A 18. század végén járunk, Franciaországban. Egy ívelt szemöldökű, mélyreható tekintetű, kicsit kopasz cukrászmester kísérletezget ebben a sötét, véres korszakban. Nicolas Appertnek hívják a fickót, akinek már viszketett a tenyere, lángolt a szeme a tettvágytól, hiszen sejtett valami forradalmit, valami egészen különlegeset – noha bizonyítani, magyarázni nem tudta. Ő csak azt tudta, ha az ételt üvegbe tölti, majd úgy főzi meg, akkor az sokkal, de sokkal tartósabb lesz. Többször is kipróbálta, az egyszeri csodának hitt eredmény a titkos művelet után rendszeresen bekövetkezett. Kétségtelen, ha szorosan ledugaszolja az étellel megtöltött vastag falú üvegpalackot, parafadugóval és viasszal eltömíti, hogy gond nélkül a forrásban lévő vízfürdőben tarthassa, akkor az étel nem fog pár nap múlva megromlani.
A tényt tudta. Látta, megcsinálta, nem bolond, nem képzeleg, tényleg úgy van. Az élelmiszereket ezzel a procedúrával hosszabb élettartamúvá tudja varázsolni. Az okokról, a miértekről azonban halvány fogalma sem volt. (Az 1860-as évek elején Louis Pastour, francia kémikus tudományos magyarázattal szolgált Appert misztériumára: az étel romlásáért felelős mikroorganizmusokat az ultramagas hőmérséklet kiírtja, a lezárás pedig megakadályozza az újabb szennyeződések bekerülését).
Appert „mezei” kísérletezgetésének végül Bonaparte Napóleon felhívása adott értelmet még az 1800-as évek elején. Az álhatatos hadvezér 12 ezer frankot ajánlott annak, aki segít megoldani a hadsereg élelmezését, amihez hetekig, hónapokig elálló élelmiszerek kellettek. Akkoriban rengeteg francia katona halt éhen vagy betegedett meg C-vitamin-hiány miatti skorbutban; a probléma tehát égető volt, ami azonnali, halasztást nem tűrő megoldást követelt. Szükség volt az élelmiszer-ellátás új dimenziójára, ahol az élelmiszerek nem halmozódnak fel, és nem romlanak meg oly mértékben.
Appert ekkor lépett elő a sötétségből, egyenesen ki, a reflektorfénybe, 1812-ben át is vette Napóleontól a pénzdíjat, emellé az Emberiség Jótevője címet is megkapta – noha Appert sosem szabadalmaztatta ötletét, ezzel szemben egy brit föltaláló, Peter Durand már 1810-ben levédette saját konzerválási módszerét. Ő az üvegek helyett bádogdobozokat használt, jelentősen gyorsítva ezzel a konzerválási eljárást. Ezt a tökéletesített, fémdobozos verziót használták a katonák élelmezésére.
A konzervek előnyeit eleinte tehát csak a hadsereg élvezte, ám hamarosan a munkásosztály is hatalmas érdeklődést mutatott. A módosabb réteget és a középosztályt ezzel szemben nem nyerte meg, fanyalogva, szájhúzva fogadták a forradalmi ötletet: képzeletben a háztartási alkalmazottak és az otthon munkálkodó nők hiányát társították hozzá, mondván kinek kell tartós élelmiszer, ha otthon van, ki frissen elkészítse? Tömören: derogált nekik a dobozba zárt instant élvezet. A konzerv népszerűségét a 20. század megnövelte, a II. világháború után pedig már gyökeresen megváltozott a megítélése. A forradalmakat, világháborúkat átélt módosabb réteg sem vetette meg többé a „bűnös” élvezetet.
Egy gond volt csak: a gőzgépek feltalálása akkoriban sokkal jobban foglalkoztatta az emberiséget, mint holmi érdektelen konzervnyitóké.
A helyzet a konzervek mindennapi forgalomba való kerüléséig sem változott: volt konzerv, de körülbelül 50 éven keresztül nem volt hozzá nyitó.
Fél évszázadon keresztül folyt az ádáz harc a konzerv tartalmának megszerzéséért: a katonák például bajonettel, karddal, vésővel, szöggel, kalapáccsal, sőt néha puskalövéssel is próbálkoztak, hogy végre hozzájuthassanak a (kiloccsanó, szétfröcskölődő) tartalomhoz.
1855-ben, Robert Yeates által készített kezdetleges nyitószerkezettel is csak barbár módon lehetett kinyitni a fémdobozt. Három évvel később Ezra Warner már egy „emelőszerkezetes” nyitóval rukkolt elő, de mindkét verzió civil használatát túlságosan veszélyesnek ítélték: nem volt háziasszony-kompatibilis, továbbra is gyerekjáték volt használat közben levágni az ujjat. Végül 1870-ben született meg William Lyman elméjéből a forgókerekes konzervnyitó ötlete, 1925-ben pedig a ma ismert fogaskerekes konzervnyitó ősét alkották meg. 1931-ben (tehát több mint 120 évvel később a konzervdoboz feltalálása után) pedig létrejött a félkézzel is használható „bunker” nyitó. Onnantól kezdve már nem jelentett gondot a kinyitás: a konzerv fejlődéstörténete nagyjából véget ért.
Ajánljuk még:
ELŐFORDULT, HOGY KICSIT ELFELEDTEK, DE AZTÁN MEGINT SZTÁR LETTÉL – MINDENT AZ EPERRŐL
MERRE CSÖRÖG A CSÖRÖGE? – MINDENT A CIFRA FÁNKOKRÓL
LIMONÁDÉÚT A MÚLTBA – MINDENT A CITROMRÓL!
