Tabletet a demens betegek kezébe!

Ma már egyre szélesebb körben elfogadott tény az, hogy idősebb korban a testi és a lelki „karbantartás” mellett nagyon fontos a szellemi is: örömmel jelenthetjük, hogy hazánkban is egyre több szenior akadémiai képzés elérhető, sőt, immár tíz éve működik a budapesti Milton Friedman Egyetemen a geronto-andragógus szakirány is. Az itt végzettek azonban az jelentkező és többnyire egészséges ötven év felettieknek szerveznek képzéseket az ország különböző részein: mi a helyzet a betegekkel, például a demenciában szenvedőkkel?

Szerencsére a demenciában szenvedők számára is zajlanak több szociális otthonban, civil közösségben, kórházban és gerontológiai szakrendelésen különféle, szellemi szintentartó és a romlási folyamatot lassítani igyekvő képzések. Ezeket inspirálhatja egy friss doktori kutatás is, amelyet idén publikált Elias Ingebrand svéd gerontológus.

Elias Ingebrand tíz olyan, súlyos memóriazavarban szenvedő, demens beteget választott ki (közülük nyolcan szociális otthonban, ketten az otthonukban éltek), akik soha életükben nem használtak tabletet, de más számítógépekkel és az okostelefonnal természetesen találkoztak már. A négy-hat hétig tartó vizsgálat során azt figyelte, a tablet használata segíti-e a lelki és szellemi nyugalmi állapot erősödését, illetve a környezettel történő kommunikáció hogyan és milyen irányba alakul át az eszköz révén.

Ingerbard nem tananyaggal dolgozott, hanem mindenkire rábízta, fedezze fel a tabletet, érdeklődési köre szerint játsszon vagy éppen keresgéljen az interneten. Örömmel konstatálta, hogy

mindenkinél tapasztalható volt a koncentrációs készség javulása, az általános lelki hangulat pozitívabbá válása.

Több demens beteg segítséget kért az ápolóktól és betegtársaitól a tablet hatékonyabb használatához, ami kommunikációs és szociális téren jelentett stimulálást a számukra. A demens betegek nem egyszer hosszabban is elmélyültek a keresésekben, és sikerélményük lett, ha rátaláltak az általuk keresett oldalakra és témákra. Erre ezután emlékeztek is, azaz rövid távú memóriájuk egy kissé még javult is.

Egyértelműen elmondható tehát, hogy súlyosabb demencia esetén is látszik értelme annak, hogy a terápiás folyamatba digitális eszközöket vonjunk be, de nemcsak a korábbi cikkünkben említett, különféle beszélgető-stimuláló robotok formájában, hanem ennél egyszerűbben is. Úgy, hogy egy új digitális eszközt adunk a beteg kezébe, ami felkelti az érdeklődését, könnyen kezelhető, így sikerélményt ad, és kicsit közelebb hozza a számára idegen kommunikációs közegeket is, legyenek azok a környezetében vagy a virtuális térben.

Azt is fontos azonban hangsúlyozni, hogy a demencia legsúlyosabb eseteinél, amikor az illető már a valóságot is csak rendkívül korlátozottan és tompán érzékeli, illetve saját identitásával kapcsolatban is alapvető zavarai vannak, a digitális eszközök természetesen már nagyon keveset tudnak segíteni, legföljebb abban, hogy megnyugtató zenét sugároznak vagy összekötik a beteget azokkal a hozzátartozókkal, akiket még felismer. Mindazonáltal nagyon fontos, hogy ezt a fázist a demens betegek minél később érjék el, s az önálló tablethasználat okozta sikerélmény ebben a lefelé tartó menetben kétségkívül lassító szerepű.

A svéd kutatásból is látható, hogy igaz az az időstudományi tézis, miszerint „tanulni sohasem késő”. A tanulás nemcsak az egészséges időseket, hanem a szellemi betegségekben szenvedőket is tudja segíteni, lassítván a kóros folyamatok előrehaladását.