„Ha mi, rozsnyóiak júniusban vagy júliusban a legrövidebb időn belül és a legkevesebb fáradsággal szép, érdekes és mutatós, vadontermő virágot akarunk látni, akkor kisétálunk a Nyerges- vagy Rákos-erdőbe, és ott gyönyörködünk a török turbánhoz hasonló virágú turbánliliom pompás példányaiban” – olvashatjuk az 1971. évi Új Szó hasábjain.
Ez a megállapítás még ma is megállja a helyét, mert a turbánliliom egy cseppet sem veszített szépségéből és értékéből. Termete igen tág határok között mozoghat: az 50 centimétertől egészen a több mint egy méteres példányokig is találhatunk belőle.
Levelei hosszúkásak, lándzsás alakúak, ép szélűek, és párhuzamos erezetűek. A felső levelek szórtan, az alsók örvösen állnak, a párta bíbor- vagy rózsaszín alapon sötéten pettyezett, a lepellevelek pedig visszahajlók. Portokjai vörösek, virágzata 5-10 virágú, lecsengő fürtvirágzat.
Júniusban és júliusban mutatja meg legszebb arcát, a virágzásának egyedülálló esztétikumát:
szirmai kezdetben kiterülnek, majd később visszahajlanak és széleik begöngyölődnek, turbánra emlékeztető alakot öltve.
Csaknem egész Európában és Ázsia északi vidékein is előfordul: karsztbokorerdők, cserjések, ligetek és bükkös-gyertyános elegyes erdők jellemző faja.
Magyarországon legnagyobb eséllyel a középhegységi erdőkben és a Dunántúlon találkozhatunk vele – főleg a csapadékosabb években.
„Legtöbb Buda felől való részen terem, amint a Szent János hegye alatt a hajdani disznó-ollaktól (Sauwinkel) az ember a völgyön lejön” – írja róla Veszelszki Antal, magyar botanikus.
Közeli rokonait és kertészeti hibridjeit előszeretettel ültetik díszkertekbe is, hiszen virágzása tartós, és vágott virágnak is alkalmas. Sok fajtája és hibridje van forgalomban, amelyek a virág színében és méretében különböznek egymástól – köztük a kínai turbánliliom, amely az egyik legigénytelenebb liliomok egyikeként került be a köztudatba. Napos helyen, átlagos gondozás mellett rendszeresen és gazdagon virágzik: gyakorta fedezhetjük fel magánkertekben is.
Etnobotanikai érdekessége, hogy sárga hagymáját Európában már a 15. században is ismerték aranygyökér vagy aranyhagyma néven. Gyógyításra, daganatok és aranyér kezelésére alkalmazták, azonban Európában nem volt annyira népszerű a házi patikában. Nem úgy, mint Szibériában, ahol az ínséges idők túlélését biztosító élelem volt. Él itt ugyanis egy egérfaj, amely az aranyhagymát tömegesen halmozza fel télire. Amikor a területen élő törzsek éheztek, ezeket a raktárakat ásták ki, és az aranyhagymák nagy részét elvették, azonban nem felejtettek el gondoskodni az állatokról: a kivett táplálék helyett cirbolyamagvakat tettek be nekik.
Nem késő még élőben is megcsodálni turbánszerűen nyíló tarka virágait: országszerte számos területen felkereshetjük. Ne felejtsük azonban, hogy védett, így „mindent a szemnek, semmit a kéznek”!
Nyitókép: 123RF
