Emlékszem, kisiskolásként valahogy ezerszer könnyebb volt belefeledkezni abba, amit éppen csináltam, nem nyomta a vállam ezernyi más elhalasztott lehetőség vagy elvégzendő feladat gondolata. Bezzeg most! A korabeli körülmények között a Benett-lányok maximum a brightoni ezred érkezéséről késhettek volna le, mi meg a fehér homokos nyaralástól a gazdag vállalkozóvá váláson keresztül jóformán a megdicsőülésig mindenről.
A felgyorsult életre vonatkozó gondolatok nem közhelyek többé:
rohamtempóban élünk, ez a kőkemény valóság. De rohanni nem jó, nem egészséges, nem fenntartható. Lassan élni viszont igen.
A slow living, azaz „lassan élés” fogalma nem ma született, a mozgalom gyökerei az 1980-as évek végéig nyúlnak vissza, amikor egy olasz gasztro újságíró, Carlo Petrini tiltakozásba kezdett a városba települő Mc Donald's ellen. Úgy érezte, a gyorséttermek tönkreteszik az olasz étkezési kultúrát és mezőgazdaságot, ezért hirdette meg az ún. slow food mozgalmat, arra kérve az embereket, hogy az összecsapott mekis kaja helyett válasszák a helyi alapanyagokat, a közös főzést, az olasz minőséget.
Ma már jóformán minden ágazatnak létezik a maga „lassú” alternatívája
– van lassú utazás repülő helyett vonattal és hátizsákokkal, lassú vásárlás termelői piacozással, lassú művészet, ahol a gagyi kínai helyett a hazai kézművesipar kerül előtérbe.
Fotó: 123RF
Tulajdonképpen ezekről szól az egész slow living életmód: a rengeteg feladat és tennivaló közepette megállni, lelassítani, kiélvezni a pillanatnyi lehetőségeinket. Egy finom bort a teraszon, a nyári naplementében. A januári hóesést. Az otthon sütött kenyér illatát, a macska hempergését a szennyeskosárban, az elért eredmények fölötti nyugodt számvetést.
Lassabban – de hogyan?
Huszonöt éves korom körül jöttem rá, hogy a jelen apró örömeinek élvezetét, a rácsodálkozást, a lelki jelenlétet elveszítettem a hétköznapi rohanásban. És ezen muszáj volt változtatnom. Két munkahely, tanulmányok, háztartásvezetés és egy foglalkozásigényes férj mellett is.
A slow mozgalom lényege persze elméletben jobban működik, mint a gyakorlatban,
velem is újból és újból szembejön a kérdés, vajon mikor lenne időm lassítani? És ha lassítanék, nem mennének el mellettem a lehetőségek, amelyekkel valahogy közelebb kerülne az a pillanat, hogy a sok-sok befektetett munkának hála megszűnjön minden hétköznapi gondom?
Fotó: 123RF
Úgy alakult, hogy végül rajtam kívülálló okoknak hála sikerült visszazökkennem a lassabb életmódba. Eljött a leterheltségemnek egy olyan pillanata, amikor egy alapos testi-lelki kipurcanás után napokig csak feküdtem, és nem bírtam csinálni semmit – lényegében ekkor jöttem rá, hogy nem dől össze a világ, ha néha megállok és céltalanul lődörgök egy kicsikét. Csak úgy vagyok. Mellőzve mindenféle lelkiismeretfurdalást, amiért nem a céljaimat kergetem.
Az elmúlt években számtalan olyan apró szokást bevezettem az életembe, ami közelebb vitt a slow living életérzéshez.
Nincs kütyüzés elalvás előtt, csak olvasás.
A nyári estéken a teraszon dolgozom, nem a házban. Tudatosan figyelek rá, hogy legalább heti két alkalommal rászánjak néhány órát a kreatív hobbijaimra, akkor is, ha úgy érzem, ezernyi más elintéznivaló kavarog az agyamban.
Fotó: 123RF
Néha még mindig érzem, hogy erőfeszítést igényel, ha olyan dolgokat csinálok, aminek az örömszerzésen kívül nincs semmi célja, egy dologban azonban biztos vagyok: most már azt bánnám, ha ezekről a semmittevős, lassú órákról maradnék le az örökös rohanás miatt.
Nyitókép: 123RF
Ajánljuk még: