„A debreceni Kollégium Természetrajzi Múzeumában, a Kovács János tanár által összehozott tojásgyűjteményben is vannak csíztojások. Ez a gyűjtemény 1896-ban még több, mint 200 faj tojásait foglalta magában, értékét azonban nagyon csökkentette az a körülmény, hogy sem a lelőhely, sem az időpont nem volt megadva az egyes tojásoknál. Így van ez a gyűjteményben levő csíztojásoknál is, úgy hogy csak valószínűnek lehet minősíteni, hogy azok legalább részben Magyarországból származtak. Ezek kb. az 1860-as 70-es évekből valók, s így ezek lehetnének az első magyar csíztojások” – olvashatjuk Dr. Nagy Jenő közleményében az Aquila 1931/34-es lapszámában.
Azonban az első valódi bizonyíték a csíz hazai előfordulására csak jóval későbbi évekből, egészen pontosan 1895-ből származik, és azt is csak a harmincas években fedezték fel, amikor is dr. Nagy Jenő megtalálta a csíz magyarországi fészkelésének első hiteles adatát a néhai Ertl Gusztáv, kiváló hazai ornitológus tojásgyűjteményének beszerzési katalógusában. „Csíz, Chrysomitris spinus, Szentgyörgy, Pozsony megye, égeresben, 130 m. tengerszint feletti magasságban, 1895 május 15. égerfa kinyúló ágain, 15 m. a föld felett, finom ágacskák, moha, gyapjú, fűszál, bélés gyapjú, külső átm. 8*5 cm, belső átm. 5 cm, mélysége 3-5 cm.”
Ez a fészekalj a feljegyzések szerint később a budapesti Mezőgazdasági Múzeumba került, és talán még ma is ott őrzik, mint az első, kézzel fogható bizonyítékot.
A csíz egész lénye kedves: ahogyan vidáman dalolászva ugrándozik az ágakon, ahogyan fürge mozgásával megtölti élettel a ligetek sűrűjét.
Nagy ornitológusaink szerint „a mászkálásban annyira nagymester, hogy a pintyfélék között valóságos cinege.
Csak a zsezsében akadt a családjához tartozó rokonai között méltó vetélytársa. Ő is, mint az, nyugtalan, izgő-mozgó, örökké derült kedélyű, társaságszerető állatka, ép úgy felakaszkodik az égerfa tobozkáira, a nyírfák hajlékony ágaira vagy a növények kalászaira s ép oly ügyesen csipegeti ki a szemeket” – olvashatjuk Az Állatok Világa leírásában.
A csíz túlnyomórészt növényekkel táplálkozik:
leginkább a fenyőtobozokban rejlő magokat szereti, de a gyomnövénymagok elfogyasztásával hasznot is hoz számunkra.
Tápláléka olykor kiegészül állati eleségekkel is, ezek közül a pajzstetvek tizedelését köszönhetjük neki.
Fiókáit rovarokkal, tetvekkel, hernyókkal eteti, és a megfigyelések szerint kireptetés után a kertekbe, gyümölcsösökbe vezeti őket, hogy több rovarhoz juthassanak, mint az erdő sűrűjében.
A téli hónapokban gyakran figyelhetjük meg égerligetekkel övezett patakpartok mentén, de a városi parkokban is rendszeresen felbukkan: kedvenc téli csemegéi között szerepel az enyves éger apró magja és a nyírfák termése is.
Fészkét az idősebb fák magas ágvégeire építi vékony fenyőgallyakból és fűszálakból, és zuzmóval, mohával, pókhálóval, tollakkal, illetve szőrökkel béleli. Évente kétszer költ, egy fészekalj 4-5 tojásból áll, amelyeken csak a tojó kotlik, a hím csak a kotló tojó etetésében segédkezik.
Udvarláskor a hím hangosan énekel, és szálldosva röpköd ide-oda. Szárnyaival erősen csapkod, farkát szétterpeszti, és köröket, íveket ír le. Van, hogy ezt a fészkelési helytől távol teszi, így ebben az időszakban nagy eséllyel figyelhetjük meg mindennapjait. A tojó a hímnél sokkal csendesebb, de hű társhoz méltón párja közelében marad.
Sajnos ennek a kedves madárnak viszonylag sok ellensége akad. Ahogy elődeink mondanák: „bizalmaskodását és társaságszeretetét ember és állat kihasználja”. A 19. században sikerült is komoly károkat okozni a hazai populációban: a vadászat nem kímélte az állományt.
„Októberben, hóleesés előtt egy-egy kalitkába zárt hímmel, bokor nélküli ugarföldön vagy réten csalogatják tőrbe az eltévedteket. Lépes vesszőkkel ellátott bokros karó alá helyezik a kalitkát a madárfogdosók. A kalitkába zárt hím csíz a hívó, a madarász pedig közel a kalitkához földhöz lapul, türelmesen vár és hallgat, csak akkor kezd figyelni, mikor a hívó csíz erősebben hív csízeket. Az eltévedett csíz a hívás felé tart. A kalitka felett, a magasban néhány körforgást tesz, és mivel úgy látja, hogy veszedelem nem fenyegeti, lejebb-lejebb ereszkedik s utoljára a lépvesszőkkel sűrűn tele rakott bokros karóra száll. Meg van fogva. A lépvesszővel együtt a földre esik, a ráleső madarász odaugrik, s elkezdődik a kegyetlen munka, a tisztogatás. Szegény tőrbe esett madárka, gyakran elveszti mindkét szárnyának tollazatát. Hát nem kegyetlen munka ez? Így esik tőrbe a másik, a harmadik, s a pusztító fogdosás folyton tart, míg csak zordonabbá nem válik az idő, s le nem esik a hó” – ismerhetjük meg a korabeli világot Vidonyi József leírásából.
Nem véletlen, hogy
a csíz (Carduelis spinus) 1901 óta élvez védettséget Magyarországon: természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Nyitókép: Pixabay / Ray Jennings és 123RF
