Ázsia meleg, kontinentális területein őshonos faj, amit feltehetően a török uralom idején hoztak be Magyarországra a mezővédő erdősávok kialakítására és a szikesek fásítására. Fő tulajdonsága, hogy több szempontból is tág tűrőképességgel rendelkezik:
jól tűri a szárazságot, az áramló vizű, időszakos elöntést, tápanyagigénye alacsony, és a homoktól az agyagtalajokig szinte minden talajtípuson megél.
És ha ez még nem lenne elég, a magas sótartalommal is boldogul, a szennyezett talaj és levegő sem gyengíti le, és a fagy sem okoz kárt benne. Így hát ez igazi túlélőről van szó: pont ezen tulajdonságainak köszönhetően vált veszélyessé a hazai növényfajokra.
Természetvédelmi szempontból a fátlan élőhelyeken okozza a legnagyobb problémákat a keskenylevelű ezüstfa, ahol a megjelenésével és elszaporodásával a fényigényes fajok lokálisan visszaszorulhatnak, a nitrogénkötő baktériumok hatására pedig a gyomnövények megjelenése fokozódhat. Negatív hatásai jól megmutatkoznak a Fertő-Hanság Nemzeti Park és a Kiskunsági Nemzeti Park szikes területein, és hiába a sok más előnyös tulajdonság, védekezni kell ellene.
Fontos tudnunk azt is, hogy
a keskenylevelű ezüstfa értékes méhlegelő: az akácvirágzás végén nyíló virágai feljavítják az akácmézet, és megnövelik a gyűjtési időszak hosszát.
Termése ráadásul magas C-vitamin tartalmú, gyümölcsként is fogyasztható, és még alkoholos italt is készíthetnénk belőle, ha elkérnénk a török és görög recepteket – ezeken a vidékeken ugyanis már régóta szolgál alapanyagként a gasztronómia szerelmesei számára.
Levelét és virágját a népi gyógyászatban hasznosítják, de a talajerózió elleni védelemben és a rekultivációs területeken is nagy hasznát vehetjük. Mivel jelentős várostűrő faj, a vele kapcsolatos intézkedések és egyáltalában a gondolkodásmód, illetve az álláspont kialakítása nagyon nehéz feladat, amihez számtalan körülményt figyelembe kell venni.
Kevesen tudják, de voltak idők, amikor a keskenylevelű ezüstfa termését olajkészítéshez is megpróbálták felhasználni, de a próbálkozások kudarcba fulladtak, mert a beszámolók szerint a belőle kinyert olaj kifejezetten silány minőségű volt.
A hetvenes években a hófogó erdősávok ajánlott és előírt alkotója volt, és számos olyan megfigyelésről olvashatunk, ami kiemeli a kemény, fagyos telek idején nyújtott táplálékforrás-szolgáltatását: „Január 8-án 108 fenyőrigó táplálkozott ugyanazon a keskenylevelű ezüstfán. A lehulló terméseket 8 fekete rigó (Turdus merula) és 2 fácánkakas (Phasianus colchicus) fogyasztotta” – olvashatjuk a Pannonhalmi Arborétum 1985 telén feljegyzett megfigyeléseiben.
Amikor egy fajt invazívvá nyilvánítanak, azt jelenti, hogy hazai megjelenése és elterjedése valamilyen okból kifolyólag nincs jó hatással a hazai ökoszisztémára: veszélyeztethet más fajokat, visszaszoríthat őshonos növényeket vagy éppen elősegíthet olyan környezeti változásokat, amelyek nincsenek jó hatással az adott élőhely életközösségére.
Ez a helyzet a keskenylevelű ezüstfával is, amelynek kezelési tervei között már a 2000-es évek elejéből találhatunk olyan rendelkezéseket, amelyek teljes kiirtását írják elő. Az Apajpusztai élőhely-rekonstrukció során például végleges helyi felszámolása elengedhetetlen volt, mert záródásával veszélyeztette az őshonos pusztai gyepközösségek fennmaradását.
Amikor tehát döntést hozunk arról, betelepítsük-e kertünkbe: jól gondoljuk át! Nem feltétlenül éri meg sok kecsegtető tulajdonsága azt a hosszútávú negatív hatást, amivel számolnunk kell terjedése, túlszaporodása esetén.
Nyitókép: Keskenylevelű ezüstfa virágba borulva – Fotó: Wikipedia / Walter Siegmund
