A helyzet tisztázását azzal kezdeném, hogy már arról is megoszlanak a szakvélemények, hogy a kígyóevésnek volt-e köze a kórokozó első, vuhani felbukkanásához: több neves virológus is kizártnak tartja, hogy madarakon és emlősökön kívül más állatokban is felbukkanjon a koronavírus. Ezen a ponton pedig érdemes rámutatni, hogy borzalmas járványokat terjesztettek a múltban szarvasmarhák, sertések és baromfik is, mégis természetesnek vesszük, hogy napi szinten fogyasztjuk őket. Többek közt a Magyarországon található kínai éttermekben, büfékben is.
Az idehaza megtalálható ázsiai étkezdék jelentős része ugyanis
az európai ízléshez szabja a kínálatát – a sült kígyót hiába is keresnénk az étlapokon.
A kőbányai kínai negyedben már kicsit más a helyzet, ott rengeteg autentikus fogást megkóstolhatunk; de ezek az ételek is olyan állatokból készülnek, amiket mi is fogyasztunk, legfeljebb nem azokat a testrészeket, és nem úgy elkészítve.
Ettől függetlenül igaz, hogy Kínában esznek kígyót – még ha nem is mindenki, és főleg nem minden nap. Azért nem érdemes a kínai konyhával kapcsolatban leegyszerűsítő általánosításokkal élni, mert olyan, hogy „kínai konyha”, szigorúan véve nem is létezik: tájegységenként változik a kép, ami egy ekkora országnál nem meglepő, ha belegondolunk, hogy mi sem azt esszük, amit a spanyolok vagy a norvégok.
De esznek ám kígyót Indonéziában, Vietnámban, Thaiföldön és több más délkelet-ázsiai országban is – mégsem ezeken a helyeken jelent meg most a koronavírus; és egyébként sem okozott ez a szokás általános felháborodást világszerte, egészen a járvány kitöréséig.
Amit az európai gyomor nem tud bevenni (szó szerint és átvitt értelemben sem), az a kutyaevés.
Ez a jelenség szintén előfordul más ázsiai államokban is, de tény, hogy Kína a legnagyobb fogyasztó. Itt is igaz, hogy inkább bizonyos térségekre, semmint az ország egészére jellemző ez a szokás; és nem új divatról, hanem több ezer éves hagyományról van szó. Ettől persze egyetlen magyar gazdi sem fog meghatódni – ahogy attól sem, ha felhozom példaként, hogy egy hindu vallású indiai a maga szemszögéből minket is barbárnak tarthatna, amiért megöljük és meg is esszük a teheneket. De kaptam már meg én is a magamét, amikor egy vegán ismerősöm megtudta, hogy Kazahsztánban megkóstoltam a lóhúst…
Étkezési szokásokon talán könnyebb felháborodni, mint a világot járványként elárasztó álhíreken, én személy szerint mégis inkább utóbbi jelenség ellen hirdetnék harcot. Mert roppant szomorú, hogy a mai napig visszaköszön a sok évtizedes szóbeszéd az „emberevő” kínaiakról – igaz, inkább már csak ízléstelen poénkodás formájában.
Ami viszont nagyon is komoly, hogy
a fél világ bedőlt egy videónak, amin egy ázsiai nő éppen denevért falatozik, és amivel közzétevői és a kommentelők a bűnbakképzés iskolapéldáját mutatták be:
tessék, az ilyenek miatt van járvány. A felvétellel mindössze annyi a bibi, hogy nem idén, és nem Kínában készült, hanem 2016-ban, az óceániai Palaun…
Régi jelenség ez, a kínaiakat évszázadok óta vádolják azzal, hogy szó szerint mindent megesznek, sőt, a gyanútlan fehérekkel is megetetik a botrányos ételeiket. Ezt a tévképzetet az a szokás táplálta, hogy az Európába és Amerikába bevándorló kínaiak olyan ételeket főztek, amiknek a hozzávalóit apró darabokra vágták: ezért ránézésre nehéz volt azokat beazonosítani, innen pedig már tényleg csak egy ugrás volt a patkányevő kínaiak városi legendája.
A koronavírus-világjárvány megfékezése hatalmas feladat, és a tökéletes megoldás még várat magára. Egy viszont biztos: nem az álhírjárvány kirobbantása lesz a jó válasz.
És hogy mégis mit kezdjünk a koronavírussal? A WHO hazai vezetője elmondta már.
Ajánljuk még:
