A mannakőris az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó lombhullató fa, amely természetes élőhelyén akár 20 méter magasra is megnőhet. Leginkább Dél-Európában, a Balkán-félszigeten, Olaszországban, Görögországban és Kis-Ázsiában – főként Libanonban és Törökországban – honos, ahol a meleg, száraz mediterrán éghajlatot kedveli. Magyarországon főként a déli, melegebb területeken található meg, elsősorban a Mecsekben és környékén.
A fa megjelenése igen megkapó: kérge fiatalon sima, szürkés színű, levelei páratlanul szárnyaltak, 5-9 levélkéből állnak.
A mannakőris nevét a kérgéből csapolható édes nedvről, a mannáról kapta, amelyért mai napig is termesztik a Mediterráneumban.
A botanikai szakirodalomban is elterjedt latin neve, a Fraxinus ornus a „fraxinus” (kőris) és az „ornus” (hegyi) szavakból ered, utalva a fa gyakori előfordulási helyére.
Sziromleveles virágai fehérek, illatosak és dús bugákban nyílnak május-június környékén. Ez a tulajdonsága különbözteti meg a többi kőrisfajtól, hiszen míg azok virágai általában kevésbé feltűnőek, a mannakőris sziromleveles virágai látványos, fehér, vajszínű fürtökben pompáznak. A fa termése szárnyas lependék, amely ősszel érik be, és a szél segítségével terjed.
Különlegessége, hogy jól alkalmazkodik a sziklás, köves talajhoz és a szárazsághoz is,
ezért gyakran megtalálható mészkőhegyeken és karsztos területeken. A fa gyökérzete erős és kiterjedt, ami segíti a tápanyagok és a víz felvételét még a kevésbé termékeny talajokon is.
Ez a manna nem az a manna
A mannakőris kérgéből nyerhető manna, egy fehéres, édes nedv, amely természetes körülmények között a mannakabóca szúrása nyomán ejtett sebből folyik ki a fából, és a levegőn megszilárdul, tejfehér massszává alakul. Hatóanyagai a mannitol, a glükóz, a fruktóz és a fraxin. Ezt a mannát elsősorban édesítőszerként használják, cukor helyett, de enyhe hashajtó hatása miatt székletlazítóként is alkalmazzák, főleg gyermekeknél. A cukorbetegek számára is ajánlott édesítőszer, mivel a mannit lassabban szívódik fel, és kevésbé emeli a vércukorszintet.
A mannakőris leveleit vizelethajtásra és reuma kezelésére alkalmazzák a népi gyógyászatban, de még az állatoknak is jutott leveléből:
„A' szilfa és kőrösfa gallyakat és leveleket a' teheneknek, a' tölgy, éger és nyírfa gallyakat és leveleket pedig a' juhoknak és kecskéknek eledelül és alom gyanánt összegyűjteni és télen által használni” – szerepel jótanácsként az augusztusi teendők között a Folyvást tartó Mezei és Kerti Kalendáriomban (Werfer Károly: 1832, Kassa)
Így termesztik Szicíliában a mannakőrist, melyből három különböző tisztaságú mannát nyernek a gazdálkodók:
„Mannakőrisnek azért mondjuk, mert némely fajtái kérgéből magától, a mannakabóca (Cicada Orni) szúrása v. naponként ismételt kereszthasítás következtében édes nedv folyik, s a levegőn megkeményedik. Ez a gyógyszertári manna. Legjobb fajta a csöves manna (manna electa v. cannellata). A vastag vagy kövér manna nem igen tiszta, a vénebb törzsről gyűjtik, de a csöves manna utolját is hozzászámítják. Fő része 30-60% mannacukor, vagyis a mannit (l. o.). Mannát leginkább Calabriában és Szicílián külön ültetvényesben júliustól októberig gyűjtik (Manna Calabrina et Siciliana), még pedig a magas kőrisfáról is. Hazai kőrisfáinkban is van manna, de nem sok, gyűjteni nem érdemes” – olvashatjuk a Pallas Nagy Lexikonában.
Fontos tudni, hogy a mannakőrisből nyerhető manna nem azonos a Bibliából ismert mannával, amely égből hullott eledelként jelenik meg a Szentírásban. Ez utóbbi pontos meghatározását máig nem sikerült tisztázni: több növényt is mannaként azonosítanak a bibliai hivatkozás alapján, például a közép ázsiai sivatagokban élő tevetövist (Alhagi maurorum), a manna-tamariskát (Tamarix mannifera) és a mannazuzmót (Lecanora esculenta).
A mannakőrist napjainkban díszfaként is gyakran ültetik parkokba, kertekbe, utcákra, mivel dekoratív megjelenésű, jól tűri a városi környezetet, és viszonylag ellenálló a betegségekkel szemben.
A mannakőrishez számos hiedelem és legenda kapcsolódik, elsősorban a mannával összefüggésben. A mediterrán néphagyományban a manna égi ajándéknak számított, gyógyító erőt tulajdonítottak neki. Szicíliában, ahol a mannatermelés hagyománya a legerősebb, a mannakőris szinte szent fának számított, és a mannagyűjtést különleges szertartások kísérték.
A görög mitológiában a kőrisfákhoz általánosan kapcsolódott egy hit, miszerint a Meliák, a kőrisnimfák a fákban lakoznak.
Ezek a nimfák Gaia és Uranosz gyermekei voltak, és a termékenység, valamint a gyógyítás védelmezőiként tisztelték őket. Az északi népek hitvilágában is megjelenik a kőris: a skandináv mitológiában Yggdrasil, a világfa egy hatalmas kőrisfa volt, amely a kilenc világot kötötte össze.
A keresztény hagyományban a mannakőris és a belőle nyert manna gyakran kapcsolódott össze a bibliai történetekkel. Egyes feljegyzések szerint járványok idején a mannakőris ágait az ajtókra függesztették védelem gyanánt.
A népi gyógyászatban már Dioszkoridész idejében is Európa-szerte elterjedt volt az a hiedelem, hogy a kőrisfa megvéd a kígyómarástól. Ez a hit valószínűleg onnan ered, hogy a kőrisfák gyökereinek keserű kérge valóban tartalmaz olyan anyagokat, amelyek távol tartják a kígyókat. A mannakőrist emiatt gyakran ültették házak köré, védelmi célból.
A mannakőris ökológiai szempontból is értékes fafaj.
Jól tűri a szárazságot és a magas hőmérsékletet, ezért a klímaváltozás miatt egyre fontosabb szerepet kaphat az erdőgazdálkodásban. Gyökérrendszere megköti a talajt, így alkalmas lehet az erózió elleni védekezésre is. Virágai fontos táplálékforrást jelentenek a méheknek és más beporzó rovaroknak.
Nyitókép: Gáspár Kinga
