Ráadásul nemcsak egy-két órányi zavarral hadakozom, felborul a ritmus teljesen. Míg egyébként éjjel tíz óra körül már lecsukódna a szemem, az óra átállítása utáni napokban fél éjjel kukorékolok, teszek-veszek, pörgök ezerrel. Reggel meg kipattan a szemem, és nézek nagyokat, hogy mennyi is az idő.
Meglehet, nem is az óraállításban van a bibi, hanem abban, hogy itt a tavasz, és testem-lelkem örül a napsütésnek. Lehet, hogy a nappali órákban magamba szívott fény pörget fel ennyire, az hoz lendületbe, tart mozgásban és űzi el a fáradtságot. Így vagy úgy, de mindenképp érzékeli a szervezetem az időt, az idő múlását, és a legkisebb zavar is hat rám.
Azt figyeltem meg, hogy az állatok is kényesek az időre, és néhány faj nagyon is jól érzékeli azt. Nézzük például a kutyákat. Aki élt már együtt kutyával, az pontosan tudja, hogy a családdal együtt létező-lélegző állat valamely szeretett családtag hazaérkezése előtt egy fél órával, órával nyugtalankodni kezd. Várakozásba kapcsol. Ide-oda rohangál, a farkát csóválja, feszülten figyel. Minden idegszála boldog riadót fúj, és ennek nincs köze ahhoz a kifinomult halláshoz, amellyel mindenki más előtt hallja meg a kapu kattanását, az ajtóba dugott kulcs csörrenését vagy a szinte hangtalan, puha lépteket, amivel a gazdi hazaér.
Nagyon is jól működik az időérzéke a kutyáknak, a macskáknak is úgy hiszem, de egy macska (legalábbis én ezt tapasztaltam) túl büszke ahhoz, hogy egy bizonyos időponthoz kapcsolódó, türelmetlen várakozását ilyen nyíltan kimutassa. Lehet, hogy kényeskedőn, hosszabban nyújtózik egyet a pontos pillanatban, de más jelét nem adja annak, hogy itt az ideje a szerelmetes találkozásnak.
Vannak aztán például a kakasok. Már írtam a mi városi, friss torkú, zsivány kakasunkról, ami reggelente kiveri az álmot a környék lakóinak szeméből. Na mármost, változások történtek ezen a területen. A kakaskánk maradt, még mindig a panelházzal szembeni kocsma kertjében kukorékol vidáman, de úgy tűnik, a környéken élők kedvet kaptak a baromfitartáshoz, mert a reggeli magányos kakaskukorékoláshoz csatlakozott az utóbbi időben még jó néhány kakashang.
Egész kakaskórus ébreszti reggel a napot és leszögezném, hogy fittyet hánynak az óraátállításra. Ők az órák ketyegésétől független üzemmódban élnek, akkor kezdik a kukorékolást, amikor annak ideje van. Majdnem az összes így tesz. Egy kivétel azért itt is akad, mert az egyik újonnan érkezett városi kakas (ki tudja honnan, milyen időzónából érkezett) éjszaka, a legnagyobb sötétségben kezdi meg a kukorékolást, hetykén, nagy hangon, egy jó félórán keresztül. Az se zavarja, hogy a többi kakas, a környékbeli társak még alszanak, a kutyákat hívja versenybe. Mert ahogy megszólal, a közelben élő összes kutya szóba elegyedik vele, és olyan állati vokálozás alakul egy perc alatt, hogy csak na.
Néha éjfél előtt alakul meg a zenekar, néha meg utána, a hajnali órákban, de mindenképp napfelkelte előtt. És higgyétek el, nem a kutyák kezdik ezt a zsiványságot, hanem az idegenből ideköltözött kakas. Zavarhatna a kakashang, de én szeretem. Szeretem akkor is, ha kiveri a szememből az álmot olykor, mert néha nem kelt fel teljesen, csak félig. Mintha egy színes kendőn át érkezne az a kukorékolás, gyönyörű álmokat hoz. Gyerekkori álmokat, ahol a világ legtermészetesebb hangja volt a kakas reggeli ébresztése, ahol az idő múlását nem érzékeltük, vagy ha mégis, nem a múló perceket számláltuk léleksajogva, hanem előretekintettünk, és borzongatóan szép várakozás volt bennünk minden új nap reggelén. Mutathatott az óra akármennyi időt éppen.
Zajszennyezés okozta elhidegülés
Az állatvilág szerelmi szappanoperája
