Jó levegő, rossz kilátások – a környezetvédelem saját farkába harapó kígyója

Sok szó esett arról a koronavírus-járvány kezdetén, hogy jelentősen javultak a légszennyezettségi adatok, és ez különösen azokban az országokban, városokban volt szabad szemmel is észrevehető, ahol egyébként teljesen természetes jelenség a látótávolságot szinte méterekre korlátozó szmog. A rendkívül szennyezett levegőjű (és a világ egyik legnagyobb károsanyag-kibocsátójának számító) Kínából és Indiából például egymás után érkeztek olyan képek és videók, amik elképesztő javulást mutattak a levegő minőségében, és a pozitív változás mértékét a számok is alátámasztották.

Aztán persze vége lett a karanténnak, újraindult az élet, visszatért a megszokott szmog, emelkedni kezdett a széndioxid-kibocsátás, a nagy optimizmusnak és a légszennyezés gyors megszüntetésébe vetett hitnek pedig megint vége lett.

Pedig nem arról van szó, hogy például Kína levegője ne javulna, sőt. Az elmúlt 15 évben (tehát karanténtól, vírustól függetlenül!), a kínai vezetés nagymértékben csökkentette a széntüzelésű erőművek által kibocsátott szennyező anyagok mennyiségét. Ezek a korlátozások fontosak voltak, mert a szénerőművekből (és egyébként a kipufogógázokból, gyárakból) a levegőbe kerülő apró, szennyező részecskék az emberek tüdejébe jutva nagy bajokat okozhatnak, például rákot, asztmát vagy szívproblémákat. A 2013 és 2017 közötti nagy tisztítás körülbelül 10 %-kal csökkentette ezeknek a betegségeknek az előfordulását a helyi lakosság körében és hozzávetőlegesen 200.000 ember életét mentette meg.

Ami rettenetesen jó hír, csak egy probléma van:

ez a változás konkrétan nem lassítja, de még gyorsíthatja is a globális felmelegedést. 

A kínai nagy levegőtisztítás 0,1 Celsius-fokkal járulhat hozzá a Föld felmelegedéséhez, és így még nehezebb lesz tartani azt az 1,5 Celsius-fokos limitet, ami a tudósok szerint szükséges ahhoz, hogy 2100-ra ne kelljen aszályokkal, áradásokkal, extrém időjárási körülményekkel és más rettenetes következményekkel szembenéznünk.

De miért van ez így? A válasz egyszerű: a korlátozások miatt 70 %-kal csökkent az országban a kén-dioxid kibocsátás is, és ennek az anyagnak az apró szemcséi segítenek visszaverni a nap sugarait. Ha viszont kevesebb van belőlük a légkörben, ez a hatás nem érvényesül, és a Földet akadály nélkül elérő napsugarak további felmelegedést okoznak.

De nem csak Kínában lehet megfigyelni ezt a folyamatot:

több mint egy évtizede a kutatók már figyelmeztettek arra, hogy az Amazonas őserdői is pont a csökkenő kén-dioxid mennyiség miatt kerülhetnek veszélybe. Érezhető volt a változás az Egyesült Államokban és környezetében is, mert amikor a szövetségi szabályozások 1980 és 2010 között visszafogták a szénerőművek kén-dioxid kibocsátását, akkor 0,35 Celsius-fokos melegedést tapasztaltak a keleti tengermelléken. Egy 2016-os jelentés szerint pedig elképzelhető, hogy európai erőmű- és dízelszabályozások 0,5 Celsius-fokkal melegítették fel az Északi-sarkot.

És hogy mi lehet erre a problémára a megoldás?

Az semmiképp sem, hogy hagyunk mindent a régiben, és emberéleteket veszélyeztetve próbáljuk meg megállítani a felmelegedést. Egy, a témával foglalkozó kutató, Steven J. Davis a kínai helyzet kapcsán például így fogalmaz: „A levegő megtisztítása hihetetlen nagy egészségügyi előnyöket jelent a kínai emberek számára. És egészséges emberekre van szükség ahhoz a munkához, ami a jövő energiatermelési technológiáit hatékonnyá, de egyben fenntarthatóvá is tudja majd tenni.”