjait, a londoniak többsége továbbra is ragaszkodott a kályhák széntüzéhez. Ezeket a tüzeket egészségesnek tekintették, mert jobb levegőáramlást biztosítottak az otthonokban. Hogy ez valóban a lakosság számlájára írható, vagy a tudomány akkori állására, esetleg a nem megfelelő tájékoztatásra, azt nehéz lenne megmondani.

És hogy mi a tanulság? Mindannyiunknak más. Az viszont egészen biztos, hogy a történelem egy igen jelentőségteljes eseményéről szólnak az előző sorok, és a történet különböző szemszögből való vizsgálata számos kérdést megfogalmazhat mindannyiunkban. Ma már szinte mindennaposak a katasztrófákról, természeti pusztulásokról, egészségügyi veszélyhelyzetekről szóló híradások, és mi még mindig nem tudjuk a helyükön kezelni őket. Talán pont a fáktól nem látjuk az erdőt, és az igazán fontos kérdések helyett a kevésbé lényeges információkat fogadjuk be. Egy biztos: az igazán bölcs ember tanul a múltból, a világ pedig sokkal szebb hely lenne, ha több bölcs ember mozgolódna benne.

Fejlesztenéd a tudásod a környezetvédelem és környezettudatosság kapcsán? Hadd ajánljunk olvasnivalót! Zöld favoritok 

Képek forrása: 

N T Stobbs, CC BY-SA 2.0, 

George Tsiagalakis, CC BY-SA 4.0, via Wikimedia Commons

Andy Dingley (scanner), Public domain, via Wikimedia Commons

 

Ajánljuk még: