A flexitariánus jó édesanyámat, avagy ilyenek az elvből húsmentes(ebb) hétköznapok

Józan paraszti ésszel egy ilyen felütés után elkezdenék cammogni, és megkérdezném az cikk írójától, ugyan ki a fene tudja, mit eszik a másik, de hosszú évek tapasztalatával azt mondom, kis hazánkban nincs magánügy, mára az étkezési szokások is közszereplők lettek. Mert ha eszek – munkahelyen, barátokkal, társaságban –, mindig van valaki, aki csupa udvariasságból vagy kíváncsiságból megkérdezi, mit eszek, és akkor el kell mondanom.

Hogy zöldséget. Teljes kiőrlésű zsemlét. Szőlőt, cukkinis tésztát, vegetáriánus enchiladat, tökmagot kefírben, lencsebolognait. Húst nem? De, néhanapján az íze kedvéért, ugyanis izé…flexitariánus módon étkezem.

Hétköznapi vegák a gasztronómiában

Manapság, amikor már az atyaúristennek is külön neve van az online enciklopédiákban, furcsa lenne, ha pont a vegetáriánusok és a hússal húst evők között elhelyezkedő kicsi, de egyre szélesedő csoportot ne tudnánk felcímkézni – nos, ők, azaz mi vagyunk a flexitariánusok.  Akik szándékosan igyekeznek csökkenteni az állati eredetű élelmiszereket az étrendjükben, de túl puhányok ahhoz, hogy lemondjanak a házi tyúkból főzött, gyöngyöző húslevesről.

Vagy akik nem tartják fontosnak a totális önmegtartóztatást, de ügyelnek a mértékletességre.

A húsfogyasztás csökkentése tulajdonképpen elég népszerű dolog mostanság, a kezdőknek ott van húsmentes hétfő, a haladóknak a veganuár, a senior szinten állóknak pedig a hétköznapi vegetáriánusok mozgalma, ahol csak hétvégente szokás – mondjuk ki – legyilkolt állatokat enni. Én azért ennél többet bűnözök.

Hogy mennyi az annyi?

A flexitariánus étkezésnek, akárcsak a minimalizmusnak, nincs általános mérőszáma, a magam részéről a heti maximum három húsos napra szavazok, beleértve természetesen a szalámit, májkrémet, hamburgerpogácsát. A tudatossággal ugyanis nem csalok.

És hogy miért lettem flexitariánus?

Az igazság kedvéért el kell árulnom, hogy – szégyen vagy sem – engem nem az állatok iránti együttérzés sarkall a húsfogyasztás csökkentésére, hanem a környezettudatosság és az egészségem miatti ésszerű aggodalom.

Napi szinten húst enni káros, erről vitatkozni persze olyan meddő dolog, mint a fél világgal politizálni, én azért a világ táplálkozástudományi szervezeteinek kutatóira hallgatva azt mondom, a kevesebb több, még a gasztronómiában is.  

A húsfogyasztás környezetre gyakorolt hatása viszont kézzel foghatóbb, hiszen nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, egy állat tartásához és takarmányának megtermeléséhez több termőföld, víz és energia kell, mintha csak magát a takarmányt termelnénk meg – magunknak. Én a növényi alapú étrenddel inkább a klímaváltozás ellen szavazok.

Vannak persze tévhitek arról, milyen húsmentesebben élni.

Biztos vagyok benne, hogy a cikk címét olvasva néhányan azt gondolták, az éhenhalásom történetét fogom megírni párezer karakterben, a tévhittel ellentétben viszont ki kell ábrándítanom a kifogáskeresőket: még élek!

 

•             Nem fogytam.
•             Nem vagyok erőtlen.
•             Nincs vitaminhiányom.
•             Nem vagyok szegény.
•             És nem, nem lettem csimbókos hajú hippi.

A magyarországi étkezési szokások mentén, ahol a húst-hússal evés egyfajta státusszimbólum, talán hihetetlennek tűnik, hogy valaki azért él zöldségen-magvakon, mert jól esik neki, de higgyétek el: a disznócombon és paprikás csirkén túl is van gasztronómia.           

Flexitariánusként ráadásul utóbbiakról sem kell lemondanom.